De ne rohanjunk már ennyire! 

Völgyi Annának ez a második könyve

Az első, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám! bevallotan LMBT-regény. Ennek a ténynek nem voltam a birtokában, mielőtt a karamelles regényt olvastam volna. Nem bánom, hogy így alakult. Előítéletes vagyok. Egy csomó szabadidőm lesz evégett, és egy rahedli bosszúságot megtakarítok. Mert a témáról nekem a konjunktúra és az agymosás jut az eszembe, bár az utóbbi nem tisztázott irányokkal, csak úgy átabotában. Volt bennem érdeklődés ez iránt az első könyv iránt, de tökéletesen elmúlt. Amit egy, a szerzővel készített, meleg-blogos (már a blognevében ő hangsúlyozza, ne nézz így rám!) interjú sem élesztett újra: maga a szerző beszélte le róla, a förtelmes gyermekbetegségeit emlegetve. Az első könyv 2019-ben jelent meg.

Teszem hozzá, a moly.hu-n sokat jelent a kilencven százalék és afeletti tetszési index. S Völgyi Anna eddigi mindkét könyve felette van. 

S most azonnal kiderül, hogy nem csupán homofób, hanem hímsoviniszta is vagyok. E könyv közepén jártam az olvasással, amikor gyanús kezdett lenni a dolog. Megnéztem az értékelését. Mivel viszonylag friss könyv, nem olvasták még sokan, tizennégy értékelés született róla, ebből egy volt férfiolvasó. Nem hinném, hogy a téma miatt. 

A Laurás regényt hetvenhárman értékelték. Nem pörgettem végig az értékeléseket, csak egy jódarabig. Volt köztük hímnemű értékelő is. Amíg pörgettem, egyet leltem. 

Hogy ennek van-e jelentősége, nem tudom. Hajlok rá, hogy igen, de nem merem levonni a végső következtetést, mert nem vagyok bizonyos önmagamban. 

Völgyi Anna egyidős a lánycsemtémmel, csinos, szép nő, s ami a lényeg, az olvasott interjúból kiderült, hogy kellemes beszégetőpartner. 

A lényegről, hogy milyen író, alább lészen szó. 

Lélegzetakasztó azonosságok

No, akkor én már a legelején megtorpanok. Meg kell torpannom, mert szó szerint kiesett a könyv a kezemből attól, amit olvastam. 

Azért történt ez meg, mert a főszereplő hölgy neve és az, amit róla a regény elején olvasok bemutatásként, teljesen és tökéletesen megegyezik egy ismerősöm megfelelőivel. Még a barátnőjének a neve is stimmel, bár az ismerősöm részéről ez már csupán egy régi barátság.

Innentől nem tudtam, hogy jobban érdekel a történet avagy kevésbé, hogy akarok-e többet tudni, vagy bőven elég, amivel már eddig  tisztában vagyok?

Ezért a fő-főszereplőre koncentráltam. 

Az írói nézőpont és a főszereplő neme

A fő-főszereplő fiú. Férfi. Csongornak hívják. Szép magyar név. Aki Csongort megírta, az pedig nő. Ugyan manapság már egy férfi nemiszervvel rendelkező egyed is mehet a női mosdóba, ha nőnek tartja önnön magát, de tetszik, nem teszik, az elsődleges és másodlagos nemiszerveken, az életben genetikailag előirányzott szerepek a két nem közötti gondolkodásmód különbséget is belénk égetik. (A fene sem fog most bizonygatni, mert fárasztó a vitatkozás, vitázni pedig manapság, nekem úgy tetszik, lehetetlenné vált.) Nem sztereotípiákról van szó: tényekről.  

A kézenfekvő Bovarynén kívül nekem most nem ugrik be másik könyv, amelyben az író nem a saját nemének megfelelő identitásból indult volna ki. Flaubert indokolt is: „Bovaryné én vagyok!” 

Minden bizonnyal két bekezdéssel fentebb említett gondolkodásmód-különbség miatt nem sűrű ez az írói módszer. Mert a két nem egyszerűen nem felcserélhető. Jelentősen különböznek egymástól. Csak az agyament polkorrektség igyekszik elszántan összemosni őket. 

Szóval a szerző, Anna regényének a hőse magától értetődőn mutatkozik be a regényben Csongorként. Ugyan az első regény témájának a megismerése után ebben már érzek valami koncepciót is, de az az igazság, hogy az információ hiányában nem volt semmi rossz érzésem a Karamella olvasásakor. A koncepció nem üt át a szövegen, csak az előismeret birtokában. ez dicséret. A mértékletesség dicsérete. 

Nem tudom, mi volt a célja szerzőnek az azonosulással, de azt mondom, jól sikerült. Voltam olyan gonosz, hogy karvalyszemekkel lestem, mikor szólja el magát a nő Csongorban, de nem tett ilyet. Vagy csupán a férfiban rejlő nő fedte el bennem az elszólásokat. De mondom, Anna simán elhitette velem, hogy ő Csongor. 

Egy szerelem (vagy micsoda) története (vagy micsodája)

Ahogyan az első pár oldal elolvasása után azt is, hogy itten, kérem szépen egy jó kis szerelmes regényecskét fogunk kapni, laza stílusban, jó megfogalmazással. Nos, az utóbbi kettő mindvégig tartotta magát. Völgyi Anna stílusa élvezetes, követhetők a mondatok, világosan, tisztán fogalmaz, a mai szleng egy helyen, ha erőltetettnek tűnt, egyébként szervesen ült a szövegben. Ilyen szempontból jó Völgyi-könyvet olvasni.

De sajnos se nem szerelmetes a regényecske, se nem igazán jó. Menjünk sorban. Szerelemről csak Csongor részéről van szó a könyvben. Bori szenved, és szenvedett mindig is. Ezt a barátosnejétől, Grétitől tudjuk meg, aki közli Csongorral,hogy fogalma sincsen, mibe nyúlt, amikor Borival kezdett. Fenyegető mondat, csehovi puska a falon. De aztán nem sül el. (Ahogyan a semmibe vész Bori előző kapcsolatának, a brutálcsávós-szálnak a jelentősége is. Annyit emlegettük, akár Godot-t, s bár ő megjött, de kérdés, vajon mifrancnak, amikor semmi sem lett a jelenlétéből, meg Csongor hozzá kapcsolódó jelenetéből sem.)

Azt mondják, egy történet akkor jó, ha indul valahonnan, tart valamerre és meg is érkezik oda. Meg azt, hogy kell lennie jellemfejlődésnek. Nem csupán az íróénak, aki megszenvedett a könyvvel és a kiadókkal, hanem elsősorban a főszereplőjének, főszereplőinek. 

Nos, itt ígéretesen útnak indul egy kapcsolat, s vele egy feltupírozott gigaszenvedés. A kapcsolat aztán sehová nem jut, majd egyszercsak pukk, kiszenved. Közben történik ugyan ez meg az, de voltaképpen nincsen központi szál, ami összetartsa a különböző jelenteket. S azok meg annyira nem érdekesek, hogy könyvvé álljanak össze. Vagyis ami történik, valójában az sem történik. Maximum megesik.

Az egyetlen, ami menti az egészet az író stílusa. 

Az olvasó becsukja a könyvet és felteszi a kérdést, hogy akkor most...? Rendben, van egy egzaltált csaj, akiről az elején tudjuk, hogy hozzá szólni se lenne érdemes, mert úgyis baj lesz belőle, akit nem nagyon lehet megdugni sem, tehát ebből a szempontból sem jó partner, aki nem hagyja magát szeretni, aki menekül és eltűnik. Hogy előbukkanva egyszerre csak érthetetlenül konstruktívvá váljon. De akkor meg az addig utána nyávogó főszereplő muksó látja be, hogy kell ez az egész a francnak. Hurrá, született egy verseskötete a csajról, az be is sértődött, hogy a csávó így, név szerint kiadta őt. 

Eszembe sincsen azt mondani, hogy ne lenne létjogosultsága elmesélni egy alap- és értelemnélküli szerelem történetét. Dőre kísérlet is lenne, hiszem volt már erre nem egy példa az irodalom történetében. Mindkét nemben van hajlam arra, hogy méltatlanra pazarolja amit csak a legnemesebb érdemelne meg. Elsősorban azért, mert kétségbeesésében  elveszti a realitásérzékét, és nem azt látja, ami a szeme előtt van, hanem amit látni akar. Van ilyen. Vajon ki nem élt még át hasonlót? Van ismerősöm, aki több éve szenved egy kapcsolattól, ami már régen meg is szűnt, soha nem is volt létjogosultsága, ahol soha nem kapta meg azt, amire vágyott, ahol nem volt igazi szexuális kielégülése sem, ahol soha nem érezte magát biztonságban. De képtelen magában lezárni a dolgot, hajtogatja a sérelmeit, italba folytja a bánatát. Nagyjából már mindenki unja körülötte ezt a hajtogatást, és bőszen biztatja, lépjen tovább, ne törődjön bánata, haragja alanyával, vegye észre, hogy ő az, aki megalázott helyzetbe kormányozta önmagát... 

Meg lehetne írni a történetet. Akár árnyaltan is. Kicsit a másik oldaláról is. Lennének ott is szempontok, hidd el! S persze az is csak a történetek szerkesztett változata lenne, az események mazsolázgatásával. De fel kellene építeni legalább azt, hogy az ismerősöm mi a francért lett szerelmes? Mit látott a másikban? A külsejét? Az anyagi biztonságot? Az intelligenciáját? A humorát? 

Netán lehetne arról mesélni, a másik miért nem mert önfeledten elmerülni az ismerősömmel való kapcsolatban? Hogy bizonyos esetekben miért nem vállalta őt fel mások előtt? Hogy több év együttlét, együtt élés után is, miért nem volt mégsem közös életük, miért csak egymás mellett éltek? 

Nem szaporítom a szót. Csongor szereti a hektikus Borit mert csak. Nem lenne ezzel baj, ha nem lenne üres ez a csak. Talán egy hihető, apró utalás van a miértre: Bori illata. Nagyon-nagyon fontos! De több se. S lehetne fokozni Csongor kínját, amikor a lány eltűnik. Fel lehetne fejteni, Bori miért is olyan amilyen, milyen feldolgozatlan sebekből, jellemhibákból, tökéletlenségekből építkezik miss Hektika. De semmi ilyesfélét nem kapunk. Sem a regény egészének, sem a jellemeknek nincsen szerkezete. 

De az is lehet, hogy én olvastam rosszul a könyvet. A Molyon többen dicsérték, mennyire klasszul visszahozta nekik a fősulis éveik fílingjét. Én nem jártam főiskolára, ilyet nem tudott tehát tenni a regény, de amit meg erről itt olvastam az nagyjából annyi, hogy ha nincsen kedvem bemenni, mert másnapos vagyok, hát nem is nagyon szükséges. Meg hogy van ebédlő, ahol lehet találkozni. 

Ahol teljesen kiestem az olvasásból

Egyáltalán nem zavar ha egy írónak politikai meggyőződése van. Még akkor sem zavar, ha nem azonos az én politikai nézeteimmel. Márquez az egyik kedvenc íróm és szívesen olvasok Vámos Mikóst is. 

De egyfelől az, hogy a rendelőben az idősek arról beszélgetnek, hogy O mennyire egy gé, azon kívül hogy nem éppen szellemes berángatása a történetbe a napi politikának, azon kívül tetszik, nem tetszik, visszataszítón trágár. Mert mindenki tudja miről van szó. 

S egyébként csak úgy mondom: idős otthonban dolgozom, idősek között. Nagyon nem egyöntetű ez a vélemény. Ahogy az országé sem. Mert ugyan nagyon sokaknak vannak komoly fenntartásaik, kérdéseik, nagyon sokak gyűlölik a Fideszt és Orbánt, de azért valahogy úgy alakult, hogy 2010 óta ők kormányoznak. Ha ennyire homogén az utálat, ki a büdös franc szavaz rájuk? 

A másik politikai lóláb: Csongor elmeséli, hogy az apja szélsőjobbos.

Ezek után vártam, hogy apu ment ok nélkül ütni a cigánysorra, meggyőződve a tartalmi igazságáról rendel havi ötven Mein Kampf-ot a Gede Testvérektől, majd fekete egyenruhába bújva osztogatja azokat a Széll Kálmán téren, „Sieg Heil!” üvöltve közben. Vagy valami ilyesmi...

A szélsőjobboldali meggyőződés azonban azt jelenti, hogy apuka hisz mindenféle összeesküvés elméletben, és háromszor olvasta az Új Világrendet. (Az mi az?) Vagyis ha hisz az új világrend szemünk előtt történő kiépítésében akkor egyértelműen antiszemita, gondolom. Vagy mi? (Anna, kedves, tetszett már hallani mostanság a Nagy Újraindításról, a Big Resetről? Segítek, a covid kapcsán.) 

Csókolom, és mi a fenét jelent manapság, hogy valami, valaki szélsőjobboldali? Nekem úgy tűnik, a baloldal szempontjából nagyjából azt, hogy szélsőjobbos az, aki nem baloldali. Ha valami jobbos, akkor az tuti csak szélső lehet. Ami szélsőjobb, az meg menthetetlenül azt, hogy zsidókat, cigányokat, migránsokat, LMBT-képviselőket akar irtani, táborokat, krematóriumokat épít. Szóval Csongor apja ilyen lenne? Mert Csongor ezt a szélsőjobbosságot bizony ki nem állhatja!

Mondom, nem az a bajom, hogy Völgyi Anna szivárványosan gondolkodik, meg, hogy utálja Orbán Viktort, s hogy a hideg rázza a jobboldaliság legkisebb árnyalatától is. Sokkal inkább az, hogy mindezt indokolatlanul, szervezetidegenül beültette a regényébe. Hogy legyen benne ilyen is, mert ez milyen jófejség már! Kedves Anna, lehetett volna ezt sokkal finomabban is. Súgok, hogy kórházba küldte a főhősét. Tudja, hogy ebben mennyi rendszer-kritikai lehetőség rejlik, s ha a főorvos mondjuk zsidó, még a holokauszt is simán előkerülhetett volna. S ah műtét, akkor Mengele... Erre egy ilyen alapok és indok nélküli szélsőjobbozás, ráadásul az összeesküvés elméletre hivatkozva... Ejnye! 

Napkút, Budapest, 2022, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409140

4/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júniusának fizetésutáni napja. Sok minden jár a fejemben, szerelemről, a társról, barátságról, a rokoni kapcsolatokról. De attól, ami a fejemben jár letört lettem, s nem látok reménysugarat. Pedig tudom, hogy van. Lenni kell, különben ez az egész hajcihő teljesen felesleges. Azt pedig nem tudom, nem vagyok hajlandó elhinni.