Alfred Komarek, az író, osztrák.

Mondj egy mai osztrák írót! Nekem kizárólag Wolf Haas és az ő zseniálisan mulatságosan mindennapi Brennere jutott az eszembe. (Többről írtam értékelést, érdemes rákeresned, miután ezt a bejegyzést elolvastad!)

A két labanc krimiíróról majd kötegelve mondok valamit, szólj rám, ha elfelejteném! 

Alfred Komarek, mert azért ez a bejegyzés, ugyebár, róla és elsősorban az ő egyik regényéről szól, hét darab Polt felügyelős könyvet írt. Magyarul eddig (?) csak öt jelent meg. S honi keresztségben a Bűntények a pincesoron címet kapta a sorozat. Ez nagyon fontos! Mármint a pincesor. Mert árulkodón fontosat mond el a regény(ek)ről. 

Nem is tétovázom kimondani. Itt bizony vidéki krimikről van szó. Vagyis vidéken játszódó, osztrák krimit olvasunk. Ami a borospincék környékén játszódik és egy csendőr felügyelő a főszerepője. Megrágtad az infókat? 

A krimi alapvetőn városi műfaj. Meg nagyvilági. S vagy zseniális magánemberek nyomoznak, vagy magánnyomozók. Előfordul, hogy rendőrök, de az ritkábban fordul elő. A műfaj e szegmensét főleg Simenon és McBain kedvelte. (Filmben ott van még Derrick felügyelő, aki szintén rendőr és szintén németül beszél. Meg persze Colombo hadnagy. Hogy csak a legnagyobbakat említsem.) De a legtöbb zseniális nyomozónak jobbára csak annyi köze van a rendőrséghez, hogy a történet végén kulcsrakészen szállítja a szervnek a gonosz gyilkosokat. 

S akkor most újra mondom, emitt meg egy osztrák, vidéki, pincesori csendőrről van szó. Mi jó jöhet a labancoktól, akik sörrel koccintottak az aradi tizenhárom halála felett, behozták nekünk a finnugor rokonságot, belerángattak egy hosszú, véres háborúba, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, aktív részt vállaltak az Árpád-ház kihalasztásában? 

Barátom, én mondom neked, a fenti sajátságokkal csakis jó jöhet! Legalábbis, ha az írót Komareknek vagy Haasnak hívják! 

Mit adtak nekünk a borospincék?

Falut. Csendet. Sarat. Fákat, madarakat, háziállatokat, földművelést. Hajnali harmatot. Csillagos nyári estéket. Nyugalmat. Borozásokat minden mennyiségben. Zárt közösséget, mert falu, ahol mindenki jól ismer mindenkit.(A meglepetést az adja, amikor kiderül, hogy ismeri, ismeri, de mennyire félre!) 

Komarek meg sem próbál pörgős akcióregényt csinálni a nagyon vidéki gyilkosságból. Hagyja, hogy vidéki maradjon. A szereplők ismerik egymást, összejárnak, függnek egymástól, kedvelik, gyűlölik a másikat, tudják, hogy ki, kivel, mikor és hányszor és miért. Beszélgetnek a szőlőtermesztésről, a bor nemesítéséről, pancsolásáról, arról hogyan kell és nem kell metszeni a szőlőt, érlelni a bor, pihenni hagyni a mustot. Beszélgetés közben persze meg is kell rendszeresen kóstolni, a beszélgetés tárgyát. S ha nem a borról beszélgetnek, akkor is inni kell, különben minek vacakolnának annyit a szőlővel? Aztán meg persze tudják egymásról, amit csak lehet, bejáratosak egymáshoz. 

• Mindenki ismeri Poltot, aki nyugdíjba vonult csendőr.
• Ismerik a barátját, aki aktív rendőr,
• és annak a feleségét is, aki szép is, jó is, jó asszony, megértő, ideális feleség és még a feneke is gömbölyű.
• Nagyon sokat tudnak a tolószékbe kényszerült asszonyról, aki viszont mindent tud róluk, s akinek boltja van, és különös érzéke ahhoz, hogy a boltban minden friss legyen, még a nyáreleji savanyú uborka is, koraősszel; ez a tudás!
• Ismerik a másik volt csendőrt, aki jó ember, de teljesen elzüllött, túl sokat iszik, túl sokat nem tud magáról.
• Aztán ott van a rendőr szomszédja, egy borpancsoló, kiállhatatlan fráter, akit úgy mindent összevetve nincsen ember, aki ne utálná.
• S ne feledkezzünk el a vadmacska asszonyról, akinek volt egy irgalmatlan házassága, s azóta úgy nagyjából minden férfi számíthat rá. S ezt nem is tagadja. Polt sincsen tőle biztonságban.
• Igaztalan lenne figyelmen kívül hagyni Polt asszonyát, aki gyereket vár a volt csendőrtől. (Igen, nekem is az jutott eszembe, ami neked: egy nyugdíjas gyereket csinál? Nem a megcsinálás a kérdés, azzal nincsen bajom, hanem, hogy nyugdíjas és gyereket vállal... Aztán kiderül, hogy Polt negyvenévesen ment nyugdíjba. Engem meg esz a fene, mert ötvenöt vagyok, és van még minimum tíz évem... Bakker!)
• S ott van még a városszéli idős asszony, akiről az hírlik, hogy nem képes meghalni, már nyolcvanhat éves, és úgy bírja magát, hogy nagyon sokan irigylik.
• Meg persze Polt két barátja, akikkel hétvégén viszi a Templom-fogadót, ami kocsma és nem fogadó, és csak azért viszik, hogy ne szűnjön meg, legyen azért egy hely a fatornyos kis faluban, ahová be lehet ülni, legalább a hét végén. 

Azt hiszem, nem hagytam ki senkit, teljes a tabló. Még az aktuális ügyben nyomozó rendőrt kell megemlítenem, aki nem helybeli. Ezért nem került fel a listára. Ott kizárólag helybeliek vannak. Ez a rendőr nem ismeri a helyi viszonyokat, de igen sokat tesz érte, hogy ez a helyzet változzon.

S persze ott van a hulla, akit Polt barátjának a szőlőjében találnak, nagyon öngyilkoság-szagú helyzetben. Polt és a barátja találják meg. Megindul a nyomozás. Két szálon: nyomoz, akinek kell, az aktuális, ám nem helyi rendőr (kezdetben utáljuk, aztán felveszi a fonalat, és már nem annyira) és valami kínkeserves szaglászásba fog Polt is. A barátja végett, mert a rendőr számára kapásból gyanús. Figyelj, az ő szőlőjében volt a hulla, jogos...

S innen borulnak a várhatóságok. 

Miben más ez a történet mint a többi krimi?

Nem mintha azt gondolnám, hogy minden könyvnek feltétlenül másnak kell lennie. Csak akkora a dömping, hogy kell valami, ami megkülönbözteti a többi krimitől. 

De Polt történetének van mássága (jaj, de lejáratott ez a szó; kicsit sem úgy más), egyáltalán nem egykaptafa! Ahogy mondtam, osztrák, vidéki osztrák, zárt közösség.

„Akkor neked ezért tetszik, te szereted az ilyesmiket!” – csapott le a szóra Szerelmetesfeleségtársam. S csakugyan. Sokkal jobban érdekel a kapcsolatokban élő emberek viszonyulása, mint a magányosan depizők nyűglődése. Számomra éppen ezért túl sok érdekes nincsen az alkohol- és drogfüggőség taglalásában, vagy a halálos betegséggel küszködésnek.   

Polt nem egy lángelme, még csak nem is egy erkölcsbajnok. Semmi szuperlatívusz! Polt egy gondolkodó, teljesen hétköznapi pasas. Aki fülig szerelmes, de egyedül él, iszik, de nem alkoholista, dolgozik, de nem sokat. Viszont nem realista: szereti az embereket. Csak néha veri össze őket: például ha egy rablót betörésen kap. De ilyen alig fordult elő az életében. 

Nos, ez az egyik pozitívuma a könyvnek: a mindennapisága. Mármint azon túl, hogy a gyilkosság nem mindennapi a pincesoron sem. A szereplők mindennapian esendők, mindennapian kedvesek, mindennapian fáradtak, tanácstalanok, miegymások, ahogyan te és én mindennap mindennapiak vagyunk. 

S ez a mindennapiság humorral társul. Nem röhögtem harsányan, miképpen Wolf Haas Brenner-történetein, de határozottan és konkrétan nagyon jókat derültem. Nem Polt humoros. Nem egy poénzsák a fickó. Jobbára másoknak vannak jó poénjaik. Vagy éppen a narráció tréfás. Nem sziporkázva, hanem visszafogottan. 

– Hát persze Simon... Ma alig lesz komoly forgalom. Fogd tehát a savanyú uborkás hordót. A keményebbeket tedd félre egy nagy dunsztosüvegbe, azok még bírjak egy ideig. A puháknak menniük kell.
– Kidobjuk?
– Eladjuk. Csinálj egy takaros plakátot: Frissen érkezett! Legfinomabb áru!
– De hát ez hazugság, Aloisia asszony!
– Szó sincs itt hazugságról. Hisz a nyáron frissen érkezett az áru, nem igaz? Most pedig a nyarat egyszerűen lehagyjuk róla. Hazudni nem szabad. De kimondani sem muszáj mindent.

De most jön a fő-érv, miért érdemes olvasni Polt-történetét (illetve remélem: történeteit). Szerintem te is fel fogsz figyelni a kapcsolatok finomságaira, árnyaltságára. Polt nem egyszerűen egy gyermeket váró, negyvenes éveiben járó, nyugdíjas csendőr. Az is, persze, hanem a külső-belső elvárásokkal, vágyakkal, kísértésekkel küszködő férfi. Miközben nyomoz. A barátja érdekében. S aztán, igen, árnyalt és még árnyaltabbá válik a barátság is. Mitöbb, még a hivatalosan nyomozó rendőrrel való kapcsolata is finoman nem egyértelmű. Oda-vissza. 

S ez elfedi, hogy a megoldás, a hullásító személyének a felfedése, a gyilkosság megoldása annyira nem elegáns. S nem csak azért nem, mert hogyan lehetne elegáns a pincesoron, hanem azért nem, mert volt benne némi hónaljszag. 

Nem tudott nem eszembe jutni a saját krimim, amit egy pályázatra írtam, „A bibliás”. Az ötlet és a stílus káprázatos, de ráfért volna még némi bonyolítás (ez Polt esetében nem hiányzott), és a végső csavar erőteljesebb alátámasztása. A történet arról szól, hogy van egy sorozatgyilkos, aki rendre Biblia-idézeteket hagy az áldozatai mellett, és az idézeteknek megfelelően mészárolja őket. Komolyan még a befejező jelenet is tök izgire sikerült. De mégis hiányérzetem van vele kapcsolatban. 

Gondolkodtam, miért érzem így. Arra jutottam, hogy két dolog mindenképpen üti egymást. S most iparkodom nem ellőni a poént. Az egyik, hogy falu, pincesor, zárt közösség, vagyis az emberek jól ismerik egymást. Túl jól. A könyvben is ott van a tolószékes bolttulaj, aki a helyi Moszad/CIA/KGB, mindenkiről tud mindent. Viszont ha mindenkiről tud mindent, akkor semmiképpen sem lehet az és úgy a megoldás, ami lett. 

Ámde hangsúlyozom, aláhúzom, kiemelem, felhívom rá a figyelmedet: ritka az a krimi,amelynek a megoldása a legérdekesebb. Én legalábbis így vagyok vele. A bűneset, a nyomozás mindig sokkal jobban érdekelt, mint a megoldás levezetése. (Két überkrimi kivétel mindenképpen van ez alól: Agatha Christie Tíz kicsi négere és szintén tőle a Gyilkosság az Orient expresszen.)Talán azért, mert az úgyis mindig bekövetkezik. Ebben az esetben hangsúlyozottan úgy volt, hogy nem is annyira a bűnös kicsodasága és az indítéka az érdekes, hanem az alakok téblábolása a bűneset körül, és a megoldáshoz vezető út. Márcsak azért is, mert Polt nem a csalhatatlan, sziklaöklű, pengeagyú exzsaru kategória. S emiatt nekem egyáltalán nem hiányzott, hogy a befejezés és a feloldás sokkal szikrázóbb legyen. 

S tudod, mi van? Egyre kíváncsibb vagyok az előzményekre, alig várom, hogy az első kötet megérkezzék a Molyos hölgytől. Nem a bűnesetek érdekelnek, hanem Polt és a falujabeliek. Nagyon. 

Napkút, Budapest, 2018, 212 oldal · ISBN: 9789632637709

8/10

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!