Nesze nekem!
Képet kerestem ehhez az értékeléshez,
és amire rányitottam, az alatt a cikk közölte,
hogy e könyv szerzője,
ALFRED KOMAREK NÉGY NAPJA,
2024. 01. 27-ÉN ELHUNYT.
Nyugodjék békében!
A múlt héten vettem le a polcról, és tettem a hamarosan olvasandók közé ezt az első kötetet. Tegnap este kezdtem olvasni. A közepén tartok.
Krimi. Gyilkosságos. Osztrák. Vidéki. Zárt közösség, mindenki ismer mindenkit. A helység tele van borospincékkel, ergo sokat tartózkodunk a felügyelővel borospincékben. A felügyelő nem rendőr, hanem csendőr. Persze egyedül él, de nem özvegy, hanem elvált. S normál esetben nem szokott sírdogálni.
A szerzőről és a Polt felügyelős sorozatáról írtam már.Eleddig csak a magyarul ötrészes sorozat utolsó darabját olvastam, és az simán levett a lábamról.
S mivel írtam róla, ellenállok a temporális lebenyem késztetésének, legyőzöm a grafomániámat, és nem ismétlem meg, amit ott már leírtam. Remélem, de nem garantálom. Mert a temporális lebenyem gerjesztette grafomániám... Meg lehet, azt nem is olvastad és nem is akarod elolvasni.
S ha már itt tartunk, akkor egy fotó a szerzőről:
Kezdjük ott, hogy a borító valami ugyancsak mellélőtt darab. Az egész sorozaté. Sem abból nem tükröz semmit, hogy osztrák, sem abból, hogy krimi, sem az állandó címszereplő nincsen rajta, sem úgy igazán semmi. Annyi tán lejön, hogy nem New York City a történések helyszíne, de még csak nem is Kőbánya. Leginkább egy olcsó minőségű szerelmesfüzet-sorozatra hajaz.
Mondjuk tény, hogy a Napkút Kiadó úgy általában nem a borítói által a legdicsérendőbb. 
Azonban maga a tény, hogy a magyarul megjelent a sorozat, az viszont dicséri a kiadót. Különösen, hogy messze nem a krimi a fő profilja.Mármint a kiadónak. Amiképpen az is igaz, hogy Komarek történetei jóval többek mint egyszerű és szimpla krimik. De nem is szépirodalmi művek a szónak a lila értelmében. Akkor sem, ha ilyen mondatok vannak benne:
Az erjedő musttól meleg levegőben a termékenység illata terjengett,oly érzékien, hogy egy keresztény embernek már-már pironkodnia kellett miatta. (95.)
*
A felügyelőnek ez ideig sem a biciklin, sem pedig az autóban nem tűnt fel, hogy az ember érzéki, sőt erotikus kapcsolatot teremthet az útkanyarulatokkal, és hogy a nehézségi erő, a röptetőerő és a mozgás kölcsönös játékában egész tömege bújik meg olyan élvezeteknek, amelyek nem mérhetőek polgári mércével.
Mike komótosan végighajtott a hosszú, érezhetően emelkedő burgheimi pincesoron. Amikor felértek az utolsó présházakhoz, laposan hullámzó parlagföld terült el előttük, s a keskeny út nyílegyenesen északnak tartott,
– Kapaszkodjon! – mondta Mike nyugodt hangon.
Poltnak a következő pillanatban olyan benyomása támadt, mintha a motorkerékpár egy megvadult ló módjára felágaskodna, őt magát pedig egy tobzódó erő hanyatt akarná rántani, le az ülésről. Bár úgy kapaszkodott a motor vezetőjébe, ahogy csak bírt, és rettegve érzékelte, milyen őrült iramban száguld el mellette a táj, ugyanakkor nem bírt szabadulni attól a gondolattól, hogy a földi siralomvölgyből a túlvilágra való átmenetnek, bárhogy is nézzük, megvan a maga dinamikája és stílusa. (88.)
Egyébként ha azt kérdezed, milyen típusú krimik, akkor azt mondom, hogy Maigret. vagy Columbo-fajta. De itt nem tudod előre, ki a gyilkos, mint Columbo esetében.
*
A Komarek által írt történet helyszínét a valóságban nem sikerült megtalálnom, igaz, nem törtem össze magamat érte. Németországban és Szlovéniában leltem olyan helységneveket, amiket a könyv említ.
Viszont Polt története olyan értelemben avítt, hogy a szervezet, a csendőrség 2005-ben megszűnt Ausztriában: beleolvadt a rendőrségbe.
*
S ja, hogy Polt maga...
Polt abszolút mindennapi pasas. Igazából semmi különös nincsen benne, se külsőre, se agyi kapacitásra. De tényleg nagyon mindennapi. Nem alkoholista, bár rendre egy-egy falujabeli pincéjében találjuk, pohárral a kezében, sőt, itthon is elő-elő veszi a flaskát. Én meg ma délután megittam már két pohár pálinkát. Nem, fiatal, nem nőcsábász, nem szívtipró, nem gazdag, nem szellemes, nem depressziós, nem sziklaöklű... És így tovább.
Ahogy belegondolok, túl sok mindent nem tudunk meg róla. A külsejéről úgy mindent összevetve semmit. Komarek a fantáziánkra bízza (ó, nem, már nem, csak bízta), hogyan néz egy tökéletesen átlagember.
Még az is bizonytalan, vajon világéletében ott élt-e, ahol a cselekmény játszódik, és már a jó Isten is csendőrfelügyelőnek teremtette a maga községében, vagy csak odahelyezték csendőrfelügyelőnek, és ott ragadt. De ez is csak olyan apró jel alapján vetődik fel, hogy van olyan személy, akitől egy beszélgetés során Polt megkérdezi, hogyan is hívják. Mármint nem őt, hanem a beszélgető partnerét. 
Polt az embereket és az igazságot szereti. De a macskájával él. A macskát Czernohorsky-nak hívják. (Egy felületes kereséssel egyetlen szóba jöhető viszonyítási alapot találtam, egy osztrák politikust, aki leginkább az oktatás területén sertepertélt. A keresztneve Jürgen. Viszont sz-betűvel írja a nevét.)
Viszont azt megtudjuk, hogy Polt szereti az igazságot. S hogy van valami belső érzéke, hogy megérezze, ha valami nem igaz.
Egyszer hallottam egy történetet, amelyet az előadója keresztényesített. Egy bankjegy-szakértő elképesztő magabiztossággal választotta ki az elé tett bankjegy-kötegekből a hamis példányokat. Megkérdezték tőle, hogyan ismeri fel a hamisított pénzeket. Meglepő módon ezt felelte:
– Sehogy! Nem ismerem a hamis pénzeket!
– De akkor hogyan választja ki őket ilyen biztos kézzel?
– Hát az igaziakat ismerem!
S ha valamiről úgy érzi nem igaz, akkor abba belekapaszkodik, és a végére akar járni mindenáron. Mint a buldog,úgy ragadja meg a problémát. Vagy a probléma őt. De mondom, nem lángész. Nincsen vadászkutya szimata sem, és nem is egy kombinatív elme.
Viszont barátkozós típus. Igen sűrűn találjuk a barátai, jó ismerősei pincéjében poharazgatva. Sőt, előfordul, hogy otthon is tölt magának néhány pohárral. És szereti azt az állapotot, amikor már érzi az alkohol hatását, de még pontosan tud, ért, lát, hall mindent. Nem, Polt egyáltalán nem alkoholista. Csak szereti a jó bort és az életet. Meg, mondom, az igazságot.
Ez a regény arról szól, mennyire szereti az utóbbit. Hogy mindenáron szereti-e? S hogy az igazságnak mindenképpen a felszínre kell-e kerülnie?
Így már azért valami, ez az osztrák, vidéki, borsori gyilkosságosdi, nem?
*
Poltnak magának nincsen sírva röhögtető humora, de a pasast olyan mindennapi derű lengi körül, hogy jó vele lenni. Olvasva is. Ha van poén, nem ő mondja, mindig a narrátor elbeszéléséből sül ki, hogy miként is gondolkodik Polt.
[Simon Polt] Számára Höllenbauerék pincéje egy föld alatti sötét mennyország volt, még ha a plébános teológiai okokból vonakodott is osztani ezt a megítélést. (77.)
*
A plébános a maga részéről Burgheim és Brunndorf legjobb szólősgazdáinál lefolytatott önfeláldozó személyes vizsgálatok során választotta ki azokat a nemes tartalmú palackokat, amelyeknek közreadása természetes szükségletnek tekinthető egy jámbor ember esetében. (110)
*
Az élet nem fekete-fehér. Soha. Bár ez bődületes közhely. Ennek ellenére az emberek többsége mégis azt gondolja, hogy az. Talán egyszerűbb lenne, ha az lenne, de sem a Teremtő nem könnyítette meg ennyire a dolgunkat, sem mi egymásét.
A pincesoron meghal egy gazda. Az erjedési gáz vége vele. Mire más pincesoriak kihúzzák a pincéjéből, már nem él. A helyzet a következő: akkora rakás szemétláda volt a pasas, hogy ember nincsen, aki sajnálta volna, hogy elpusztult. Még a felsége, sőt az anyja sem. Hoppá!
A szerencsére elhullt csúnyán, becstelenül, genya módon kihasználta az embereket, levette, becsapta őket, bárkiről volt is szó. A feleségét verte, de akár kartörésig. A világ számára mindössze azt jelentette, hogy marionettnek használhatja, akik benne élnek.
A halála esetében csak az volt a gyanús Poltnak, hogy nem akadt annyi és akkora hordó az ipse pincéjében, amiből annyi erjedési gáz szivároghatott volna ki, hogy mindenki megkönnyebbülésére végezzen vele. A manust kimentő egyéb gazdák azonban elmondják, hogy akár át is szivároghatott más pincékből a gyilkos. Merthogy a pincék így-úgy össze vannak kötve, az áldott gazember-kicsináló simán át tudott lebegni nagyjából bárhol.
A csendőrség lezárja az ügyet: baleset volt. Polt azonban mégsem nyugszik.
A helyzetet komplikálja, hogy a hála az Égnek elpatkolt, mondom, egy falu lélegzett fel, hogy végre nincsen többé, ingatlanbizniszt tervezett a településen. Amibe belerángatta két volt osztálytársát, egy építészmérnököt és egy dúsgazdagnak tűnő, felettébb irritáló, baromira sznob, mindenkit lenéző muksót. Az egyik tejbetök, a másik ütnivaló.
Szép lassan kiderül, hogy tulajdonképpen olyat lámpással is nehéz találni, akinek valamiért, valahogy nem jött jól a fűbe harapott gennyláda halála.
Vagyis gyanúsított lehet osztrák vidék helyi apraja-nagyja. Miközben még az is kérdés, volt-e bűntény egyáltalán. Mert erre semmi bizonyíték nincsen.
*
Lehet túl sokat mondok azzal, hogy olyasféle erkölcsi-etikai feladványra, töprengésre számíthatsz mint Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című, zseniális művében. Ami kérdés jóval túlmutat egy oldjuk-már-meg-a gyilkosságot feladványon.
Vagyis Komarek duplán felülmúlja a szokásos krimi-alaphelyzetet és -megoldást. A csudába, múlt idő: felülmúlta.
Azt hiszem, nekem éppen ezek miatt az összetevők miatt tetszenek Polt történetei: mindennapi, ám felettébb kedvelhető főszereplő, vidék, kisközösség, irodalmi szöveg, töprengtető, de nem fekáliává bonyolított megoldás: Poltnak van oka sírni, a cím indokolt. Ezzel együtt a regényben nem sírdogál.
S mivel olvastam az immár befejezett sorozat első és utolsó kötetét, immár csak a középső háromra kell sort kerítenem.
Cédrus Művészeti Alapítvány / Napkút, Budapest, 2012, 210 oldal · ISBN: 9789632632391 · Fordította: Szalai Lajos
10/10
2024 február kettedike, péntek hajnal. Egy hónap máris eltelt ebből az évből.
Tegnap nagyon furcsa álmom volt. Volt egy szeretőm. Nekem! Szeremetesfeleségtársam mellett. Egy nálam is idősebb nő, aki nem is tetszett nekem. Ismerték egymást SzFT-vel. Oly annyiira, hogy egyszer csak mindhárman egy ágyon feküdtünk, semmi szex, és a szeretőm meg SzFT átölelték egymást, hogy mennyire kedvelik a másikat. SzFT. Átöleli a szeretőmet. Ő, akiről ebben a vonatkozásban mindig a Shrek 2 egyik gegje jut eszembe (3:22–3:40).
Miután a reggeli kávézás köznem elmeséltem SzFT-nek ezt az álmot, elindultam dolgozni. És az aquincumi vonatállomás peronján ott várt az álombéli szeretőmet ihlető karakter. Előző reggel is ugyanazzal a vonattal utazott mint én. Nem tudom, miért került az álmomba. Semmit nem mozdított meg bennem, de tényleg semmit. Azt már álmomban is konstatáltam, hogy SzFT sokkal szebb, őt szeretem is.
Kétségbeejtő dolgokat lehetne kihozni ebből az álomból. Pro és kontra. Ja, és egyáltalán, hogy emlékszem rá. Mert nem szoktam ilyet tenni.
