Mint annyi minden mással a krimiirodalommal sem vagyok naprakész. Én vagyok a 21. század antipolihisztora.
Amit látok, hogy krimi annyi van, hogy Dunát lehet vele rekeszteni, de az vagy Agatha Christie utánkiadás, vagy amerikai, vagy skandináv. Vagy ha már Agatha, akkor Raisin (író: M. C. Beaton).
De német nyelvterületről túl sok krimiírót és művet nem tudnék sorolni. Mármint Wolf Haas-on és Alfred Komareken kívül.
Mindkettejükről írtam már, lásd a linkeket, az elsőről többet, a másodikat mostanság fedeztem fel magamnak. (Magyar nyelvű kiadása éppúgy a Napkút Kiadót dicséri, ahogyan a jelen bejegyzés alapját jelentő Studer-könyvé, illetve a folytatásaié is.) Jó, persze, Dürrenmatt, de ő nem kimondottan krimiíró volt, ugyebár, számára a krimiforma mindössze eszköz volt.
Bár ahogy gondolkodom, kezdek bizonytalan lenni, hogy az utóbbi állításom csak Dürrenmattra igaz-e....?
A nagy kérdés: lehet-e még bármi újat hozni a krimi műfajába? Különösen, ha a tárgyalt alapanyag maga nem kortárs, hanem önmagában is előd. A kis kérdés meg az, hogy kell-e újat hozni?
Friedrich Glauser
1896-ban született és 1938-ban halt meg. Halálnak semmi köze az évszám körüli világpolitikához. Agyi infarktus okozta a halálát. Svájcban irodalmi díjat neveztek el róla, amelyet krimiszerzők kapnak meg. 
Vagyis olybá tűnik, Glausert ugyancsak megbecsülik a hazájában.
A kép ne tévesszen meg: az az idill, ami sugárzik róla, csalóka. Glauser nyughatatlan, békétlen, zűrös pasas volt. Az ópium szó mond valamit?
A szerzőről a könyv fordítója, Szalai Lajos írt egy rövid, de nagyon informatív előszót. Az elolvasása javallott, bár a szerző egyáltalán nem lesz általa szívcsücsökké. Bár kétségtelen, hogy nem is neki kell szimpatikussá lennie, hanem annak, amit alkotott.
Vallomás: amikor első kanyarban elolvastam az előszót, Glauser annyira távol került tőlem, hogy a könyvet is félretettem miatta. Vagyis sokkal jobb lett volna, ha ez az előszó utószóként jelenik meg, hátha más is olyan nebáncsvirág, mint én vagyok.
Éppen ezért furcsa (vagy nem is annyira?). hogy Studer őrmester alakja mennyire és milyen alapvetőn más, mint amilyen a szerző volt. (Nem tudom, véletlen-e, a szöveg sugallata, de ha megnézed a könyv borítóján a rajzot, az bizony eléggé hajadzik az alábbi filmábrázolásra. Ha jól figyeltem, a szöveg maximum a szívart állítja. A többi sugallat.)
Heinrich Gretler, mint Studer őrmester egy 1939-es feldolgozásban.
Glauser műveit még hét alkalommal vitték filmre azóta, utoljára 2001-ben.
A krimikről és a bűnről
Az ember végső soron a Föld bármely részén csontugyanolyan, bármilyen színű a bőre és bármilyen vágású a szeme.
Ez a felismerés számomra nagyon csüggesztő volt. Mármint annak belátása, hogy bármilyen korról, bármely földrajzi helyről, az emberi nem bármelyik fajtájáról legyen szó, tulajdonképpen minden variáció egy témára. Nincs és nem volt még olyan kultúra, amelynek az emberei nem pont olyanok lettek volna mint a ma embere. Kicsinyes, önző, kapzsi, szívtelen, Vagy ahogyan a Biblia mondja: bűnös.
A képlet, sokszor mondtam már, roppant egyszerű. Ha a szeretet adni-tudás, hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, a fiú pedig úgy, hogy az életét adta értünk, akkor a bűn a megtartás és az elvevés életrendje. Az önzésé. Az adni-nemtudásé.
Ennek a hajlamával születik minden ember, s ennek a következménye mindaz a szomorúság, mocsok és borzalom, ami a Földön van. Isten terve az, hogy az önzés életrendjéből kiemeljen és felemeljen: vagyis megtanítson szeretni.
Vagyis a hit lényege nem vallásos liturgiák ismételgetése, nem külső elvárások betartása, hanem a felszabadulás lehetősége az adni-tudásra. Idáig a mai napi evangélium.
Az is kétségtelen, hogy Tolsztoj meglátása örökérvényű:
A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Vagyis bár mindenki boldog akar lenni, a boldogság, kívülről nézve (és ez a kívülről nagyon hangsúlyos) csuda unalmas.
Nagyjából senki nem vágyik a konfliktusokra, a nézeteltérésekre, a fizikai összetűzésre, a fájdalomra, a háborúra, ám ha az irodalom vagy a filmművészet csak boldog élethelyzeteket mutatna, ugyan ki olvasna vagy nézne filmeket, színdarabokat? (A képzőművészet más tészta.)
Az összes irodalmi mű, az összes film arról szól, hogy valaki, valakik így vagy úgy, keresik a boldogságot. Ami mást és mást jelenthet nekik, szabadságot, jóllakást, még több pénzt, harmonikus kapcsolatot, az igazság megtalálását, az akadályok elhárítását, satöbbi-satöbbi. S amikor megtalálják, ott a történet vége. Jobbára. Arcok összebújnak, kamera a premier plánból távolít, a háttérben megy le a Nap a tenger mögött, The End. A boldogság után nincs mit mondani. Hacsak a konfliktus, a tragédia nem utána következik be: a család idilli életét mondjuk kettétöri egy váratlan baleset, ami elviszi az édesanyát és a kisebbik gyereket, akivel éppen oviba ment. De ebben az esetben sem a harmóniáról szól a történet, hanem a harmónia megszűnéséről, az egyensúly felborulásáról. 
Na! Tehát a krimik minden esetben egy felfokozott harmóniavesztéssel foglalkoznak: valaki elveszi másvalaki életét, egy harmadik valaki pedig a rejtély nyomába ered, hogy a másvalaki miért tette, amit tett, és egyáltalán ki lehet ő? Amikor ez kiderül, végetér a krimi.
Miért izgalmas mindannyiunk számára egy ilyen ezer formában, unalomig ismételt, ismert, látott, hallott formula? Miért nézünk, olvasunk újra és újra krimit, amikor úgyis tudjuk, hogy a sablon minden esetben úgyis ugyanaz: érdek, ellenérdek, indulat vagy hideg fejű terv, hogy az érdek érvényesüljön, az élet szentségét is felülírja ez az érdek, halál, nyomozása annak, hogy milyen érdek útjában állt az elhunyt személye, és kinek az érdeke érvényesülhetett a halála által? Minél csavarosabban titkolja az érdekeit és az érdek végett végrehajtott tetteit a másvalaki, annál érdekesebb, titokzatosabb a tett, s annál izgalmasabb a nyomozás.
A helyzet az, hogy tulajdonképpen bármelyikünk lehet valaki, aki útjában áll másvalakinek. Egyfelől. Másfelől pedig alapvetően mindannyiunkban benne él az igazságra, az igazságosságra való vágyakozás: derüljön csak ki, kicsoda másvalaki, és nyerje el a jogos büntetését!
(S persze, ha nem gyilkosságról van szó hanem arról, hogy mennyit lógtam ma a munkaidőmben, mennyi adót nem vallottam, nem fizettem be, hogyan éltem vissza mások erőforrásaival, mit és mennyit loptam, csaltam, hazudtam, azt persze viszonyítani, arányítani, kicsinyíteni szoktuk: a céges kocsi saját célú használata azért mégsem gyilkosság! S bár valóban nem, mindez mégiscsak önszerencsen-mosdatás.)
Úgy nagyjából ezért szeretjük a krimiket és felturbózott változatukat az akciófilmeket.
Studer és a közeg közege
Talán Az erőd filmváltozata volt az első olyan művészeti élmény, ami kiváncsivá és érzékennyé tett a zárt térben, zárt közösségben játszódó művek iránt. A második, hasonló élmény A bunker című magyar sorozat volt. Mindkettő simán vállalható és nézhető a mai napig.
Számomra ebbe a kategóriába, zárt tér, zárt közösség, simán beleférnek a vidéki városkákban, falvakban játszódó történetek. Legyen az bármelyik Don Camillo történet vagy a Csokoládé, de akár az Easttowni rejtélyek is remek darab. Nem mindegyik ugyanúgy, de jellegében mégis.
Valószínűleg azért van bennem érdeklődés az ilyen művek iránt, mert izgalmasabbá, személyesebbé teszik a szereplők reakcióit, motivációit. Nem az elidegenedésről szólnak, ahogyan a nagyvárosban a tömegben eltűnő, feloldódó, semmivé levő alakoké, hanem éppen a személyességről, a jelenlétről egymás életében. Még akkor is, ha ez a személyesség, ez a jelenlét a gyarlóságban, a titkokban, a kicsinyességben nyilvánul meg. Mert a zárt közösségekben előbb-utóbb mindenki tud mindent a másikról. Egymás kölcsönös ismerete, a közös titkok miatt a helyi közösség összezár. Vagy éppen gyűlölködővé lesz.
Az őrmester most visszaemlékezett egy régi jó barátjára, kivel Párizsban dolgozott együtt. […]
– Studer (ő így mondta: Sztüdér), hidd el nekem: inkább tíz városi gyilkossági ügy, mint egy vidéki. Vidéken, egy faluban, nos, ott az emberek úgy össze vannak gabalyodva egymással, hogy mint a bogáncsok, mindegyiknek van valami takargatnivalója…. Semmit, de semmit nem tudsz meg tőlük. Míg egy városban… Istenkém, hát persze, veszélyesebb, de egyből kiismered a fickókat, fecsegnek, elkottyantják magukat… De vidéken! Isten óvjon bennünket a vidéki gyilkossági ügyektől…(121.)
Viszont a művésznek, az írónak, a rendezőnek, nagyon kell ismernie az összezárt közösségek tagjait, különben nem lesz érdekes, amit mondani akarnak. Ha a karakterek csak egymásra dobált jellemfecnik, a konfliktusaik sem válnak élővé. Márpedig az ilyen történeteknek a szíve-lelke a jellemekből adódó konfliktus.
A Studer őrmester egy kis faluban játszódik. Ahol, ugye, mindenki ismer mindenkit, mindenki tud vagy tudni vél a másik viselt dolgairól. Csak a faluba érkező Studer őrmester nem.
Önmagában a kiindulási alap nagyon érdekes. Az erdőben találnak egy holttestet, akit hátulról lőttek le. Mivel falu, zárt közösség, mindenki ismer mindenkit, igen hamar azonosítják a hullát. És bizonyos adatok birtokában nagyon hamar elfogják a tettest is. Studer tartóztatja le, mert kiküldik, hogy megtegye. Addig semmi köze nem volt az esethez.
De Studerben bizonyos tények miatt kétség támad, hogy valóban a letartóztatott fiatalember követte-e el a gyilkosságot. Innen indul a cselekmény, ami, ugye, maga a nyomozás. Studer feketén kezd el nyomozni, mert rajta kívül mindenki számára egyértelmű, hogy ez egy lezárt ügy.
Studer, a nyomozó és a regény egésze
Minden jól megalkotott nyomozónak vannak nagyon sajátos, jellegzetes, csak rá jellemző motívumai. Éppen ezektől a motívumoktól, sajátosságoktól lesz érdekes az olvasók számára a személye. Sherlock Holmes-t csak felöltőben, pipával tudjuk elképzelni. Ő az igen apró részletek nyomozója. Miss Marple az idős, nagymama-típusú nyomozó, aki éles eszével leli meg az összefüggéseket. A belga Poirot mindig skatulyából huzták ki, finnyás, a bajsza hercigen fésült, olajozott. Colombo hadnagy slampos, lassú, a feleségéről mesél, van egy vadászkutyája, elmaradhatatlan a ballonja és folyton töpreng, vissza-visszatér apróságokra, vagy Kojak tarkopasz feje, és az arra rímelő gömbölyű nyalókája... És így tovább.
Studer lassú. És végtelenül empatikus. Számára a gyanúsított is ember, mély empátiával közelít mindenkihez. A külsejéről alig tudunk meg valamit, egyetlen külső jellemzője a Brissago szívar, amit szív.
A Brissago egy 1847 óta gyártott, kézműves, svájci szivarfajta, amelyet Ticino kantonban, a Maggiore-tó mellett gyártanak.
Különlegessége a szivar közepén áthúzott nádszál, amelyet a szivar elszívása előtt kihúznak belőle, így biztosítva a levegő jobb átjárását a szivaron. A borítólevelek szumátrai, a belső keverék különlegesen füstölt virginiai és kentucky-i dohányból áll, amelyet egy spanyol vörösborfajtával bolondítanak meg.
Az emberekhez való viszonyulása sokkal fontosabb mint a szivarja. Nem nekem, hanem a történet szempontjából. Azért kezd el nyomozni, mert nagyon szimpatikus számára a gyilkossággal gyanúsított fiatalember, és megérzés alapján, amit később a tények természetesen igazolnak, elképzelhetetlennek tartja, hogy ő követte volna el a gyilkosságot.
A történetvezetés kicsit sem kapkod. Studer egyáltalán nem akcióhős. Sőt, nem is hős. Simán rokona lehetne Polt felügyelőnek (ő, ugye, Komanek alakja) és „a” Brennernek, Haas nyomozójának. Mindkettejüket, mármint az írókat a bejegyzés elején említettem. Studer tehát ugyanilyen mindennapi alak, teljesen belevész a svájci nyugalomba.
Svájc. Él ott barátom, a családjával. Azt képzeld el, hogy bár ottani állampolgárok is, de hamarosan hazaköltöznek! Okuk van rá, többrendbeli és alaposan, nem hisztiből jönnek vissza.
Voltunk náluk odakint Szerelmetesfeleségtársammal.
A svájciak a fenét szabálytisztelők, meg békések! Egyszerűen rettegnek egymástól. Békeidőben is olyan a rendszerük, hogy egymást figyelik és okkal, ok nélkül feljelentgetik. Okot meg mindig találnak, hogy megtehessék.
Nem hittem ezt el a barátomnak, mert kicsit paranoid. Aztán olvastam egy könyvet Svájcról, ami ugyanazt mondta, mint amit ő mesélt. Majdnem szóról szóra.
Nem csoda, hogy Svájcban is van tehát gyilkosság, inkább az a csoda, hogy nem sokkal több. Legalábbis, ami német-Svájcot illeti.
Studer tehát nyomozni kezd, és amibe belekezdett, be is fejezi. Amit már az elején tudhatunk, nem a fiatalember a gyilkos. Csitt, többet egy szót sem a lényegi tartalomról, mert az nagy genyóság lenne, különösen egy krimi esetében.
De valamit el kell mondanom! Azon kívül, hogy nagy izgalomra ne számítsunk, még csak briliáns csavarokra se. Mert a Studer nem ilyen. Bár érni fog meglepetés, de nem hengerel le. Különösebb társadalomkritikát sem leltem a könyvben. Lehet, hogy a svájciak a fenti keretes részben írtak miatt nem is mernek kritikusak lenni?
A könyv ennek ellenére mégsem unalmas, mégis mindvégig leköt. Bár kétségtelenül figyelni kell, hogy ne tévedjünk el a német nevek és tulajdonosaik között. De ez sem vészes ám, éppen csak megemlítem.
Nekem különösen a hétköznapisága tetszett. Éppen a csavarok, a körömrágós izgalom hiánya. Az, hogy akár itt és most is történhetne, ami történik. Az, hogy Studer voltaképpen lehetne egy pasas innen a házból, akivel összefutok az Aldiban vagy aki leül mellém a park padjára egy utolsó esti szivart elszívni.
S bár én roppant hálás krimiközönség vagyok, mert soha rá nem jövök, ki a tettes, sem olvasás, sem filmnézés közben, de úgy vélem, a bonyolítás közben találni véltem egy kis logikátlanságot. Ha te is megtaláltad, írj, beszéljük meg! Viszont ez megtalálni vélt történetvezetési fiaskó szemernyit se rettent el attól, hogy a sorozat többi kötetével is megismerkedjek.
A Studer-sorozat megjelent köteteit itt tekintheted meg.
Napkút, Budapest, 2009, 254 oldal · ISBN: 9789632630939 · Fordította: Szalai Lajos
7/10
Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!
Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Gion Nándor: Könyv könyv mellett – Műv(ész[et])ek vonzásában – Az író új (ál)arcai
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
-------------------------------------------------------------------------------------
Benyó Tamás: Az Úr neve
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Borcsa Imola: Magnebéhat
Csokifalók (Kortárs cseh drámák)
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Három pápa magyar írnoka (Somorjai Ádám bencés szerzetessel Elmer István beszélget)
Halmai Róbert: Nagyapám
Hegyi Ede: A senki
Hegyi Ede: Te
Erdürreheim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Alfred Komarek: Polt felügyelő nyugdíjban
Kemendy Júlia Csenge: Az Anyacsalogató Hadművelet
Kocsis István: A királyné aranyból van (Drámák I.)
Kocsis István: Trianon (Az értékelés első és második része)
Mészáros Urbán Szabó Gábor: A győri regény
Novics János: Hózentróger
Petőcz András: Idegenek
Ross Károly: Híd az ártér fölött
Szanyi Ildikó: Három tucat szuvenír
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Paul Willems: Itt minden való
2022 májusának második hétvégéje. Megint olyan kis itthonülősre sikerült, csak tegnap mentünk le a Római térre a Synthesisbe meginni néhány csuda finom kézműves sört. (Barátom, sütötökös sör! Amennyire őrültségnek hangzik, annyira finom volt. Meg banános búzasör. Nekem egy kicsit édes, de nagyon finom volt az is. Meg a lezáró lagersörük is.)
Olyan jó néha így semmit sem tenni, csak lenni, úgy általában, meg egymásnak, élvezni a létezést, és gyönyörködni Szerelmetesfeleségtársamban. Meg olvasni. Meg írni. Lenni.
