Haas úgy ír, hogy az ember szinte automatikusan elkezd az ő stílusában fogalmazni. Csak azért is ellenállok!
S az a vicc, hogy miután ezt a mondatomat leírtam, visszanéztem az eddig olvasott két Brenner-történet értékelését: az elsőt ugyanezzel a mondattal kezdtem, majdnem egy éve. S az a nagy helyzet, hogy Haas semmin nem változtatott semmit, és miközben ezt a harmadik nyomozást olvastam, ahol Brenner már nem is rendőr, hanem mentős, de visszakézből homlokon cuppantja a múlt, teljesen ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mint az első történet olvasásakor. Olyannyira ugyanazok, hogy csípőből, egy az egyben plagizálom a saját gondolataimat. De mielőtt megtenném, leszögezem: az, hogy Brennerről nem tudok voltaképpen semmi újat mondani, nos, nem minősítés. Szerintem sem Haas-t, sem engem nem minősít. Csak azt jelenti, Haas teremtett egy stílust, egy haas-i minőséget, és mi a fenéért szakadna el tőle, amikor jól bevált, működő és ami fő, roppant élvezetes a recept! Többször hangosan röhögtem olvasás közben, de bizony, nagyon jóízűen.
Brenner harmadik nyomozását olvashatjuk ebben a könyvben. Mert nem az első Haas-olvasásom, maga a stílus már nem hatott reveláció erejével. De az a nagy helyzet, hogy Haas minden ereje a stílusában van. Abban, hogy a olvasó végső soron nem olvas, hanem hallgat. Hallgatja, ahogy a narrátor elsörözi vele Brenner történeteit. S hogy ez nem csupán az én érzésem, legnagyobb meglepetésemre ugyanezt mondja könyv fordítója, Bán Zoltán András az utolsó oldalon konkrétan ezt írja: a roppant szórakoztató elbeszélői modor, melynek révén úgy érezzük, hogy az egyes szám első személyű narrátor […] mintegy a kocsmaasztal mellől egyenesen nekünk, a vele söröző olvasóknak címzi mondanivalóját. No, ez az, ezt tudja nagyon jól Wolf Haas! A könyvön keresztül egy kocsmaasztalnál ülve mesélni. De komolyan!
Van/volt egy nagyon kedves ismerősöm, Feri. No, ez a Feri olyan figura, ha elkezd mesélni, egyfelől nem tudja abbahagyni (ettől még lehetne nő is, de nem az), másfelől komplett élmény őt hallgatni, olyan plasztikusan, annyi humorral mesél, hogy olyanok vagyunk, mi hallgatók, úgy csüngünk rajta, mint díszek a karácsonyfán. S közben potyog a könnyünk a röhögéstől. Nemre és fajra való tekintet nélkül.
Ennyit tesz a stílus. Mert über alles. Olyan, hogy az ember, na jó, kis pihenés után újra akar még belőle. Mert persze, azért csak furdalt közben a kíváncsiság, hogy kifene lehet a gyilkos, de bevallom, voltaképpen ez annyira másodlagos volt, mint mondjuk a Rejtő-könyvek történetei. (Kapásból: na, miről szól a Csontbrigád?) Ha emlékszem is bármelyikre, az csak véletlen lehet.
S azért még hozzáadódik az összértékhez, hogy Brenner alakja nagyon kitalált figura. Nem szép, nem humoros, nem penge elméjű, nem pazar társalgó, nincsenek a lényegbe fúróként hatoló megfigyelései, kérdései. De (csak azért sem, nem és nem írom oda, illetve kitörlöm, hogy „a”! De nehéz volt…) Brenner mégis megoldja, a maga lassú, tétova módján, a bűnügyeket, és hiába sziklaként egybeszabott, hiába rossz társalgó, a nőknél mégis jó valamiért. S bár egyáltalán nem egy társasági epicentrum, mégis mindenki kedveli. Szóval ellenmondásos figura, de valószínűleg éppen ettől él. Szeretjük Brennert.
