Kocsis István ismert író

Miközben alig ismeri valaki. A Wikipedia szerint eddig ötvennégy színházi bemutatója volt. Nem kevés, mondhatom! Kocsis István azt írja, több mint száz. A darabjai témáját ismerve meglepően nagy ez a bemutatószám: Kocsis István ugyanis nem népszerű témákról írja a műveit.

Egyébként valahogy jellemző, hogy miközben nem tartom magamat teljesen tájékozatlannak ami az irodalmat illeti, addig elkerekedett szemmel néztem az Napkút Kiadó weboldalán, hogy Kocsis István szépirodalmi műveket is írt. A drámái konkrétan négy nagyon vaskos kötetben jelentek meg. De tényleg vaskosak, egyenként olyan hatszáz oldalasak. Aztán kiderült, hogy nem arról van szó, hogy írt szépirodalmi műveket is, hanem arról, hogy írt történelmi témájú tanulmányokat is. Mert ő elsősorban szépíró. Mármint drámaíró. Sőt, ahogyan interjúban jellemzik: a magyar monodráma királya. Azért elsősorban szépíró, mert írt jó pár történelmi témájú könyvet is. (Erről kicsit később majd lesz még pár mondat!)

A darabjait rendszeresen játszották itthon is és külföldön is. Mivel a szerző eredetileg erdélyi, arrafelé tán még többet mint errefelé, bár az Új Színház például rendszeresen színpadra vitte a darabjait. De mert Erdély a határon túl van ugyan, de nem külföld, így adódik, hogy külföld alatt nem Tündérországot értem. 

A drámáit már az átkosban is bemutatták, könyvei is jelentek meg, jó pár éppen a drámái írott változataival. Kapott egy József Attila-díjat is 1987-ben. Aztán még négy másik fajtát, azokat 2015 után. Vagyis nem a rendszerváltás szabadította rá őt a témáira, jóval előtte is ezek a kérdések foglalkoztatták.

Azonban miközben negyvenkét magyar nyelvű könyve jelent meg, négy filmet is írt, aközben például a moly.hu-n gyakorlatilag nem olvasta senki semmijét. Egész pontosan három olvasást találtam a könyveiből, s abból is az egyik én vagyok.

Ami, teszem hozzá gyorsán, nem feltétlenül a szerzőről mond el bármit, sokkal inkább a Moly felhasználóinak az ilyen-olyan staitsztikájáról. Nem feltétlenül negatívumokra gondolok, sokkal inkább korosztályokra, korosztályi érdeklődési körökre, szokásokra. Tehát ez az adat semmiképpen sem a minőségről szól! Különös tekintettel Kocsis István műveinek a rendszeres színpadra vitelére. Meg mondjuk arra, hogy olyan színészek játszottak a darabjaiban mint Rajhona Ádám, Cserhalmi György, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, vagy Sinkovits Imre. Hogy csak az itthon nagyon ismert neveket említsem.

Kocsis István teljesen eredeti önismétlései

Van egy kis flikk-flakk a negyvenkét megjelent könyvben. A helyzet az, hogy Kocsis István örökké elégedetlen, és rendre átírja a műveit. Aztán kiadja újra. Ezért azt mondja, hogy a végleges változata bármilyen általa írt műnek mindig az utolsó kiadás. :-) Vagyis egyfelől rendre ismétli önmagát. (Mondjuk azt érdekes lenne tudni, hogy az elmúlt rendszerben megjelent drámái hogyan festettek? A mostani változatok fő témái akkor, azokban is megjelentek?) De tény, hogy van érdeklődés a könyveire, mert lám, újra és újra van, aki kiadja őket. Most éppen a Napkút Kiadó. Hurrá!

Másfelől Kocsis István is azok közé a szerzők közé tartozik, akik rendszeresen ugyanazt a könyvet írják, csak mindig más történettel. Ismerünk jó pár ilyen „elvetemültet”, és szeretjük is őket nagyon (pl. Vonnegut, Philip K. Dick, Hrabal). Kocsis István viszont brillírozott, mert képes volt arra a képtelenségre, hogy a történelmi témájú tanulmányainak is ugyanaz a témája mint a szépirodalmiaknak! Ez azért valami!

Ugyanis Kocsis István számára a Szent Korona tana, a szakrális fejedelem témaköre, a magyarság ősi vallásának keresztény mivolta nem kérdés, hanem máig élő valóság. Ahogyan Tündér Ilona táltoson bejárható kastélya is. Legalább ennyire jelentős a Trianonban történtek hátterének az ismertetése is. Ezekről írt is egy vagy több könyvet. Mármint történelmit. S mondom, végeredményben e témák magától értetődőn, rendre felbukkannak a drámáiban is. Aminek van egy roppant egyszerű magyarázata: Kocsis István nem kételkedik abban, hogy a magyarságnak van egyfajta sajátos küldetése.

Lássuk be, első ránézésre nem annyira színpadi témák ezek. Azt gondolhatnánk, jó helyen vannak a történelmi, néprajzi, vallástörténeti könyvekben. Mondom: gondolhatnánk. De ezer meg egy ellenpélda van, hogy mennyire rossz csapáson járnának a gondolataink, ha így tennénk! Első Szabó Magda drámája az Az a szép fényes nap jutott eszembe. Aztán mondjuk az István, a király. De a sor végteleníthető.

Didaktika és turbó magyarság

S máris egy nagyon fontos kérdésnél vagyunk. Illetve többnél is egyszerre.

Elsősorban, jó-e, ha a szépirodalom valamely eszme képviseletében születik? Ezt, úgy gondolom, elég gyorsan rövidre tudom zárni, ha megfordítom a kérdést. Így: van-e olyan szépirodalmi mű, amelyik nem tükrözi a szerző eszmeiségét, gondolatrendszerét? Bármilyen is legyen az. Akkor ezt megbeszéltük!

A nagyobb falat, a nehezebb kérdés sokkal inkább az, hogyan tükröződik vissza a végleges műben, hogy „a szerecsen nem változtathatja meg a bőre színét és a foltosságát sem a párduc”? Ugyanis ha nagyon kilóg a lóláb, azt szokták mondani, didaktikus lett a mű.

A didaktikus művek sajátossága tehát az, hogy túlságos egyértelműséggel szolgálják az író kedvenc eszméjét. S az eszme szolgálata elsődlegesebb mint az irodalmi eszközök, a használt stílus, a szerkezet, és bármi.

A didaktikus írásmód alkalmazására az irodalmi művek két alapvető csoportja jut eszembe.

Elsődlegesen a politikai elvek képviselete, a szocreál művészet, a kommunizmus és a szocializmus balreális megfogalmazásai, Csapajev, Tímur és csapata, valószínűleg ismered ezeket... A másik nagy csoport a hitbuzgalmi vallásosság irodalomba öltöztetése. Talán találkoztál már Patrícia St. John műveivel vagy Sükös Pál A keskeny úton című regényével. (Nem tudom, mi az oka, talán az, hogy a hit nem áll tőlem távol, míg a baloldali gondolkodásmód igen, de a magam részéről az utóbbi csoportot képes vagyok élvezni. Az előbbit nagyon nehezen.)

Tehát akkor adódik a kérdés: Kocsis István művei didaktikusak-e vagy sem? Nagyon szívesen mondanám, hogy nem azok. De bizony azok. Akár Jászai Mari monológját olvassuk, halljuk, akár Szent Margit legendáját, akár Mátyás királyunk történetét, akár Bocskai metafizikai küzdelmét Habsburg Rudolffal, akár Ranke őrnagy könyörgését, hogy megértse a XX. század történelmét, akár akármi, bárhol is nyissuk ki a könyvet, rendre előkerülnek ugyanazok a témák, ugyanazok a megfogalmazások. (Ami Jászai esetében azért kicsit meglepett.)

Ennek, ha akarom van egy roppant egyszerű oka. Kocsis István számára a történelem, különösen a magyar történelem nem csupán események többé-kevésbé ok-okozati sora. Számára a világ nem egysíkú. Nem csupán a materiális sík létezik.

A szemmel látható világ mellett, felett egyértelműen ott van a szellemi világ, Isten valósága is. A klasszikus kereszténységé is, a magyar kereszténységé is. Amelyben a magyarok szakrális uralkodójának kiemelt szerepe van/lenne, ahogyan a Tündér Ilona/Boldogasszony/Magyarok Nagyasszonya szerepének is. S az egészet a Szent Korona misztériuma fogja egybe. Hogy Trianonról ne is beszéljek, ahogyan bizonyos értelemben nem is beszélnek róla.

Ami lássuk be, nem könnyen rágható falat a mai közönség számára. Vélem, sokak számára a mondanivaló ismétlődése kiverheti a biztosítékot. Gondolom, számukra Kocsis István is a „szarból jött mélymagyarok” közé tartozik. Az ő szempontjukból érthető módon.

Nem tipikus és könnyen átélhető konfliktusforrás, hogy Margit királykisasszony a zárdában azért veri, vereti magát halálra a sünbőrből font korbáccsal, hogy méltó lehessen Tündér Ilona kastélyában járni, és hogy az Égi Fénybe, az Égi Igazságba öltözhessen. Ahogyan az sem, hogy Mátyás király is méltó akar lenni a szakrális fejedelem feladatához. A feladatban azt látja, hogy össze kell fognia a nyugatot a török ellen, ha kell erő kifejtésével is: ez a szent feladat. Amihez, és itt jön a kemény dió, példaképe is van, Attila, hun király személyében. S Mátyás arra vár, az Ég szóljon neki. A német őrnagy a megszállt Magyarországon akarja megérteni, mi zajlott a háttérben Trianonban, miért a magyarok lettek a bűnbakok, miért a második háború?

Az áldozat (Ápád-házi Szent Margit legendája)

Kocsis István hite, mert teljesen egyértelmű, hogy erről van szó, fényt vet a szereplő- és konfliktus-választásaira is. Ugyanis nem csupán a nagy emberi konfliktusokat keresi és látja meg, hanem kiemeli azokat a személyeket a történelemből, akiknek valamilyen szempontból szakrális szerepük volt az eseményekben. Illetve azokat, akik gyakorlatilag úgy győztek, hogy vesztettek. Akik adott ponton képesek voltak szembe fordulni a természetes emberi önmagukkal, győzedelmeskedni tudtak önmaguk felett egy magasabb cél érdekben. (Mert ez is visszatérő elem.)

S hogy zavaró-e ez a didaktika? Mert, hogy ez a legfontosabb kérdés. A válasz: is.

Amikor már a harmadik darabban is ugyanaz a szóhasználat a transzcendensre és annak igazságaira vonatkoztatva, nos, akkor kicsit pihentetnem kellett az olvasást. De ugye, drámákat olvasunk. Nem a drámák tehetnek arról, hogy többen kerültek egy kötetbe. Senki nem kötelez arra, hogy szakadatlan olvassuk a dráma-gyűjteményt. Ha arra használnánk, amire való, akkor ugye, egy este egy előadást néznénk meg, és nem életszerű, hogy aztán minden nap még egyet. De ez gyakorlati és nem esztétikai kérdés. Akkor is, ha valamit magyaráz és igazol. 

Ami esztétika. Voltak olyan jelentek, amikor a mondanivaló miatt számomra „csúszott” a szöveg és a történelem valós kora. A Margitról szóló dráma egyes beszélgetéseit túlságosan anakronisztikusnak éreztem. (Amikor a pálos rend vezetője, György arra hivatkozik, hogy a magyar mitológiából merített az ismereteit, egy kicsit letettem a könyvet. Kizuhantam belőle. Ahogy akkor is, amikor Margit az átélt katarzisára hivatkozott.) Ezek a korból-kiszólások nem dramaturgiai elemek, egyszerű stiláris elcsúszások. Mintha Margit a fáklyát öngyújtóval akarná meggyújtani, vagy IV. Béla szentségelne, hogy nem leli a pszichológusa telefonszámát. De még a szerintem legjobban sikerül Megszámláltatott fák című drámában is éreztem úgy, hogy a párbeszéd, amit olvasok, képtelenség, valótlan és elképzelhetetlen. (Nem mellékes, de ennek a drámának az alapállása valami zseniális: a megszállt országban a vesztésre álló német hadsereg egyik tisztje magához rendeli az egyik helyi állampolgárt, aki írt egy könyvet Trianonról, a békediktátum meghozataláig vezető útról és a főszereplőiről.

Ellenben darabról darabra olyan a témafelvetés, hogy az azonnal megragadja az ember figyelmét. Például: a magyar nyelv használata, a magyarok ősi hite, írásaik, az írások elpusztítása, a római kereszténység térnyerése az ősi napvallással szemben, annak körüljárása, ki az úr, Róma vagy Isten, vajon a második világháború simán csak folytatása az elsőnek? Mind mind csuda érdekes felvetés. Azonban itt drámákról van szó. A kérdés tehát nem is annyira az, miről szól a dráma, hanem hogyan közvetíti, adja át a szerző ezt a mondanivalót a színészek által? Tudunk-e azonosulni a szereplőkkel, élnek-e a párbeszédek, van-e drámai konfliktus, van-e katarzis?

Mert nem ördöngösség belátni, hogy pusztán azért, mert párbeszédbe foglalom a tajvani csirkeexport éves mutatóit a 2008-as gazdasági világválságot követő évekre vonatkoztatva, attól az még nem feltétlenül lesz dráma. A dráma definíciója, ahogy az általános iskolában tanultuk: színpadi előadásra szánt irodalmi mű. A párbeszéd önmagában nem feltétlenül előadás, amit előadnak, nem feltétlenül irodalom, és kevésbé feltétlenül mű.

A kérdés, hogy a didaktikusságra okot adó témák felvetése homogén egységbe kerül-e azzal a ténnyel, hogy itt azért a színház a cél.

Fából vaskarika-e drámát olvasni?

Az. Nem az.

Persze, hogy az! Majdnem olyan, mint zenéről olvasni.

Mondok három alap drámát: Equus, A nagybőgő, Az őrült naplója. (Isten bizony teljesen véletlen, hogy Magyarországon mindhárom Darvas Iván nevéhez kötődik.)

A háromból kettő számomra csalódás volt olvasva. Mindhármat utólag olvastam, vagyis a film- vagy a színházi változat megtekintése után. Az Equus ugyanolyan élvezetes volt olvasva is. Süskind és Gogol tökéletesen hidegen hagyott papírformában. Míg az előadás lenyűgözött. Az a Darvas, az a Darvas valami hihetetlen zseni volt: ahogy magából kivetkezve megerőszakolta a nagybőgőjét...

Nem merem kijelenteni, hogy a drámát a színész tölti meg élettel, mert ez így biztosan nem igaz. Ha így lenne, nem szeretnék drámákat olvasni. Mert élet nélkül minek? De az biztos, hogy egy-egy szöveghez nagyon kell a színész, hogy megfelelő módon életre keljen az alak, a mondanivaló, a párbeszéd.

Jászai Mari (A megkoszorúzott)

Úgy látszik, ha jó olvasó vagyok, akkor mégsem fából vaskarika a drámák olvasása. Mert ha jó olvasó vagyok, hallom belülről, amit olvasok. Mármint ha drámát olvasok, hallom, hogyan hangzik el a szöveg. Ha jó olvasó vagyok. Nem vagyok az, Süskind és Gogol nem kelt életre olvasás közben. Míg annyi minden más simán.

Vagyis persze, a dráma igazi közege a színpad, és a közvetítő eszköze nem a papír, hanem a színész. Úgy van!

Nem tudom, mennyire általános a drámáira, de most megnéztem néhány YouTube videót a Megszámláltatott fák című darab Új Színházi bemutatójáról. Mit mondjak? Ég és föld az olvasás és a látható, hallható verziója!  Pedig csak néhány jelenet került be az alkotókkal készített interjúkba.

Megszámláltatott fák

Azon gondolkodom még, hogy az egyes drámákban kicsit sokalltam a szereplők beszélgetései közben néha monológgá dagadó szövegeket. Mármint, persze, még mindig olvasva. Aztán ismét eszébe jutott Shakespeare. Meg az, hogy egy színész mennyire meg tudja tölteni hangsúlyokkal és gesztusokkal a szövegeket. Ahogy most is láttam. Ilyen szempontból halott dolog drámát olvasni. Hacsak nem lépnek ki a szereplői a lapokról.

Mi az irodalom célja?

Csakugyan, mi? Persze, a szórakoztatás. A kikapcsolás. De ennek ellenkezője is, az elgondolkodtatás, a bekapcsolás, az ismeretátadás is lehet cél. A szerző önmutogatása, önkifejezése is

Müller Péter írja egy helyen (ha nem haragszol, most nem keresem meg, hogy hol), hogy az irodalom akkor az igazi, ha felemel. Ha több leszek általa.

Amikor a gondolatot először olvastam, rögtön bólogattam nagyokat. Aztán eszembe jutott egy csomó író csomó könyve, amin csuda jól szórakoztam, de voltaképpen egyik sem volt több puszta szórakoztatásnál. Nem lettem több általuk, hacsak a vidámság, a harmónia nem számítanak erénynek.

Vagyis Müller Péternek nincs teljesen igaza. Mert az irodalom nem csupán a közvetlen felemelésre való. Tény azonban, hogy mikor nem ki-, hanem bekapcsolásról van szó, üzenetnek az elég kevés, hogy szar az egész élet, s úgy elcseszett a világ, ahogyan van, gyere, hadd verjem be a pofádat, köcsög!

Ahogy persze megfordítva sem lesz automatikusan igaz: hiába a magasztos mondanivaló, ha a megfogalmazása egyszerűen gyenge, mértéken aluli. (Most kapásból nem irodalmi mű jutott eszembe, hanem Koltay Gábor két fantasztikusan gyengén sikerült filmje, a Honfoglalás és a Julianus.)

Vagyis igen, jobb, ha egy olvasmány jobbá tesz, mintha csak roppant plasztikusan megfogalmazza az elkeseredést, a szomorúságot és a céltalanságot. Művészi értéke vitathatatlanul lehet ennek is. Úgy gondolom, Müller Péter az üzenetre gondolt.

A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája)

S itt a saját farkába harap a kígyó: ennek érdekében az irodalom válhat-e közvetlen eszmehordozóvá? De erre már válaszoltam: gyakorlatilag nincsen irodalom világnézet nélkül. Mert óhatatlan, hogy a szerzőnek van világnézete. Mert azért nincsen irodalom világnézet nélkül, mert nincsen nélküle ember sem.

Immár csak azt kell mérlegelni, irodalmibb-e a szöveg, ha a vallott/kapott/örökölt világnézetet a szerző jobban elrejti, mintha nem teszi ezt? Avagy zavar-e, s ha nem, miért mégis, ha egy szöveg túlságosan direkt? Tudod, didaktikus.

Rövid, személyes olvasási-tapasztalat

Elég nehezen kezdtem bele a kötetbe. Annyira nem kedvelem a ma üzenetének a múltba oltását, a történelmi helyzetek mának szóló kivesézését, aktualizálását.

Azonban azt vettem észre, hogy csak a fáradtság miatt tettem le a könyvet. Nem az olvasásba fáradtam bele, hanem egyszerűen, mert a könyv mint tárgy: nehéz. Lemértem: egy kilogramm. Egyébként szinte nem tudtam nem olvasni. S nem nagyon hagytam magamnak emésztési időt. Ha elolvastam az egyik darabot, máris fogtam a másikba. Legalábbis így volt a harmadik dráma végéig. De erről már beszéltem.

A harmadik dráma után ugrottam egyet, és nekiálltam a Megszámláltatott fák-nak. Kicsit megkönnyebbülés volt, hogy kiszakadtunk a nagy történelmi személyiségek három dráma után már némileg önismétlő mondanivalójából. Nem szakadtunk el teljesen Kocsis István rendszeres üzeneteitől, de a mindennapi közeg (na, jó, nagyon nem mindennapi, de mindenképpen kevésbé pátoszos), a mindennapi személyek szerepeltetése, Ranke őrnagy remek figurája, és az alapszituáció némileg abszurd, kiforgatott indítása, majd kifejtése remek darabot szült.Itt Ranke-n keresztül fel-felvillan a szerző humora is.

Nagyon hasonlít ehhez a Martinovicsról írt A nagy játékos  című darab. Martinovics nagyon plasztikusan formázott, pompásan sikerült figura. A cselekmény vezetése pedig jócskán tartogat meglepetéseket. 

Hasonlóan remekül sikerült A királynő aranyból van is. Ebben a drámában Erzsébet angol királynőn keresztül olyan kérdésekkel szembesülünk, amik magunktól is többször feltennénk a szereplőknek vagy a szerzőknek: mi a gyakorlata a fénybe öltözésnek, a táltos paripán lovaglásnak, Tündér Ilona kastélya bejárásának, mit jelent, hogy az Égi Igazság Isten önvédő megnyilvánulása, és a többi, és a többi...

Erzsébet nem kap gyakorlati választ az egyébként nagyon szimpatikusra sikeredett Stuart Máriától. Amikor megkérdezi, hogy mindezzel Mária már a gyakorlatban is tisztában van-e, azt a feleletet hallja, hogy még nem mindennel. És mióta is próbálkozik? Öt éve? Vagyis arra hívja őt, Erzsébetet, hogy kísérletezgessen öt évig, hogy valami eredménye legyen? Hát, könnyű belátni, érthető, hogy Erzsébet nem kap kedvet ahhoz, hogy Mária útjára lépjen. Öt év, hogy egyáltalán valami történjék, de az a valami is semmi még, miközben az uralkodás

Bennem ezen a ponton merült fel az a kérdés, vajon Kocsis Istvánnak van-e gyakorlati tapasztalata mindazokról, amit választott szereplői szájába ad, amik drámáról drámára visszaköszönnek, amiről egyaránt beszél Jászai Mari, Szent Margit, Hunyadi Mátyás, Báthory István, Bocskai István, Stuart Mária és még a kitalált figura, Kormorán is. Vagyis a szerző csak beszél csudaszép eszmékről, elvekről, igazságokról, vagy személyes tapasztalatból mondja, amit mond?

Isten látja a lelkemet, nem a metafizika zavart egyik dráma esetében sem, hanem az, hogy miközben akár elfogadom a szakrális királyság jelentőségét és igazságát, a Tündér Ilonás, táltos paripás révülés lehetőségét, a Szent Korona szerepét a magyar történelemben, az Élő Igazság fontosságát, amely Isten önvédő megnyilatkozása (Istennek szüksége van önvédelemre?), aközben fogalmam nem volt micsudáról is van szó valójában. (A királynő aranyból van valamit mond, de mélységében nem merül el az sem a magyarázatokban.)

Nagyobb gondnak látom, hogy ezek az önmagukban érdekes, csudaszép dolgok valahogy nem váltak szerves egységgé a drámák konfliktusaival, miközben maguk voltak a konfliktusok forrásai, kiváltói és okozói. Mivel egyik darabot sem láttam színpadon, nagyon könnyen lehetséges, hogy úgy járnék velük, ahogyan Süskind A nagybőgő-jével jártam: majdnem hidegen hagyott olvasva, a színpadon látva meg életem egyik legnagyobb művészeti élményévé lett.

De a Megszámláltatott fák illetve A királynő aranyból van felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy amikor már nem lesz kötelező a jelenleg kizsarolni óhajtott védettségi oltottsági igazolvány (ami már nevében is hazug), akkor mindenképpen vadászni fogok, hogy láthassak Kocsis-darabot élőben. Mondjuk addig marad a torrent-vadászás. (Sikertelenül... :-( )

A kötetben helyet kapott drámák

A könyv hatszázhatvan oldal. Egy dráma úgy nyolcvan-száz. Ebből fakad, hogy nyolc dráma kapott benne helyet . Az alábbiak:

1. Jászai Mari (A megkoszorúzott)
2. Az áldozat (Árpád-házi Szent Margit legendája)
3. „Magyarországnak fényes tüköre” (Hunyadi Mátyás)
4. A kiválasztott (Báthory István)
5. A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája)
6. A nagy játékos (A dráma Martinovics Ignácról szól.)
7. Megszámláltatott fák (Egy német tiszt áldozati szerepet vállalja megszállt területen. M. Z.)
8. A magyar Trisztán és Izolda (Bocskai István és Mária Krisztierna)

Napkút, Budapest, 2016, 668 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632635903

7/10

A Helikon (Románia)n interjúja a 75 éves Kocsis Istvánnal
Interjú a Jászai Marit alakító Bodor Németi Gyöngyivel 

2021 májusának derekán, 4,5 milliónál jár az oltottak száma, erősödik a védettségi igazolvánnyal való zsarolás

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!