Ismét egy Könyvmegállós szerzemény, Szerelmetesfeleségtársam nyomta a kezembe:
– Te szereted az ilyeneket!
S valóban. Ezzel együtt többszöri nekifutásra jutottam csak a végére. Nem a regény hibája. De idei nyaralásunk alatt, Gyulán belekezdtem, és bár ez meg az kiütötte az olvasási sorrendben, immár nem került vissza a polcra. Nem kis mértékben azért, mert a fülszöveg Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című örökbecsűjéhez hasonlította. Marketingnek jó, az igazságtartalma kétes ennek a viszonyításnak. Erről fogok még alább beszélni. Írni.
A regény tartalmát a Wikipedián tömören összefoglalta, aki összefoglalta:
„A regényben két francia falu, Longverne és Velrans fiataljainak küzdelme és mindennapjai jelennek meg. A longverne-i diákok nappal iskolában vannak és folytatják küzdelmüket tanítójukkal Simon bácsival és a plébánossal, de délután és vasárnaponként ádáz csatákat vívnak a szomszédos Velrans kölykeivel. A háború nagyon egyszerűen zajlik, a verekedés közben ejtett foglyok gombjait, cipőfűzőit, nadrágtartóit és gomblyukait bicskával levágják, majd „fölösleges kegyetlenkedés” nélkül hazazavarják.”
Louis Pergaud (1882–1915) 1912-ben jelentette meg a regényét. Az életműve hét kötetben elfér. Nyilván lehetett volna sokkal bővebb is a termés, ha az első világháborúban el nem tűnik a szerző. De eltűnt. Magyarul a Gombháború-n kívül csak egy kutyás regénye jelent meg, a Miraut kutya nem nem eladó.
Pergaud fő műve egyértelműen a Gombháború volt. Lett. Gyakorlatilag az összes európai nyelvre lefordították. A helyszín, ahol játszódik, a két francia falucska ma is létezik. A helységnév alatti szöveg azt jelenti: A Gombháború faluja.
A regény ismertségére és népszerűségére mi sem nagyobb bizonyíték, hogy az 1962-es, francia filmváltozatot követően még 1994-ben, angol-francia koprodukcióban, és 2011-ben is megfilmesítették (ekkor újra a franciák), majd még ugyanebben az évben kijött egy Újabb gombháború című darab, ezt is a franciák készítették. Az első három változat egyértelműen sikert aratott, a második világháború idejére tett újabb változat már lett egyértelműen közkedvelt. ”
A nyelvezet és a környezet
A regény szövege egyáltalán nem archaikus, bár kétségtelen, hogy használ olyan szavakat, amelyek manapság már nem, de legalábbis kevésbé ismertek. Ezért van lábjegyzetes szómagyarázat némely helyeken. De a regény teljesen simán olvasható, követhető, pörgős, tréfás, mosolygós.
Valóban szókimondó a könyv. Egyfelől, mert valóban tud trágár lenni, ahogyan a szerző erre az előszóban fel is hívja a figyelmet.
Másfelől, mert például a testiséggel kapcsolatban sem szégyellős: simán elolvashatjuk, mit gondoltak a századvég kamaszai arról, hogy mi történik, ha egy női nemi szervbe dugják az ujjukat: pfúj! Másfelől meg arról is olvashatunk, hogy bár a felnőttek óvták az erkölcseiket, a falusi környezet óhatatlanul világossá tette a számukra, mi zajlik a két nem között: hiszen az állatok párosodtak maguktól is, másfelől párosították is őket.
A könyv szókimondása néha azonban megmosolyogtató. Nem csupán azért, mert a „szar” szót esetenként simán kiírva látjuk, néha meg csak így: „sz...”. Ez még csak következetlenség. De például ha trágár összefüggésben szerepel a neve, akkor az isten szó is így fest: „i...”. Ezen csuda jót mosolyogtam. Isten neve kipontozva, hogy tompítsa a trágárságot!
Manapság a gyámügy a falu összes házából állami gondozásba venné a gyerekeket családon belüli erőszak, bántalmazás és megfélemlítés miatt. Mert akkoriban az a bizonyos makarenkói pofon, sőt a pálcázás egyáltalán nem számított sem tiltottnak, sem ritkának. Bevett gyakorlat volt, amivel mindennap számolni lehetett a csíntalan utódoknak.
S bizony a jövedelmi viszonyok is ugyancsak mások voltak: a kölköknek volt két rend ruhájuk, egy hétköznapi és egy vasárnapi. Vasárnap nem is volt verekedés, csak verbálisan ment az egymás elleni hirig: a vasárnapi ruha nem sérülhetett. Tulajdonképpen a hétköznapi sem, de a vasárnapi még inkább szent volt.
Gyerek gyereknek a farkasa
A regényben a két falu lakói azért harcolnak egymással, mert más-más faluban laknak. Ennyi. Tulajdonképpen nincsen más konfliktusuk egymással. A csatának, csatáknak egyetlen tétje van: meg kell nyerni. Aki nyer, nem nyer mást, kizárólag a győzelmet. Ilyen energiabefektetéssel akár jóban is lehetnének.
A két falu között van valami történelmi konfliktus, egy fertőzött, döglött tehén eltemetésének apropójából, meg egy legelő tulajdonjoga miatt, ami ki tudja, mióta tart. Azóta a két falu lakói között permanens az ellentét. Ezt örökítették át a gyerekekre. Akik jó tanulók: már miért ne utalnák egymást, ha egyszer így kell azt?
Erről két dolog jutott az eszembe.
-
Az egyik dolog személyes. Óbudán jártam általános iskolába. Kettőbe is. Amikor negyedikesek voltunk, akkor készült el a Harrer Pál utcában az új iskola. Az addigi, Raktár utcai osztályunkat kétfelé szedték, két osztály lett belőlünk, új arcokkal kiegészítve. Talán ez volt az oka. Talán az, hogy a Harreros biosz-tannénink férje a Váradi suliban tanított, és a két suli természetjárói mindig együtt mentek kirándulni. Soha nem volt sem Raktár-Harrer, sem Váradi-Harrer ellentét. Sem semmilyen Valaki-Harrer ellentét. Tökre csak az számított, ki mennyire jó fej, mindegy volt hová jár. De még a Harrer környezetében sem volt soha semmiféle bandaháború, csoport-szkanderezés. Szóval ilyen kis befogadók, rugalmasak, liberálisok voltunk. Még az akkoriban Óbudára került chileiekkel sem volt senkinek az égvilágon semmi baja. Ahogy a görögökkel sem, igaz Sophie?
-
Ez a kép, az elismerem, alig kivehető mosolyok mindent elmondanak, hogyan éltük meg a „verekedéseket”. (Csak úgy mondom, jobbra az a fehér pólós, karkötős, támaszkodó, HOSSZÚHAJÚ srác én vagyok!
-
A másik dolog ellentmondásos. Mert egyfelől hiszek a család, a nemzet fontosságában, egyediségében, a gyökereink ismeretének a jelentőségében. Akinek nincsen ilyen, az talajtalan. Ezért utálom, hogy már a hatodik helyen lakom, és még vár rám legalább egy, de inkább kettő. Ugyanakkor látom azt is, hogy a szűk környezethez, csoporthoz való ragaszkodás eredményezheti a törzsi gondolkodást, a más törzsekkel való torzsalkodást. Ami sok esetben éppen úgy, ahogy a Gombháborúban, nem szól másról, csak arról, hogy én ide tartozom, te oda, és ez sokkal jobb mint az, mert csak. Mert ez itt van, az meg ott. S aki ott van, ezért nem lehet annyira teljes értékű mint aki itt van. Mi és ti. Mi a normálisak és ti, akik nem mi vagytok.
Ez valahogy úgy lenne az igazi, hogy büszke vagyok arra, hogy a Mohácsi családból származom, magyar vagyok, zsidó, cigány és jász gyökerekkel. Budapesti vagyok, azon belül óbudai, kaszásdűlői. A magam és a családom szokásaival, nézeteivel, öltözködési szokásaival, életmódjával. És marhára nem zavar, hogy te mittomén, román, szlovák, berber vagy akármi vagy, teljesen más mindennel mint én. S mindketten kölcsönösen tiszteljük a másik másságát, gyökereit, nem harcolunk egymás ellen, maximum néha furcsálkodva, fejcsóválva konstatáljuk, hogy ez meg az szerintünk marhaság, de élünk és élni hagyunk.
S mondom, alapvetően és ahogy öregszem, egyre inkább konzervatív vagyok.
S egészen őszintén: ezzel piszkosul nem tudtam mit kezdeni, A keretezett részben fogalmazottak miatt nem. Mert soha nem gondolkodtam Longeverne vs. Verlans-ban. Emiatt született meg, amit a következő alcím alatt olvasol. De távolmaradásomat indokolja például a következő idézet is. Lehet, hogy puhány vagyok, de nem tudtam vele mit kezdeni.
A sebesültek elhagyták a csatateret. Duda facipőtől bevert orral, vérét elmaszatolva tért vissza a Nagycsalitba, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a velrans-iak kaptak: Tatti, Potyka, Vaksi, Bubu és még hét-nyolc társuk fél lábon ugrálva, lógó karral vagy pépesre vert arccal menekült.
Mert újra mondom: a két falu hosszú évekbe elvesző konfliktusán kívül nincsen semmi élő indoka annak, hogy a gyerekek véresre verik egymást.
A Gombháború és A Pál utcai fiúk
Itt lép életbe, hogy tisztelem, ami másnak fontos. Tisztelem, ha azonosulni nem is tudok vele. S tisztelem, ha nem agyament marhaság. S nem minden agyament marhaság, ami nem fakad a saját gondolkodásomból.
Nem azért mondom, hogy A Pál utcai fiúk jobb regény mint a Gombháború, mert Pergaud francia, Molnár meg magyar volt. Tisztelem, hogy a franciák büszkék a Gombháborúra. Vagy legalábbis, amikor Franciaország még a franciák országa volt, akkor nyilván büszkék voltak rá. Tisztelem a tényt, de a regénnyel alapjában nem tudok azonosulni.
A mi könyvünkben, A Pál utcai fiúk-ban a gyerekek célért harcolnak. Nem csupán a más utca, a más galeri ténye, múltba vesző piszlicsáré ügyek miatt csapnak össze, hanem a grund birtoklásáért.
Jó, persze, tulajdonképpen ők is kezelhetnék másképpen a problémát, megoszthatnák a grundot, amíg még van, akár haverok, pajtik is lehetnének, ahelyett, hogy csatároznak egymással, de ugye, ebben az esetben nem lenne egy ilyen csuda klassz ifjúsági regényünk.
Azt persze csuklás nélkül elismerem, hogy a Gombháború csintalanjaiban is van erkölcsi stop. (Vesd csak össze mondjuk a Semmi-vel!) De tény, hogy sokkal messzebb, távolabb mint a Molnár regényében. A küzdelemben, bár messzire mennek a franciák, mégis megállnak egy adott határnál, bár sokkal messzebb mint ahol mi, óbudaik skacok megálltunk: ők ütnek, vágnak, az sem baj, ha vér folyik, de legalább nem csonkítanak. Ez is valami, lássuk be!
Nekem ez a határ túl tág volt... Lehet már én is a mai, túltolt emberjog-rontott szemlélettel bírok...
De például az, hogy tudatosan megrongáljuk, tönkre tegyük egymás dolgait, eszközeit, ruházatát, nekünk gyerekként soha eszünkben nem jutott volna. S ahogy mondtam: a készakarva okozott fizikai sérülés meg teljesen tabu volt közöttünk. (Véletlenül persze történtek balesetek, jó magam például törtem el egy kart, és zúztam össze egy hüvelyujjat. Egyiket sem akarattal. Hülye voltam mindkét esetben, de fájdalmat eszembe sem volt okozni.)
S most mondd, milyen kiváló anya lenne belőlem, de az, hogy csúzliba tett kaviccsal egymásra lövöldözzünk, hát távol legyen! Egész végig azon izgultam olvasás közben, vajon mikor okoznak a francia skacok valami tartós károsodást egymásnak. Mert ilyen veszett adok-kapok közben óhatatlanul is meg van a baj.
*
Aztán, bányja kánya, kimondom, nekem a Gombháború szereplői mindvégig kicsit arctalanok, kontúr-nélküliek maradtak. Míg Nemecsek, Boka, Áts Feri, Boka, Geréb és a többiek kicsit sem azok. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincsen emlékezetes szereplő a Gombháborúban. Simán van. Csak valahogy nem úgy emlékezetesek. Hm. Nem emblematikus. Nem egy Nemecsek, Boka, Áts Feri, Boka vagy Geréb.
*
Mondok jót is: nagyon tetszett viszont, hogy ugyan bődületes baromság érdekében, de milyen klasszul képesek voltak összefogni ezek a longeverne-i skacok, milyen szinten képesek voltak a lemondásra, alárendelni az önérdeküket a közösségi érdeknek.
*
Egyébként Pergaud is legalább anniyra szereti az alakjait mint Molnár Ferenc. Ez szemmel látható, érzékelhető. Nem példabeszédet ír, csak elmesél valamit, amiben a gyerekek olyan, amilyenek. Koruk csemetéi. Nem tör pálcát felettük, nem ítéli el, és nem is emeli piedesztálra őket. Csak bemutatja: ilyenek voltak. S közben szinte simogatja mindegyiket.
Összevissza
az a véleményem, hogy a Gombháború egy kiváló ifjúsági akcióregény. Tartok tőle, hogy a részletei teljesen a feledés homályába vesznek majd. Abban meg biztos vagyok, hogy újraolvasásra a maradék életemben már nem fog sor kerülni. Azért nem, mert az akció mögött magamnak nem leltem annyi többletet, ami arra indítana, hogy ismét kézbe vegyem. Se a korrajz nem fogott meg annyira, se annyira tréfás nem volt, se, se, se...
Ezzel nem mondom azt, hogy ez egy rossz könyv. Csak annyit, hogy a 21. század negyedén élő, félművelt panelprolinak nem adott annyit, hogy többre fussa az ő überszubjektív véleményében...
Móra, Budapest, 1986, 246 oldal · ISBN: 9631142515 · Fordította: Bognár Róbert
6,5/10
2023 augusztusának a háromnegyede, a hétvégén lesz a minden eddiginél impozánsabb tűzijáték. Amire évek óta nem megyünk, és nincsen is rá indíttatásunk.
Szerelmetesfeleségtársam megint variál. Most az jutott a csavaros eszébe, hogy ha lemennénk Gyulára lakni, úgy, hogy kiveszünk egy kecót, még a kifizetett lakbérrel is havi majd' százötvenet megtakaríthatnánk, mert csak az, hogy Nagyszalontára járnánk nagybevásárolni és tankolni, az olyan havi ötven-hetvenezer spórolt forintot jelentene. Meg még ez, meg még az. Talált is egy igen pöpec kecót, még jó helyén is van Gyulának. Megnéztem, negyedóra gyalog a könyvtár. :-D
De marha messze lennének a gyerekeim. SzFT-nek meg az anyukája. Aki meglepő fordulat, de amióta ismerem, egy percet sem fiatalodott. Szerintem már nem is fog.
– Szerinted hülyeség az ötlet, Morzsám?
Tanácstalan vagyok, annyi a bizonytalansági faktor. Kezdve a munkámmal. Hogy lenne-e, és lenne-e annyi a bér, bármennyire szar is itt Pesten, mint itt. Mert ha nem, bukott a költségvetési tervezet.
De az, hogy Gyula, az, hogy százas kecó egy százas telekkel, terasszal, erkéllyel, nagy konyhával, az mindenképpen nagyon vonzó lenne. Naná!
