Meseregények

Önismétlés következik: világéletemben szerettem a meseregényeket. Szemben a mesékkel. Mert azokat annyira nem. Szerelmetesfeleségtársam néz is rám szigorúan, hogy a műmesék nem ugyanolyan hasznosak, mint az autentikus népmesék. Hiába, Boldizsár Ildikó lábainál tanult. (Aki egyébként már hitet tett amellett, hogy lehet használni műmeséket is. Igaz, a megfogalmazása olyan volt mint a Bibliában Pál apostolé, amikor megdicsérte az athéniakat, akik mindenféle bálványban hittek, ha hittek egyáltalán, és azt mondta nekik: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőknek látlak titeket” [Csel 17:22]).

A kedvencem Méhes György meseregénye, a Szikra Ferkó. Ezt még SzFT is kultiválja; képzeld akkor mennyire jó lehet! A másik Adorján Viktor Világváltó Nevenincs-e. Meg A babó. A Csillaglány. A Végtelen Történet és főleg a másik Ende-mű, a Momo. Aztán persze A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak. Meg Lázár Ervin könyvei. Meg Vera Ferra -Mikura két Szaniszló-s könyve. Meg persze A kétbalkezes varázsló. Ja, és Török Sándor Csilicsala- meg Kököjszi és Bobojszás könyvei. Hogy most többet ne is említsek. 

Be kell vallanom, hogy friss, manapságos meseregényeket nem tudok mondani. Nem azt mondom, hogy nincsenek, mert az botorság lenne, de valahogy nem találkoztam még olyannal, ami annyira megfogott volna, mint a fentiek. (Ajánlásokat szívesen fogadok, ha a fentiek a viszonyítási alapok!) S most, hogy ezt leírtam, azonnal ki is bököm: KJCs könyve nem egyértelműen meseregény. Vagy nem úgy az. De ha akarom, mégis. Vagy ha akarom, ifjúsági ... izé, mi is azoknak a könyveknek a megnevezése, aham, lelki irodalom. De ha úgy tetszik, simán ifjúsági kisregény. S teszem is hozzá azonnal, mindez jót tesz neki. 

Miért kedvelem jobban a meseregényeket a népmeséknél? Hm... Talán mert nem egy kaptafára épülnek fel. Mert modernebbül szólnak. Elfogadom én, persze, mi az, hogy, nagyon is, hogy elszakadva az autentikus, archaikus néplélektől, az évszázadok alatt kialakult szüzséktől, a népmesék rejtetten ható metaforáitól, szimbólumaitól ezek a mesék már nem hatnak, nem gyógyítanak, nem változtatnak úgy, ahogyan a népmesék. De számomra nagyobb élvezeti forrást jelentenek. (Mit kapok én ezért!)

KJCs meséje

éppen azért okos és ügyes. mert nem mese. Illetve a csuda tudja. Vagyis KJCs tudja. Mert KJCs a történetben felhasználja a szereplők lakóhelyének a babonáját (a kívánságok teljesítéséhez körbe kell futni a malmot), a valóságot (a malmot körbefutóknak rendre teljesülnek a kívánságai), a főszereplő kislány csizmája (csizma, érted, ugye, nem hétmérföldes, de messzebbre jut benne, mint nélküle) bátorságot ad. 

A meseelemek semmiképpen sem szerves részei a főszereplők életének, ám a gondolkodásuknak már igen. Mármint annak, akinek igen. Aki hisz benne. Mert ebben nem egységesek. 

Óriási dolog a hit! Én gyerekkoromban nem hittem sem a Mikulásban, sem a Jézuskában, sem a Nyusziban, sem a Klotyó-Szörnyben, sem a Zsákos Emberben, sem a Mumusban. Olyan tökéletesen felvilágosult voltam, hogy még Istenben sem. Ez utóbbi az évek során erősen megváltozott. Olyannyira, hogy 1990-ben egy evangelizációs alkalmon, tele kétséggel, és félve, hogy kiröhögtetem magamat az ott levő barátaim előtt az előadó felhívására feltettem a magasba a kezemet: „Isten, ha vagy, nem tudom, vagy-e, gyere, próbáljuk meg a dolgot!” Persze, magyarázható másképpen is a dolog, mert magyarázni sokféleképpen lehet mindent, de én úgy éltem meg, hogy jött. S azóta Isten csodáját látom egy csomó mindenben magam körül. Meg azt, hogy mennyire tönkre tudjuk vágni, amit Ő elő- és elkészített nekünk. S persze mindezt lehet egészen másképpen is értelmezni. 

KJCs a hit kérdését nagyon ügyesen nyitva hagyja. Úgy foglal állást, hogy végső soron nem foglal állást. Nem mondja meg, kinek van igaza az ikerpár két ifjú emberéből, a hívő Filkónak, vagy a realista Kelemennek? Rögtön hozzáteszem, még csak nem is rangsorolja a két fiúcskát. Bár egyértelműen Filkó a főszereplőbb. Filkó hisz, Kelemen nem. De Filkó Kelemen nélkül nem sokra menne, mert az utóbbi realitása és szervezőkészsége kell ahhoz, hogy eljussanak ide-oda, és arra a felismerésre jussanak, amelyikre jutnak.  

Mondom rögtön azt is, hogy bár rövidke regénykéről van szó, KJCs pár vonással képes felskiccelni az alakjait. Hihetően élők a figurái. Filkó kimondatlan beszerelmetesedése például ilyen egyszerűen, elegánsan és kedvesen jut a tudomásunkra: Filkó nagyon szeretne megismerkedni az ablakon át véletlenül megpillantott kislánnyal, mert fantasztikusan sárga gumicsizma van a lábán. Annyira szép sárga, hogy még a matekórán is ez történik a füzetében: 

KJCs nagyon ügyesen lebegteti a mesebeli és egyéb világbeli szereplők személyét és hovatartozást. Mármint hogy a valósághoz vagy a meséhez tartoznak. A kecske (érted, kecske, lásd KJCs fotóját mindenek végén!) túlvilágisága, az Orákulum-szerű (vö.: Mátrix) néni, a sárga csizmák bátorító ereje... De egy pillanatig sem lesz bizonyos, hogy a kecskének van-e tényleges köze a Diaboloszhoz, Baphomethez, a néninek és a csizmáknak a mesebeliséghez? Az egyedüli, amiről tuti biztosan kiderül valami, az a malom körbefutása.

Itt mondom: lehet jókat nevetni a könyv olvasása közben. Nem sírva röhögősen, hanem széles mosolygósan.

Filkót viszont nem igazán érdekelte a háborúskodás, sokkal jobban tetszett neki a csillagvizsgáló, ahol tavaly nyáron járt a család. Mivel félt a repüléstől, az űrutazásra gondolni sem mert, de nagyon szeretett volna tudós lenni és új bolygókat felfedezni a galaxisban.
Előbb azonban sajnos iskolába kellett mennie.

 Szóval roppant ügyes turmix ez az olvasnivaló egészen a végéig. Ami szintén ügyes turmix. 

Pedig több buktató is várt a szerzőre. Itt van például a beszédes (szerintem egyébként nem túl szerencsés) könyvcím. Amikor kiderül, hogy az anyacsalogatás a három, még csak siheder korba sem jutott főszereplő célja, megriadtam. Írtam már máshol is: jobbára és többnyire nem kedvelem azokat az ifjúsági történeteket, amelyekben gyerekek oldanak meg felnőtt feladatokat. Mert nem életszerűek. Nem mondom, hogy nem történhet ilyen a mindennapokban, de lássuk be, azért nem ez a jellemző. Irodalmi esetekben sem tudtam magamat átadni az ilyen megoldásoknak. KJCs ezt kikerülte.

Ahogy kikerülte az elcoelhosodás veszélyét is. A történetben, a feloldásban benne volt, hogy akkor most megmondja a tutifrankó tévedhetetlenséget, de szerencsére csak egy fél mondat utalt ilyesmire, amit gyorsan át is lépett, mint egy pocsolyát. 

Megmaradt tehát a maga taposta középúton, nem foglalt egyértelműen állást abban, hogy akkor most van-e velünk élő mese vagy nincsen is olyan. Illetve mi tartozik a csoda tartományába, és mi az, ami csak és kizárólag természetes okokkal is megmagyarázható. Semmi, de semmi baj nincsen azzal, hogy nem mondja ki azt, amiben kötelező hinnünk. 

Miről szólt nekem a történet?

A barátságról. A másikért való bevállalásról. A megoldáskeresésről. A csodákban való hitről. Arról, hogy nem muszáj ugyanabban hinnünk ahhoz, hogy jó emberi kapcsolat lehessen közöttünk. Arról, hogy múlhatatlan szükség van a hitre. Arról, hogy nem mindegy, miben hiszünk, mert lehetséges, hogy semmi alapja nincsen. Arról, hogy az életünket bizony több nézőpontból értékelhetjük, s csak rajtunk áll, melyikből.

De végső soron mindegy is, miről szól, mert csuda jó szórakozás. S kell ennél több? 

Hozzáteszem, mert szőrös szívű vagyok, s hogy KJCs-nek legyen oka a „Hujuj!”-ra, bár nagyon mellékes (és Isten bizony nem a kötekedés végett írom), hogy az írás minden élvezeti értéke ellenére, és ezt az összes mosolyom, vállonveregetésem után mondom, valami icipici fűszerre nem ártott volna. Mint a chilisbabba a legalább 75%-os étcsoki. Vagy a sütőtök krémlevesbe a rszelt gyömbér, a paradicsomszószba a zellergumó. De ezt tényleg csak nagyon lábujjhegyen állítom, és ha megkérdeznél, csak a szám jár, mert pontosan nem tudnám megmondani, mire gondolok. De komolyan csak egy nagyon kicsi hiányzott volna, hogy meglegyen az elismerő cöccintés mellett a hevesen bólogató csettintés is. 

Talán még egy kis misztika? Több humor? Igazán nem tudom... Pedig nagyon szeretném tudni, megmondani, hogy segíthessek. A szerző is, a történet is, a megfogalmazása is megérdemelné. 

Ha jól megnézed a bejegyzés címét, van remény. A szennycímlap belső oldalán ugyanis azt olvashatjuk (és nem én írtam a címbe), hogy: Tündérfürt utca 12. 1. rész. Így vélhetőn tervben van a folytatás, a folytatások is. Azt mondom: hurrá!

Az illusztrációkról 

csak röviden szólok. Nagy Bettina készítette őket. A technikája egy ismert, de nem túl sűrűn alkalmazott technika. A grafika és a fotó összemontázsolása. Kapásból és egyből Méhes György örök kedvenc család-sorozata jutott az eszembe, amelynek az első kötete a Tatárok a tengeren. Az alkotót Cseh Gusztávnak hívták. Szerencsére az összes kötet munkatársa ő volt (Leleplezem a családomat, Micsoda társaság, Kilenc vesszőparipa)

Ha jól emlékszem, talán még a Fülesmackó képei készültek ezzel a megoldással. Az Anyacsalogató képei első blikkre jók. Az elkészítésük módszere is jót tesz neki. Amikor kerestem, hogy melyik képen tudom megmutatni mennyire klasszak az illusztrációk, legnagyobb döbbenetemre az tűnt fel, hogy az első blikkes tetszési index sokkal magasabb, mint a jobban megnézős második-harmadik. 

Elsősorban azért, mert a technika megnyerő, de az alakok és elsősorban az elrendezések, az arányok és a perspektívák, vagyis a kompozíció nem annyira. Ez főleg az egész oldalas illusztrációknál ütközik ki. A fenti, hintaszékes kép az egyik legjobban sikerült rajz lett. A két fenti kép például nagyon tetszik. 

Ekkor csuktam be a könyvet és néztem meg újra a borítót. Amivel ugyanaz a baj, mint a belső rajzokkal: az arányok és az elrendezés. S hiába van a borítón két, a történet szempontjából nagyon jelentős tárgy, a kép egésze mégis félrevezető (nekem Fekete István jut róla eszembe). A szerző neve körüli szellősséget teljesen agyonvágja a cím körüli zsúfoltság, és összességében sincsen harmónia a borító egyes részei között. 

Napkút, Budapest, 2021, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156283351 · Illusztrálta: Nagy Bettina

8/10

2021 októberének több mint közepe, de nap közben már megint teljesen jó idő van. Annyira, hogy tegnap Fehérvárcsurgón nagyon jót sétáltunk a Károlyi kastély arborétumában, és nem is fáztunk. 

*

KJCs írásai az Ambroozia oldalon

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!