Nekem az valamiért teljesen kimaradt, hogy a Gerillának lesz harmadik része is. Az idén a Bikás-parkban megrendezett Mi Hazánk-majális fellépett az Omega Testamentum (írtam is a koncertről), és amikor tettünk egy kört az árúsok között, az egyetlen könyves pulton láttam, hogy noné, hát nem? Hát de.
Az első két részt olvastam. Az első, a Franciaország végnapjai zseniális volt, a második, a Barbárok ideje már nem annyira, de azt sem tudtam letenni., mindenhol olvasni akartam.
Amikor ennek a harmadiknak elolvastam a fülszövegét, nem tudtam, hogy érdekel-e úgy igazán. Még akkor sem tudtam, amikor elolvastam belőle úgy ötven oldalt.
S még akkor sem, ha mindaz, amiről ír, útközben tökre valóság kezd lenni.
– Nem, Párizsba nem megyünk! – szögezte le az utazásszervezéssel foglalkozó virtuális asszisztens hölgy, amikor a többi virtuális asszisztenssel kertipartiztak, én meg férji jogomnál fogva ott ültem közöttük. – Párizs már nem az, ami volt, a fény városa meg ilyenek, este már ki sem lehet menni az utcára, a fele ég, egy negyedrésze éppen hűlő, üszkös rom, a másik negyede meg égni fog. Oda semmiképpen sem megyünk, nincsen Szajna parti este, felejtsétek el!
Az összes, e bejegyzésben felhasznált fotó a tavalyi, párizsi eseményekről készült.
Tudod, mi váltotta ki a balhét? Egy rendőrpár megállított egy autót, közúti ellenőrzésre,
és az a figyelmeztetés ellenére elhajtott. A rendőrök intézkedtek, a 17 éves sofőr meghalt.
Nem ismerős mindenhonnan, a valóságból is, a regényből is?
Egyre igazabb Európának, hogy a vigyázó szemét Párizsra kellene vetnie. Ahogyan az is, hogy végre a megfelelő következtetéseket kellent levonnia. Ehelyett bünteti Magyarországot, amiért nem akart Budapestből Párizst csinálni.
Na, de mit lehet még mondani ebben a harmadik kötetben?
Ismét kényelmes, ezáltal rövidebb leszek. Az első két kötet esetében sok mindent elmondtam. Azt is, miről szólnak. Meg azt is, hogy van magyar megfelelője, Réti László által. Meg azt is, milyen könyvek szólnak érdemben a migrációról és a kultúrák együttéléséről. Szerencsére elég sok van már ilyen. (Oké, a könnyebb kezelhetőség kedvéért az ajánlót e szöveg végén megismétlem) És a Gerillából is három kötetnyi.
Meg elmondtam, leírtam azt is, hogy Obertone könyve miféle szépirodalom. Ami félét lehet, és ezt logikus módon nem mondtam el eddig, nem Jaume Cabré zseniális regénye után kellett volna olvasnom. Nem tett neki jót. Mármint Cabré Obertonenak.
Azt már el sem mondom, hogy hány olyan könyvet olvastam és írtam róla, amelyik a liberalizmus észszerűtlenségével, életidegenségével, ostoba, logikátlan, öngyilkos elveivel, tanításaival foglalkozik. Ez utóbbi azért érdekes, mert Obertone könyvsorozatának a befejező része több esetben is alkalmazza, karakírozza a neoliberális újbeszél marhaságait. Erről majd később.
A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL: PÉLDÁUL EZEKET A TÉMÁBA VÁGÓKAT OLVASTAM:
Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete
Jean Sévillia: Történelmileg inkorrekt
Pascal Bruckner: Csaknem tökéletes bűnös (A fehér bűnbak megteremtése)
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus
Bakos Zoltán: Szemben a társadalommal (Hogyan alakítja át a demokráciát a liberális médiaterror?)
Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt (Esszék diktatúráról és demokráciáról)
Bernard Goldberg: Médiahazugságok (A CBS veterán riportere leleplezi, hogyan torzítják el a híreket)
Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
Patrick J. Deneen: A liberalizmus kudarca
Nagy Ervin: A liberalizmus illúziói
Nagy Ervin: Omladozó téveszmék
Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség
LMBTQXYVZZs
Ryan T. Anderson: Harryből Sally – Válasz a „transznemű pillanatra”
Helen Joyce: Transzneműek
Birgit Keller: Genderkomédia
Szilvay Gergely: A melegházasságról
Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender
Gabriele Kuby: Globális szexuális forradalom
Dougla Murray: A tömegek tébolya
Douglas Murray: Háború a Nyugat ellen
Lucian Boia: A Nyugat hanyatlása
Nos, mivel ennyi mindenről volt már szó, csapjunk a lecsóba, ahogyan ilyen esetekben ez már megszokott. Mármint ha visszatérő olvasó vagy ezen a mohaolvasós-helyen.
*
A Gerilla-sorozat második kötetről, A barbárok idejéről azt írtam, hogy egyszerűen nem tudtam letenni, mindig, mindenhol olvasni akartam. Ez erre a harmadik részre, Az utolsó csatára is szóról szóra igaz.
Aztán azt is írtam a második kötetről, hogy bár rengeteg minden történt benne, az egészet tekintve tulajdonképpen meg semmisem. Volt sok cselekmény, lehetett izgulni, elképedni, de az egész egy tapodtat sem mozdult. No, ez a harmadik részben nem igaz. Csakhogy...
A regény történetét a fülszöveg tökéletes összefoglalja. És tulajdonképpen mindent el is mond, amit a sztoriról el lehet mondani.
Huszonhét nap pokol után úgy tűnik, visszatér a rend az összeomlott Franciaország életébe. Csakhogy amíg zajlik a romok eltakarítása, egy totalitárius állam árnyképe kezd kibontakozni Victor Escard vezetésével, aki a korábbi diktatúrát egy még kegyetlenebb terrorral akarja felváltani.
Ehhez először le kell számolnia Vincent Gite-tel, aki továbbra sem tett le arról, hogy megölje a hatalom bitorlóját. Óriási hajsza kezdődik Gite elfogásáért, aki egy kislánnyal az oldalán egyre közelebb kerül a legvédettebb helyhez, ahol a diktátort hűséges katonái védik.
Miközben a média manipulációja uralja a tömegeket, Victor Escard megingathatatlannak hiszi a hatalmát. Ezalatt egy kis csoport, amely nem hajlandó feladni a reményt és letenni a fegyvert, vár a szikrára, ami berobbanthatja a rengeteg feszültséget felhalmozó társadalmi puskaporos hordót. Franciaország még szörnyűbb káoszba kerül.
És egyszer csak valóban elszabadul a pokol, eljön a totális háború órája, a végső leszámolás ideje.
S ezzel gyakorlatilag MINDENT elmondott a könyv cselekményének a lényegéről. S nagyrészt tökéletesen félre is vezetett. De nem csupán a fülszöveg, hanem maga Obertone is. Mert lássuk csak!
*
Ennek a kötetnek a tartalma a felborult Franciaország huszonhetedik napján veszi fel az események fonalát. Az önjelölt, ámde valós diktátor, Victor Escard megingathatatlannak vélt hatalma meghökkentő időintervallumon át tart. A végső csata a harmincnegyedik napon következik be. Vagyis ennek a történetnek a cselekménye egy hét. Mondom EGY HÉT! Ez alatt az egy hét alatt építi ki és fel Escard a diktatúráját és bukik meg. Vagyis a francia plebsz, s persze a némi katonai erők, meg Vincent Gite-al egy hét alatt tapasztalja és elégeli meg a diktatúrát. Erre kell manapság naprakészen fogalmazva azt mondanom: WTF? Egy hét alatt? Kiépíti? Meg is unják? Egy hét alatt? Aham...
A türelmetlen kis csapatnak nem kell sokáig várakozni arra a bizonyos szikrára, amely berobbantja a rengeteg feszültséget.
Mi, magyarok meg szégyelljük magunkat, mert '56-ig a komcsi hatalomszerzésétől eltelt kilenc év, mire végre fegyvert ragadtunk. A kilenc év az 468 hét. A franciák 467 héttel előztek meg minket a diktatúra iránti türelmetlenségben. :-(
Igaz, a komcsijaink is sokkal lassabban építették ki a maguk teljes diktatúráját. Főleg mert a technológia nem volt annyira fejlett mint manapság.
*
Aztán itt van a könyv címe: A végső csata. Végső. Végső? Mihez képest? És tulajdonképpen ki is győzött ki ellen?
És a végső csata UTÁN mi is történik a migránycsok tömkelegével?
S mi az az utalás, amit a győztes főkatona tesz a hatalomra? Ő most új De Gaulle lesz, vagy inkább a dél-amerikai katonai puccsistákhoz hasonló diktátor?
S egyáltalán, oké, a diktátor csúnyabácsi ment a levesbe, rendben volt a fordulat is, ahogyan ezt ha nem is önként, de tette, ám ettől a nem őshonos franciák is rögvest helyrepakolták önnön társadalmi szerepüket, civilizációjukat, egyből szívrepesve akartak integrálódni? Ugye, ezt nem mondja komolyan, tisztel író úr, tisztelt kiadó, s csak én értettem félre valamit?
*
Ha már GERILLA. Gerillának a gyilkológép Vincent Gite-al vándorolgató kislányt hívják. Nem emlékszem, miért is. Egy mozdulatnyi gerilláskodás sem köthető az alakjához. Csak a legeslegvégén egy elhatározásnyi.
Viszont a három kötet címe mégis az ő nevét hordozza. Valamiért. Nekem ez nem annyira megfejtendő rejtvénynek tűnt, sokkal inkább egyfajta koncepcióhiány takargatásnak. Mert az első kötet teljesen egyértelmű üzenete az, hogy a polkorrekt marhaságok, a woke (majdnem azt írtam gondolkodásmódja, de hát a woke-nak olyan nincsen; és ez nem sértés, maga a woke ideológia mondja azt, hogy nem a tények, hanem az érzések a döntők) eszement hülyeségeire és ezek következményeire tette a hangsúlyt.
(Emlékeztető: három rendőr és egy kutya betéved Párizs egyik no go-zónájába, egyiküket megölik, a másikat megsebesítik, a harmadik némi vérpacsálás után kimenti a sebesültet.
Mire olyan tűzbe borul Párizs, mint George Floyd halála után a vérrasszista BLM fosztogatásai, gyújtogatásai, erőszakhullámai által Amerika. Mer' a gonosz, rasszista, megfontoltan gyilkoló rendőrök... Vagyis a központi kérdés a franciák, az európaiak önvédelemhiánya, törleszkedő önfeladása, őrült reakciói, és a migránsok erőszakossága, integrációjának a teljes hiánya.
Azám, de migránycsok ebben a harmadik részben gyakorlatilag nincsenek. Itt a fő ellenség A DIKTÁTOR ÉS A MÉDIA. Vagyis menet közben átfókuszáltunk egy egyébként mára a valóságban is a szemünk előtt zajló véres civilizációs, vallási, ideológiai háborúról a káosz utáni újabb káoszra. Ami a jelenlegi Franciaország helyzetéből nem következik szervesen, csak esetleg megtörténhet.
Viszont ebből fakad, hogy az első kötet PRÓFÉTIKUS mondanivalójával szemben a folytatások, de ez a harmadik kötet mindenképpen már csak egy izgalmas, letehetetlen KALANDREGÉNY.
Amiben kétségtelenül kap néhány (nekem erőltetetten elhelyezett) fricskát a polkorrekt-, woke észfacsarások némelyike, de ezek egyszerűen nem válnak szerves, homogén részévé a szövegnek. Mondjuk tény, hogy maga a logika helytálló: a regényben a közhangulat és a média fő üzenete szerint mindenről a fasiszta szélsőjobb tehet és szegény-szegény elnyomott, lenézett, megfélemlített migránycsok!
Ám az az átütő erőnek, megdöbbentő, de a valósághoz konzekvensen simuló előrelátásnak, ami az első kötetet összefogta, mozgatta, már nyoma sincsen. Nyilván nem azt várom, hogy Obertone pontosan mondja meg, írja le, mi zajlik majd a közeljövő Franciaországában. Csakhogy az első kötetet olvasva elhittem neki, hogy az, amit olvasok. A harmadikat olvasva már csak egy lehetséges alternatívát olvasok. A sok lehetséges közül.
Amit olvasni jó, mert mondom, érdekes, izgalmas, de nyomot nem fog hagyni bennem. Azért nem, mert az első kötetet sem az írói eszközök teljes tárházának a felvonultatása, a nyelv zseniális kezelése, a leírások, metaforák, jellemformálások plasztikussága, a sokrétűség jellemezték (miért írok itt folyamatosan Cabré reégnyéről?), hanem a téma naprakészsége. Hogy elhittem: ez fog történni és nem más, mert ez a jelenlegi helyzetnek ez az egyetlen bekövetkezendő alternatívája. De mert ez a harmadik rész irodalmi eszközökben nem túl erős, s hiányzik belőle a naprakészség, s már nem a közeljövő leírása, csak egy jövőbe helyezett, izgalmas, lehetséges, de kétségtelenül mindössze fantáziaszülte cselekvéssorozat, hát mellbe már nem vág, sem a szívemhez, sem a lelkemhez nem szól. Csak kicsit izgultam.
AJÁNLOTT IRODALOM:
- Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
- Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
- Az azóta tragikusan elhunyt (meggyilkolt?) Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében.
- Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
- Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez.
AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM:
- Réti László: Európa falak mögött
- Réti László: Európa halála
Kárpátia Stúdió, Köröstárkány - Balatonfőkajár, 2023, 400 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789637010194 · Fordította: Cseh Erzsébet
5/10
2024 júliusa. Rövid hét volt a Semmelweis-nap miatt, hétfőn itthon voltam, de mégis olyan csodálatosan hosszúnak tűnt, mintha mindennap hétfő lett volna. Ráadásul valahogy mindennap be is kavarodott, úgy, hogy tegnap már a kormánykerék gondolata is visszataszított.
*
Az Árpád-hídon a forgalommal szembe száguldva, Pestről Budára egy lopott taxival egy narkós baromállat telibe nyomott egy a Népfürdő utca felől a hídra kanyarodó Suzukit. A Suzukiban ülő két ember és a baromállat a helyszínen meghalt. Négy ember súlyos sérülésékkel van kórházban. A telibe csapott Suzuki nekivágódott egy másik taxinak.
Erről persze eszembe jutott a tavalyi gyorsulásos verseny, amely biciklis-darabolássá alakult. Istenem... Erről meg az jutott az eszembe, hogy mennyire törékeny az életünk. Hogy ki tudja mi jön szembe a sarkon, mikor szakad a fejünkre egy balkon? S hogy bármelyik pillanatban bármelyikünk Jóbbá válhat.
Meg hogy hányszor jöttünk már át az Árpád-hídon, és milyen jó, hogy a Baromállatnak nem akkor jutott az eszébe taxit lopni.