A kiadók boldog-boldogtalanja hivatkozott már tenger író kapcsán Márquez-re.

Olyannyira, hogy én már nem hiszek nekik. GGM kitalálta, megalkotta, használta a mágikus realizmust. S ez annyira övé, hogy bárki más hozzányúl, kudarcra van ítélve: csak klón lehet.

Gondoltam eddig, a tapasztalataim alapján. Milena Agnus két vállra fektetett. Már az első, nyolcsoros fejezetével.

Úgy alkalmazza GGM eszközeit, hogy elhiszem neki, hogy ez az ő stílusa. Egyetlen eszköznél lógott csak ki a lóláb: a kronológia, az események datálásnak eszközénél, amikor valami olyan idő-jelzőt használ, ami a történethez nem szorosan kapcsolódik (pl. akkor történt valami a nagymamával, amikor a 180-as törvény eltörölték). De mondom, levett a lábamról: nem csak megbocsátottam neki, hanem hívévé lettem.

A könyvet Szerelmetesfeleségtárssam csak könyvjelzőnek nevezte. Nem fikázta, hanem a terjedelmére utalva. Száz oldal az egész. Mégis három napig olvastam. Nem csupán az időhiány miatt, és nem azért, mintha nehéz lenne a szöveg. Untalan visszalapozgattam, gyönyörködtem a tömörségében, kifejezőkészségében, a plasztikus jellemzéseken, a mindennapinak jelzett, de csoda történéseken.

A leghihetetlenebb az, hogy a sovánka száz oldal több, mint teljes, és semmi hiányérzetet nem hagy maga után. Hacsak azt nem, hogy: naaa, hadd olvassam még!

S az utolsó fejezet üt, mint a kalapács!

Murakami Haruki A határtól délre -je után nagy megkönnyebbülés volt ilyen szerelmes könyvet olvasni.

5/5

(2013)