Szent egyszerűségemben tényleg szentül meg voltam győződve arról, hogy a szerző, Patrick deWitt valami skandináv figura. Ha az nem, akkor kelet-európai.
Merthogy leges-legelőször a Zöld hentesek című film ugrott be róla. Mármint nem a szerzőről, hanem a könyvét olvasva.
Igaz, az nem csupán szürreális volt, hanem a végtelenségig morbid is. A főszereplője a megjelenésében önmagában is szürreális, általam nagyon kedvelt Mads Mikkelsen. A Lucien Minor filmváltozatát simán el tudnám vele képzelni. Mármint bármelyik férfiszereplő helyén.
Szóval azt hittem deWitt skandináv, holott kanadai, meg amerikai. Nem teljesen eldöntött. Viszont nagyon skandinávosan, kelet-európaian amerikai. Dafke.
S már bocsánat, de maga a pasas is szürreális, hát hogy a viharba ne azt adná, ami a lényege?
Nem meglepő, de szokásom szerint le vagyok maradva: deWittnek nem ez az első könyve, hanem a Testvérlövészek, ami már a megfilmesítésen is túl van. (Ami, ahogy olvasom, annyira nem tett jót neki. Nagy kedvet nem csinált a filmhez, hogy utánaolvastam... De az alapanyag továbbra is érdekel.) S már ez a könyve is 2015-ös.
Tudom már, a Könyvudvarban láttam meg Lucien-t! Aham, ott! De mert nagyon óvatosan vásárolok már könyvet, múlik felettem az idő, s minden kötet csak újabb nyűg Szerelmetesfeleségtársamnak a végső távozásom után, s mert már elfogyott minden hely, s főleg mert valóban minek is ennyi könyv, amikor vagy nem is fogom soha elolvasni, vagy újra nem fogom olvasni soha. Arról nem beszélve, mennyire beláthatatlan már a birtokomban levő e-könyvek mennyisége is... Szóval a Testvérlövészek tekintetében marad a könyvtár, illetve az e-könyv. (A Központi Könyvtárban nincsen bent, csak némely fiókkönyvtárakban. Tehát marad az e-könyv.)
Úgy szeretném megérteni, mi a fenéért kerül egy e-könyv közel annyiba, mint a nyomtatott verzió, amikor nincsen papír-, nyomda-, szállítási-, tárolási- költség rajta? Benne. Az árában. De akkor miért annyi, amennyi?
Tetszett a könyv címe, meg a borítója. Meg a fülszövege.
SZÜRREÁLIS ÉS SÖTÉT MESE FELNŐTTEKNEK
Patrick DeWitt a „véresen vicces westernregény”, a Testvérlövészek után ezúttal groteszk kópéregénnyel lepi meg olvasóit, miközben egyszerre idézi meg a Grimm-mesék világát, Wes Andersont és a Monthy Python abszurd humorát, valamint a klasszikus pikareszkregények szellemes bölcsességét.
A nyakigláb és nagyotmondó siheder, Lucien Minor rettenetesen unja eseménytelen, léha életét aprócska falujában. Amikor váratlanul állásajánlatot kap egy távoli, rejtélyes falu kastélyából, nekivág hát az ismeretlennek. A fiúra az alfőudvarmesteri pozíció vár. E különös hangzású titulusnál csak maga a baljós látványt nyújtó kastély különösebb. A minden kalandra elszánt suhanc azonban, legyen szó akár rejtélyes éjszakai látogatóról, a kastély közelében örökösen lövöldöző katonákról, tolvajokról vagy agyafúrt hentesről, semmi elől nem hátrál meg. De vajon akkor is helyt áll-e, amikor egy váratlan és mindent felkavaró fordulat áll be a csaknem üres kastély életében?
A fülszöveg piros kiemelései tőlem valók. Ezekre figyeltem fel. Akkor még nem tudtam, hogy reája adásul a szerző fizimiskája, ahogy a bevezetőben mondtam, teljesen megfelel a könyvének. Mármint ennek a könyvének. A többit nem tudom.
Interjú deWitt-el a Lucien megjelenésének az idején.
Ami igaz és ami nem igaz a fülszövegből
Pszichológus kellene, hogy miért a kopéregény kifejezésre figyeltem fel leginkább, holott a szürreálisra, meg a felnőttmesére kellett volna leginkább. Meg a Monty Python-ra. (A csoport nevét, meglepő fordulat, úgy elírták a fülszövegben mint a sicc! Nem nagy a tévedés, csak egy felesleges h-betűről beszélek a szóösszetétel első tagjában. De azért egy Libris könyvről van szó.) De a kópéregényre figyeltem fel.
Aminek semmi köze a Lucien-hez. A kópé-vagy pikareszk regények fő jellemzője, hogy a főszereplő a társadalmon kívül él, de legalábbis a peremén él, csavargó, bűnöző, aki az eszével érvényesül. A pikareszk regények szerkezetére jellemző, hogy a jelenetek sorrendiségének nagyon kevés jelentősége van, felcserélhetők, összekeverhetők. Ráadásul a főszereplők általában rendre kibabrálnak a negatív hősökkel. A Lucien és a főszereplője egyáltalán nem ilyen.
A Wikipedia hoz egy nagyon érdekes listát a pikareszk regények példáira. (Ami listából szerintem minimum két lényeges darab kimaradt: Szolovjov két Naszreddin Hodzsás regénye, A csendháborító és Az elvarázsolt herceg.)
Szóval (és tettel, ahogyan mondani kell közhelyes berkekben), hogy a Lucien nem pikareszk regény az tuti! Nem is mese, az is ziher. Groteszknek groteszk és szürreális is, meg kell hagyni, valóban.
Nem veszem végig a fülszöveg, amelynek az első mondata a kötet címlapján szerepel, ilyen-olyan tévedéseit, csúsztatásait. A lényeg, hogy a célját elérte: felfigyeltem a könyvre. Hurrá! S bár van ebben a fülszöveg felsorolásban minden, tulajdonképpen értem én, hogy valamihez hasonlítani kell, kapaszkodót kell adni a kisérdeműnek.
Immár egyre rendszeresebbé váló szokásom szerint a célirányos illusztrációkat az MI-vel csináltatom. Ebben az esetben is ez történt.
A képek most nem teszem oda a meghatározásokat. A jelentek a könyvből való események szándékolt, jobbára azonban a szándéknak nem teljesen megfelelő illusztrációi. Minden kép galéria, tehát ráklattyolva több képet láthatsz.
A kor és a helyszín meghatározhatatlansága
Úgy vélem, ez volt a Lucien legnagyobb húzása. Mármint, hogy sem a sztori történelmi kora, sem a helyszíne meg nem határozható. Vannak kapaszkodók, vagy inkább útjelzők, de azok olyanok, hogy vagy észreveszem, vagy nem. Mondjuk végső soron, voltaképpen teljes lényegtelen is, mikor és hol téblábol az életben Lucien Minor.
Egy biztos, kalandos utazása (tudod, amire a könyv magyar címe utal) egyetlen van az egész könyvben, amikor mintegy bevezetőként Lucien felszáll egy vonatra és elutazik A-ból B-be. Kétségbevonhatatlan, hogy a vonatút egyáltalán nem eseménytelen. De a könyv címének ilyetén magyarítása teljesen félreviszi a történettel szemben támasztott elvárásokat.
Amikor belefogtam a regény olvasásába, valamiért a ködös, nedves skandináv puszta középkori kis falujába tettem a helyszínt. Amit aztán áthangoltam egy angol falu dombteteji kastélyára. Mert Lucien vonatra szállt, miután egy angolos nevű valakivel levelezett. Vagyis a középkorból legalább a 19. századba eljutottam.
A kastély, ahová Luciennek mennie kellett, hogy belevágjon alfőudvarmesteri teendőibe a képzeletemben kezdetben inkább egy pókhálós lovagvár volt.
Mire a bizonytalanság? Hát arra, hogy deWittnek eszébe sincsen információkat adni. Illetve ad infókat, de nem pontosakat. Nem tartja lényegesnek, hogy ezekkel tisztában legyünk. Mert nem a realitás a lényeg. Mi több: sok esetben még össze is zavar. Tudatosan. S ez adja a regény humorának a javát. A párbeszédek zseniális antagonisztikussága.
Mert például, ezt figyeld, itt egy beszélgetés Lucien (a regényben az első említés után csak Lucy [igen, így lánynevesen]) első éjszakáinak egyikéről.
– Tegnap éjjel egy férfi megpróbált bejönni a szobámba.
Mr. Olderglough-t lekötötte a cukor gondos kimérése.
– Tessék, fiú? Mi az?
– Egy ember megpróbált éjjel bejönni a szobámba.
– Egy ember?
– Egy különös ember.
– Valóban? – mondta Mr. Olderglough érdeklődve. Tejszínt öntött a teába, majd megkeverte és megkóstolta; kielégítőnek találta az ízét, és elégedett bólintással konstatálta az élet apró, de megbízható örömeit. – És mi volt benne olyan különös?
– Például hogy megpróbált bejönni a szobámba.
Mr. Olderglough megfontolta a kijelentést.
– Nem tudom, hogy ezt különösnek nevezném-e így önmagában. Hiszen mire jó a szoba, mint hogy bemenjenek oda, nemde? Vagy kilépjenek éppenséggel. Gondolj bele, hány szobába lépünk be és lépünk ki életünk során, fiú. Szobáról szobára járunk, és életnek nevezzük.
Kuncogott az emberi balgaságon. Lucy azonban nem volt olyan hangulatban, hogy tolerálja Mr. Olderglough filozofálását, sőt kifejezetten mérges volt a felettesére, amiért játssza az ártatlant, holott nyilvánvalóan tudja, miről beszél Lucy az előző éjszakai látogató kapcsán.
– Én igenis különösnek jellemezném, uram. Mivel tekintetbe kell vennünk, hogy nem egy mindenki által használt szoba volt, hanem az én szobám, és hogy ágyban tartózkodtam, és hogy éjnek évadja volt. Ha ez nem különös, akkor nem tudom, mi. Nem is szólva az illető attitűdjéről.
– Ó, szóval az attitűdje is különös volt – mondta Mr. Olderglough laposan.
– Az bizony. Mintha lázas lett volna, magában beszélt, kuncogott, dörmögött és vitatkozott.
– Úgy érti, mintha ketten lettek volna?
– Vagy akár többen, uram. Tud erről az illetőről?
– Tudok, fiam. Hát nem örülsz, hogy bezártad az ajtót, ahogy mondtam? Nem vagyok mai csirke, nem tagadom, de azért még tudom, miről beszélek.
– De ki az?
– Mostanában igen ritkán bukkan fel.
– És mi a baja?
– Ez is, az is. Gyanítom, hogy őrült.
Lucy nagy levegőt vett.
– Szóval őrült.
– Az.
– Azt akarja mondani, hogy egy őrült kísért a kastély folyosóin éjjelente?
– Kísért? – ingatta a fejét Mr. Olderglough, ahogy lekvárt kent a kenyérre. – Jellemző rád ez a teátrális megfogalmazás.
– Nem kísért, uram?
– Sétál.
– De mit akar? – kérdezte Lucy némileg elkeseredett hangon.
– Ki tudná megmondani? Nyilván nem csak egy dolgot.
– És miért nem?
– Mert senkinek sem elég csak egy dolog.
Lucy a tőle telhető nyugalommal kérdezte:
– Nem tehetünk vele semmit?
– Mit javasolsz, fiú?
– Elűzni.
– Remek ötlet. Majd meséld el, hogy ment.
Hát nem zseniális? Gondolom, te magad is érezted, hogy ez a beszélgetést semmiképpen sem folytathatták a középkorban. De a még a 19. században sem. Különösen úgy nem, hogy az egyik beszélgető fél egy nagyon vidékről érkezett fiatalember.
Meg úgy egyébként is: mekkora ötlet már Mr. Olderglough permanens mellébeszélése, Lucy szavainak a kiforgatása!
„De mit akar? – kérdezte Lucy némileg elkeseredett hangon.
– Ki tudná megmondani? Nyilván nem csak egy dolgot.
– És miért nem?
– Mert senkinek sem elég csak egy dolog.”
Ezen kívül a sétálgató személynek, aki be akart menni Lucy szobájába, ennek a több mindent akaró személynek „különös attitűdje van”. Ami szó, mármint az attitűd, úgy lóg ki a szövegből, mint a zsiráf feje a kis szoba guppijainak az akváriumából.
És igen, tulajdonképpen ez a regény egyik erőssége. Mármint a váratlan, oda nem illő, antagonisztikus, anakronisztikus reakciók, kifejezések rendszeres felbukkanása, alkalmazása. De ezt úgysem érted, amíg nem olvastad a könyvet. A fenti idézet alapot adhat, mire számíts. Hát erre! Legalábbis ilyesfajtaságra.
Akkor ez most könnyed szépirodalom vagy minőségi lektűr?
Most tényleg fontos ez? Nem mindegy, ha egyszer jó olvasni? Azon tépelődjünk, hogy melyik polcra is tegyük, ahelyett, hogy simán elmerülnénk benne és élveznénk, amit adni tud? Barátaim, feleim, az Isten szerelmére az égvilágon: legyünk már hedonisták egy kicsit!
Na, sikerült?
A napokban olvastam egy bejegyzést, hol máshol, a legnagyobb közösségi oldalon. Egy tanárnőnek írt levél volt, aki nem átallotta Wass Albertet és Nyírő Józsefet tanítani. A galád! Wass Albertet! Nyírő Józsefet!
A levélíró kioktatta a tannénit, hogy ha majd túl vannak Szerb Antal sokmindenén, többek között a két irodalomtörténetén is, meg Örkényen, meg mittudomén min és kin, na, majd akkor jöhet Wass Albert meg Nyírő József.
Eltűnődtem. Szerb Antal két irodalomtörténetét zseniális tartom. Holott sohasem olvastam őket. Mármint úgy, hogy belefogtam az elején és a végén elégedetten becsuktam a könyveket. Azzal együtt, hogy rendszeresen előkerül mindkettő, különösen a világirodalom története.
A Pendragon-t olvastam, marhára tetszett, de a végén csak lestem, úgy, ahogyan Poe Arthur Gordon Pym.je végén, hogy oké, eddig pazarul klassz volt, de akkor most, hogy véget ért, mi a fene is van tulajdonképpen? S persze az irodalom semmiképpen sem versenyistálló, meg futamgyőztes keresés, mert melyik viccesebb, a a Mama, az Ágnes asszony, az Árvácska avagy a Hetedik pecsét? Vagy melyik súlyosabb társadalmi mondanivalóilag: A tizennégy karátos autó, az Indul a bakterház, a VII. Emmanuel vagy Az ezerkettedik éjszaka? S ha a két listát összekavarom, melyik könyv jön ki győztesen? (Szinte leírni is fájt ezt az eget verő ökörséget!)
A magam részéről a nagyon ostoba levélhez nem tudtam nem azt kommentelni, hogy úgy marhaság, ahogyan van, s hogy a tisztelt szülő tuti biztosan van annyira ostoba, hogy Wass és Nyírő irodalmi értékét az őket ért vádak alapján határozzák meg, holott például még az irodalmi világ is eljutott oda, hogy a ténylegesen fasiszta-szimpatizáns Céline irodalmi értékét sem a politikai vonzalmai, hanem a tényleges írásművészeti erényei alapján teszik mérlegre.
Céline alapműve, az „Utazás az éjszaka mélyére” 92 értékelés alapján 87% áll a Molyon. Vagyis az irodalmi értékét, a múltja bármilyen sömörgőzése ellenére elismeri az olvasó közönség.
Na, most, Wass Albert „A funtineli boszorkány” című csodálatos regénye, 302 értékelés alapján 94%-on áll.
Na, most, kiicsit bajban vagyok. Nem is tudom, Nyírő Józsefnek melyik a legismertebb könyve. Talán az „Uz Bence”, annak a filmváltozatában Jávor Pál volt a címszereplő, bár egy pillanatig sem tudtam neki elhinni, hogy ő lenne Bence. Pedig kedvelem Jávort. Szóval a Bencé-s könyv 88%-on áll, 52 értékelés alapján.
A vagyis a kedves szülő által a 'csába kívánt szerzők legfontosabb könyvei igen magas százalékot értek el, ha a tetszési indexet nézzük.
Szerb Antal legismertebb és legkedveltebb műve az „Utas és holdvilág” jelenleg 87%-on áll, ebben a versenyben rekordszámú olvasóval: 1208 -an olvasták. A „Pendragon-legenda” 672 olvasóval 87%-on áll. A két Szerb-féle irodalomtörténet: a világirodalom-sztori 96%-on áll, viszont 26 szavazat alapján, a magyar „csak” 94%-ot ért el, de mindkettőt összesen csak 26-an értékelték.
Egyszerűen nem vagyok hajlandó konzekvenciát levonni. Azért nem, mert marhaság lenne. S ezért nem is versenyeztetem az írókat. De tiszteltetem a kedves szülő marhaságát, aki megteszi. Nagy-nagy valószínűséggel kizárólag irodalmi érték-alapon, mert ő nagy- és még nagyobb tudója, ismerője annak, hogy mi is az. És egyértelmű, hogy semmi köze a politikai nézeteknek, valamint az antropológiai hovatartozásnak az irodalmi munkásság súlyozásánál. (De akkor voltaképpen ki is a rasszista?)
Na, hagyjuk!
Miért citáltam ide ezt a Wass-Nyírő-marhaságot? Mert arról szól, hogy ideológiai alapon sem szabad szépirodalmat olvasni. Ahogy zsáner szerint sem. Mert valami vagy jó nekem, vagy nem. De könyörgöm, semmiképpen sem a szerző ideológiai hovaállása vagy az alkalmazott zsáner legyen már a döntő.
Mondjuk tény, deWitt esetében nem lóg ki sem az ideológiai, sem a zsánerbeli lóláb. Azért nem, mert igazából besorolhatatlan. Ámde voltaképpen teljesen mindegy, hogy könnyed szépirodalom vagy minőségi lektűrről van szó. Ha engem kérdezel, akkor valahol ott, a borotva élén leled a műfaji besorolásban.
Akkor ez egy szuperjó szürreálisan morbid groteszk?
Kár, de nem. Illetve szürreál és morbid, az tuti, de nem szuperjó. Sajnos. Illetve csak a regény feléig az. Aztán ahogy benépesül szereplőkkel a kastély, ahol Lucien, azaz lánykori nevén Lucy munkát vállalt, onnan valahogy beindul a cselekmény, de szétcsúszik, öncélúvá lesz az egész.
A szürrealizmus átmegy tripszerű cselekménybe, ahol már nincsen szükség a belső kohézióra sem. Öntörvényeire sincsen tekintettel deWitt. S ezzel sajnos tönkre is vágja az egész alfőudvarmesteri (ez is mekkora kreálmány már!) sztorit.
Azért marha nagy kár érte, mert egyébként káprázatosan kitalált a kronológiailag besorolhatatlan világ, a párbeszédek szóhasználata, a fordulataik, a blazirt konstatálások! Kilóra megvett az egész, s aztán meg... Ha érdekel, a főrangok tömegpornójánál zuhantam ki a történetből, amikor három páros mindenkije mindenkivel. Nem azért zuhantam ki, mert prűd vagyok.
Ezt elmesélem. Egy volt kolléganőmmel sokat utaztunk együtt a munkánk miatt. Sokat beszélgettünk. Jóban voltunk. Amikor már mindketten kiléptünk a cégtől, ahol közösen dolgoztunk, néha-néha akkor is találkoztunk. De akkor már úgy, hogy a párjaink is ott voltak.
Próbáltunk összehozni egy olyan estét, amikor együtt ihatunk, senki sem vezet. Na, lett rá alkalom, mondhatom!
Egy nap kaptam egy üzit az ex-kolleginától: „Péntektől a gyerek a nagymamánál lesz, jöhettek bátran, bármikor, ihatunk, és ha úgy gondoljátok, összehozhatunk egy minden tabu nélkül négyes együttlétet is.”
Majdnem kiesett a kezemből a telefonom.
Élénk a fantáziám, egyből láttam magam előtt a tabunélküliséget. Ahogy a kollegina párja Szerelmetesfeleségtársamat, minden irányból, ahogy SzFT a párt és a kolleginát, ahogy a párja engem, én a párját, elölről, hátulról (brrrr!). Még az volt a legelviselhetőbb, amikor én a kolleginát, de a helyzet az, hogy valahogy soha nem jutott az eszembe, hogy bármi is, bárhogyan is legyen köztünk, szóval ez sem működött, még fantáziaszinten sem.
Meglepődtem, de semmi érdeklődés nem mozdult bennem a kínálkozó lehetőségre. De abszolút semmi.
Voltunk annyira konzervatívok, hogy kihagytuk a talán soha meg nem ismétlődő lehetőséget. Ha ez prüdéria, akkor prűdek vagyunk. Mi magunk között egymás iránti szerelemnek, és ebből fakadó hűségnek gondoljuk.
Ja, akkor megírtuk, hogy nem, nem, nem, nekünk rendben van az intimszféránk, ilyesfajta frissítésre nem is vágyunk. Azóta sem volt kommunikáció közöttünk. Jobbnak látjuk, ha ez így is marad.
Azért zuhantam ki Lucy történetéből az az arisztokratikus gruppen olvastán, mert nem találtam meg a belső összefüggését az addigi sztorival. Nem illet bele az egészbe, nem voltak kapcsolódási pontok. Legalábbis én nem találtam ilyet.
Amiképpen mindaz, ami innentől fogva történt, olyan kis előkészítetlen volt, azért történt, mert valaminek történnie kellett. S a kizuhanás után, de nem a kizuhanás miatt már valahogy így működött minden. Sajnos. Mégsem veszem meg a könyvet. Pedig a tetszési indexem ugyancsak nagy volt, azt hittem, új kedvenc születik. Nem tett ilyet. :-(
Annyira nem, hogy csak most jutott az eszembe, hogy elgondolkodjak azon, vajon a szórakoztatáson kívül szólt-e bármiről a történet? Egyáltalán nem baj, ha nem, mert a szórakoztatás önmagában is minőségi dolog, ha minőségi a szórakoztatás. De igazából, szerintem, az a véleményem, nem jutottam semmire.
A sztori végén Lucy (tudod, aki férfi, mert valójában Lucien) elindul a szerelmét megkeresni. Mert a szerelem mindennél fontosabb. De tényleg! Hát naná, hogy persze, de azért kicsit kínos volt, hogy mindössze erre jutottunk ki...
Libri, Budapest, 2018, 356 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633108956 · Fordította: Pék Zoltán
6/10
2024 októbere, túl a forradalmi napon. Megint péntek van. Megint eltelt egy hét.
A forradalom napja előtti munkanap a megaláztatások napja volt számomra. Nem a munkahelyen, illetve nem kollégák által. Két olyan eset volt, amikor a helyzet szereplőinek eszébe sem jutott megalázni engem, mi több, nem is tudtak arról, hogy jelen vagyok, sőt, az egyik esetben még csak jelen sem voltam.
Nem a szituációk a lényegesek. Illetve lényegesek, persze, hogy azok, de most nem arról fogok beszélni. Sokkal inkább az foglalkoztat, bizonyos esetekben mennyire nem is az a meghatározó, ami történik velünk, hanem az, ahogyan értékeljük azt, ami történik. Csak lassan döbbentem rá mindkét esetben, hogy én itten kérem, meg lettem alázva. Vagyis nem álltam leforrázottan, hanem felismertem, hogy megaláztattam. Az egyik esetben konkrétan egy ember által, a másik esetben meg úgy alakultak a körülmények. Ráadásul felül is kellett vizsgálnom például a munkavégzésről bennem élő képet.
Annak megfelelően ahogyan, ha jól emlékszem, Hajnóczy Péter kifejti „A tücsök és a hangya” zseniális parafrázisában.
Tudniillik a tücsök abban is egész nyáron csak zenél és zenél, jót mulat, a hangya meg egészen nyáron robotol a télre készülve, szorgalmasan fárad, izzad, napról napra. Aztán közeleg a tél, a tücsök meg sehol... Kérdi a hangya, ugyan hová lett az semmirekellő zenész? Megkapja a választ: a tücsök a nyáron összemuzsikált pénzből elutazott valami egzotikus szigetre, ahol nem kell fagyoskodni, majd tavaszra visszajön, ha már ereje lesz a Napnak. A hangya erre csak nézi meredten a hangyabolyt, arra gondol, milyen mocsok hideg lesz ott télen, és milyen egyhangú lesz az elemózsia a hosszú, hideg hónapok alatt...
Aztán mély meggyőződéssel kijelenti:
– Mondd meg, kérlek, LaFontaine-nek, hogy a kurva anyját!
Szóval megaláztatást éreztem, de nagyon esélyes, hogy csak én hoztam össze magamnak az érzést. Próbálom tehát újrahangolni a megaláztatásomat. Az a feneség, hogy amióta tudatosult, hogy esélyesen én okozom önmagamnak, nem hogy csillapodna, sokkal inkább egyre nagyobb, mocskosabb hullámokat vet bennem a felismerés mindkét irányában.
