Nos, a helyzet az, hogy a posztmodern irodalmi stílus nekem, a panelprolinak soha nem feküdt. Ezt többször elmondtam, leírtam már. Egyszerűen nem vagyok kompatibilis vele.
Nem mondanám, hogy nyakra-főre próbálkozom ilyesféle irodalommal. Csak néhányszor tettem ilyet. Rendre zátonyra futottam mint olvasó. Nem ment, hogy élvezzem az olvasásukat. Feladatként meg nem vagyok hajlandó olvasni. Lehet, elég értelmes sem vagyok, hogy értsem ezeket a szövegeket. Szóval egyszerűen nem és nem. De semmiképpen sem dafke nem. Ez az olvasásom is ezt bizonyítja.
S most figyelj: nem mondom, hogy minden porcikájában, de ez a könyv tetszett. Fogalmam sincsen, meg tudom-e fejteni ennek okát... Már csak azért sem, mert több oka is lehetne, hogy ne tessen.
Nagyjából ez az egész bejegyzés egy megfejtés-kísérlet. Hátha megértem önmagamat is. :-)
A posztmodern kézjegyei a regényben
Mármint amitől nekem posztmodern (értsd: olvashatatlan) Cabré regénye. (S amit mégis elolvastam, tudod!)
Elsőre itt van a szöveg beosztása. Végtelenül irritál, sarokba hajításra késztet, ha egy szöveg központozatlan. Nem tartom művészinek, mindössze művészkedőnek. A kétoldalas anakonda-mondatok, a vesszővel elválasztott párbeszéd-darabok semmire sem jók, csak az olvasó agyának a zsibbasztására. Már bocsánat, hogy ilyet mondok!
Hála Istennek, Cabrénak eszébe sem jut ilyesféle eszközt alkalmazni! Idáig hurrá!
Aztán itt van az idősíkok tologatása. Amikor nem tudod, mikor vagy hol, és miért, és úgy kell találgatnod, hogy akkor hány éves a kapitány. S ez még megfejelhető a földrajzi térben való ugrabugrával.
Nos, Cabré ezzel az eszközzel viszont ezerrel él.
Sőt, még ezt is tudja bonyolítani! A szöveg maga, ha nagyon lecsupaszítom, Adrià Ardèvol életrajza. Ha ezt így mondom, akkor ez azt jelenti, hogy a könyvet Cabré meséli Ardèvol-ról. Ami részben igaz is. Annyiban, hogy a könyv írója Cabré, és mesél Ardèvolról, egyes szám harmadik személyben. De igen sűrűn előfordul, hogy Ardèvol maga meséli, mi is történt vele. Mármint egyes szám első személyben Miközben Cabré egyes szám harmadikban mesél róla.
A tréfás azonban az, hogy az egyes szám első és harmadik személyű szövegek nem különülnek el egymástól. Ahogy minden rendes helyen és fegyelmezett irodalomban az szokás. Cabré regénye semmiképpen sem nevezhető rendes helynek és helynek és irodalomnak. Illetve dehogynem, mi az, hogy, nagyon is!
Az alábbi idézetet nem kerestem. Csak kinyitottam a könyvet egy random helyen.
A hó meg egyre csak hullt. Némán tettük meg az utat a házunkig. A sötét fakapu előtt köszönés és egyetlen kedves mozdulat nélkül otthagyott.
Bernattal többször is összevesztünk az életben. De ez volt az első komoly veszekedés, az első, amely maradandó nyomot hagyott. A karácsonyi szünet sosem látott havas tájban telt. Otthon a szótlan anyám és a mindenre figyelő Kis Lola mellett egyre több időt töltöttem apa dolgozószobájában, mert az év végi kitűnő jegyeimmel jogot nyertem annak a szobának a birtokba vételére, amely napról napra ellenállhatatlanabb erővel vonzott. Karácsony másnapjának reggelén sétálni indultam a fehér utcákon, és megláttam Bernatot, aki a Bruc utca végén lakott, ahogy a hegedűvel a hátán, sílécen siklott lefelé az utcán. Ő is meglátott, de nem szólt semmit. Bevallom, hogy hirtelen féltékenység fogott el, mert az jutott eszembe, vajon kihez megy most játszani az a csirkefogó, és nekem nem is szólt. Tizenkilenc vagy húszévesen Adrià még ilyen gyerekesen féltékeny volt, és utánaeredt, de futva nem versenyezhetett a sízővel, aki hamarosan apró betlehemes figurává törpült a távolban, valahol a Gran Via táján. Milyen nevetséges is volt, ahogy ott lihegett a sáljába fújtatva, a barátja után bámulva, aki
faképnél hagyta. Sosem tudtam meg, hová ment aznap, és odaadnám a... azt akartam mondani, hogy a fél életemet, de ennek a fordulatnak ma már nincs értelme. De a fenébe is, bizony még ma is odaadnám a fél életemet, hogy megtudjam, kihez ment aznap játszani a téli vakációnak azon a napán,
amelyen Barcelona többarasznyi váratlan hótakaróba burkolózott.(Fogalmam sincsen hanyadik oldal, mert elektronikus formában olvasom a könyvet,
ott, bár ez vastagon csak tájékoztató jellegű, a 209. oldal)
Amikor ezzel a módszerrel első alkalommal szembesültem, visszaolvastam, hogy értsem a váltást, hol maradt ki számomra milyen információ.
Amikor konstatáltam, hogy sehol semmi nem maradt ki, a csudálkozástól tágra meredten maradt szemmel, elsőre valamelyest fanyalogva, de tovább olvastam.
Aztán az történt, hogy a fanyalgásom egy idő után semmivé lett, és olyan vérprofi természetességgel kezeltem a Cabré névmás változásai miatt hibrid mondatokat, mintha minden második, általam olvasott könyv, ezzel a megoldással élne.
Még később nagyon simán, nagyon élveztem. Egyáltalán nem volt feladat ez a furcsa névmás-kezelés.
Ez és a következő képeket az Ideogram nevű oldal által készítette a parancsomra az AI
Történetek a történetben, vö. a fenti névmás-kezeléssel
De itt még nincsen vége Cabré trükkjeinek. Amilyen magától értetődőn, egy mondaton belül cseréli a névmást, ugyanolyan természetességgel váltja a történet szereplőit, helyszínét és történelmi korát. Viszi a sztorit a főszereplővel, megemlít például egy képet a falon, egy festett kolostorral, és zutty, minden előzetest nélkülözve már ott vagyunk egy másik ország másik korában, és máris nem Adrià Ardèvolt figyeljük, hanem egy eddig ismeretlen szerzetes zárja éppen végleg befelé az épületet, mert egy betegség rajta kívül minden szerzetest elpusztított.
Ez a váltás korántsem egyszeri esemény. Rendszeresen előfordul. Minden más esetben a második harmadik ilyetén fordulatnál csuknám befelé a könyvet és vennék le másikat a polcról, vagy hívnék elő az e-könyv olvasómon.
Cabré valami csoda folytán elérte, hogy már a második váltásnál azt vettem észre, hogy vele ugrok én is, és éberen követem a más kor, más földrajzi helyének más főhősét. Hogy aztán akár pár bekezdéssel később, minden figyelmeztetés nélkül egyszere megint Adrià névmásugrásos történetét olvassuk.
Követhető vagyok? Cabré követhető. Isten bizony! Hiába nem hiszed az elmondásom alapján, hogy nem az.
Adrià Ardèvol, a csodagyerek
A név, amely fura ékezetekben gazdag magánhangzókat tartalmaz egy csodagyerek neve.
Adrià Ardèvol azért csodagyerek, mert annyira remek agya van, hogy például sutty-sutty tanul nyelveket. A spanyol eleve a sajátja. Azon kívül még a következő nyelveken ír, olvas, beszél: német, angol, katalán, spanyol, francia, olasz, görög, latin. Hetedikes korában tervezi az arámi és a szanszkrit nyelvek elsajátítását is.
Beszarás! A vége az lesz, hogy Ardèvol tizenhárom nyelven beszél, ír, olvas!
Közel hatvan éves vagyok. Úgy nagyjából semmilyen nyelven nem beszélek. Néha magyarul is nyökögve. Én vagyok az, aki a koncerteken nem nevetek a nem magyar előadó verbális poénjain, mert nem értem, amit mond.
Nem azért nem beszélek semmilyen idegen nyelven, mert marha gőgösen lenézem az összes mást, ami nem magyar. Hanem azért, mert egyfelől lusta vagyok, másfelől nem szorultam még soha rá arra, hogy ilyet tudnom kelljen. S emiatt igazán nem is érdekelt soha.
Az, hogy más nyelven is tudjak olvasni, pláne nem: magyarul sem érem utol magamat. Minderre nem vagyok büszke, mindössze a tényekről beszélek. A panelproli, aki erősíti a gyalázatos statisztikát.
De Adrià nem csak nyelvekben jó, hanem úgy uszkve mindenben. Számára a tanulás nem feladat, hanem élvezet. Na, ez se semmi, mi? Simán professzor lesz, s közben viszonylag jól is hegedül, de azt nem érzi teljesen a sajátjának. Bár tehetsége természetesen van hozzá.
Mondanám, hogy könnyű neki, irodalmi alak, azt zsúfol a jellemébe és a képességeibe a kitalálója, amit csak akar. De kamaszkorom végén volt egy szerelmem. Nagy szerelem volt, három évig tartott. Amikor megismerkedtünk, a lány tizenöt éves volt, én egy évvel idősebb. Áginak hívták. Zongorázott, a Schola Hungarica-ban énekelt, ő vágta a hajamat, nadrágot vart nekem, magától értetődő természetességgel, közben ötös tanuló volt, és már amikor megismerkedtünk tudta, hogy agykutató akar lenni, az Apáczaiba fog jelentkezni (csont nélkül felvették) és utána megy a SOTÉ-ra (mondjam, hogy Summa Cum Laude?). Közben, egy évvel az érettségi előtt, Hernádi Gyula bevette valami társasjáték készítésébe. Ági, ahogyan Ardèvol nem azért tanult, mert kellett, hanem mert érdekelte, tudni akart. Amikor utoljára hallottam róla, akkor Amerikában volt agykutató orvos...
Szóval Ardèvol nőben.
A sztori középpontja
egy hegedű. Egy STORIONI, amelynek saját neve is van: Vial. A készítője, Lorenzo Storioni 1764-ben alkotta. Hányatott sorsú hegedű. Viszont úgy, vagy mégúgyabbul szól mint egy Stradivari. Ez volt a Storioni által készített első hegedű. A többi nem lett ennyire tökéletes.
Emiatt a Vial csilliárdokat ér.
Most képzeld el! A hegedűt Adrià édesapja vette. Szerezte... Csúnya módon, csúnya embertől, aki még csúnyábban szerezte.
Az apja halála után az ifjabb Ardèvolé lesz a hangszer.
Na, itt veszi igazán kezdetét a konfliktus. Félihx Ardèvol régiségekkel foglalkozik. Abban az időben, amikor a zsidók szabadulnak tőle. Később meg akkor, amikor a nácik szabadulnak tőlük, miután a világ a náciktól szabadulna.
S nos, igen. ez is egy olyan tartalmi vonása a könyvnek, ami miatt akár le is tettem volna. Minden más esetben. Mert egyszerűen unom a második világháborús, gonosz nácis, zsidós, soás, Auschwitz-os dolgokat. Nagyon. Annyira, hogy automatikusan csukódom be előttük. Elutasító vagyok. Nem, dehogy semmi antiszemitizmus, mert az kicsit öngyülölet is lenne, meg napi meghasonlás, hiszen zsidó cégnél dolgozom, és nem hasonlok meg.
Egyszerűen arról van szó, hogy a holokauszt iparrá lett. Vö. például az alábbiakkal:
A holokausztipar
Torkig vagyok a holokauszttal
A Holokauszt-mítosz mint a liberálnáci diktatúra alapja
Vér tapad a kezünkhöz
De el kell ismernem, Cabré roppant kiegyensúlyozott. Figyeld csak!
– Végül mindenképpen idéznem kell azt is, hogy Auschwitz után nem létezhet költészet.
– Ki mondta?
– Adorno.
– Egyetértek vele.
– Én nem: igenis van költészet Auschwitz után is.
– Nem, úgy értem... hogy nem volna szabad lennie.
– Nem. Auschwitz után, számos pogrom után, a katarok kiirtása után, akiknek írmagjuk sem maradt, a minden korszakban mindenütt folyó öldöklés után... A kegyetlenség olyan régen van jelen, hogy az emberiség története lehetne akár a költészet lehetetlenségének története is hol ez, hol amaz „után”. Márpedig nem így volt, mert éppenséggel ki az, aki megmagyarázhatja Auschwitzot?
– Aki ott volt. Meg aki megteremtette. És a kutatók.
– Igen. Ez is hozzátartozik; és ma már múzeumokban őrzik az emlékét. De ezekből hiányzik valami: az átélt élmény igazsága, amit semmilyen tanulmány sem közvetíthet.
Bernat becsukta a kéziratot, a barátjára nézett, és azt kérdezte, és?
– Azt csak a művészet közvetítheti: az irodalmi alkotás, amely a legközelebb áll az átélt élményhez.
– Azt a hétszázát.
– Azt ám. A költészetre Auschwitz után nagyobb szükség van, mint korábban bármikor.
– Ez jó végszó.
A sztori másik két középpontja
A kettő közül a fontosabb: Adrià legnagyobb SZERELME. Úgy is mint személy, úgyis mint érzés. Személyből több is akadt, de egy volt IGAZI. Sara a neve. Adrià van, hogy egyes szám másodikban szólítja meg Sarat, neki írja a regényt. Amit Cabré ír.
A kapcsolatuk tragikus és hektikus. Van, hogy a külső körülmények (vö. Caluletek vs. Montaguek) szakítják el őket egymástól, van, hogy a nézeteltérésük, s van, hogy végletes egészségügyi változás.
A másik középpont Bernat, Adrià BARÁTJA. Olyan barátság, amilyen barátság csak férfi és férfi között lehet. Ami, félre ne érts, nem úgy gondolom, dehogyis, már majdnem szerelem.
Cabré zsenialitása, hogy mind Sara, a szerelem, mind Bernat a barátság is szorosan összefonódik a Storionival (tudod, a hegedű). Ahogy a világunkban minden mindennel összefügg.
Hosszú évek óta tervezgetem, írogatom Pipi barátom emlékére azt a kisregényt. Pipi osztálytársam volt általánosban. Aztán hosszú-hosszú évekre elszakadtunk egymástól. De tényleg hosszúkra. Amikor Pipi újra megkeresett már éppen váltam, volt két nagykamasz gyerekem, és Szerelmetesfelségtársam is úton volt már felém. Később ő és Pipi imádták egymást. SzFT senki másnak meg nem engedte volna, hogy lehülyepicsázza. Igaz, senki más nem is tudta volna olyan hatalmas szeretettel mondani mint Pipi. S SzFT senki mást nem köszöntött öleléssel, csak őt.
Aztán Pipi a halálba itta magát. Én mondtam a temetésén a beszédet. Az ő kérésére.
– Moki, te búcsúztass majd!
Ezt így, a kórházi ágyán, amikor kiderült, hogy májcsere nélkül nem élheti túl, de a mája addig nem bírja már ki, amíg cserélhetővé nem válik: mint alkoholista utolsó utáni volt a transzplantációkra várók sorában.
– Baszd meg, Pipikém!
Halványan mosolygott.
– Köszönöm, Mokikám!
És így is lett!
Ennek már tizenegy éve. Egek!
Három évvel a halála után kezdtem írni azt a valamit, ami életrajz is, önvallomás is, szerelemvallomás is, meg kesergés is. Ami valahol valós, de nagyrészt fantázia. Amit élvezetes olvasni, de soha még nem fejeztem be, mert valahogy nem jutottam el a Nagy Konfliktusig. Odáig, hogy miről is szóljon igazán. Mert az, hogy Pipiről szól és SzFT-ről szól, még nem konfliktus.
A főszereplője egy nem túl sikeres (án nálam sokkal sikeresebb, van megjelent könyve) író, aki nagyon szerelmes. Van egy szívbéli barátja. A szívszerelme mellett. Akit valami nagy egészségügyi tragédia ér (baleset, rák, agyvérzés, valami). Idáig jutottam el. S itt akkora volt a kátyú, hogy megállt a szekér. Idáig egyébként egészen jó lett.
Az „Én vétkem” azt hiszem végleg kiherélte a kisregényemet. Mert túl nagy az átfedés mind mondanivalóban, mind a dramaturgiában. Csakhogy Pipi ennél sokkal többet érdemelne, minthogy itt feladjam!
Szóval (és tettel) a helyzet az, hogy bármerre forgatom, ha Flaubert Bováryné volt, akkor én Adrià Ardèvol vagyok. Nyelvtudás, sikeres könyv, zenei tudás és főleg pénz nélkül. (Tényleg, honnan a fenéből volt ennyi pénze ennek az Ardèvolnak? Ez valahogy kimaradt olvasás közben. Mert rendre veszegette a kva nagy értékű kéziratokat. Ó, és arról még nem beszéltem, hogy még a vécéjében is könyvespolc volt. Ha Szerelmetesfeleségtársam nem lenne biológiai fék, nem így nézne ki a lakásunk, pedig így is bárki feljön, az első megjegyzése az, hogy: „Mennyi könyv!”
S még: az én apám nem volt gazember, pénze sem volt (neki sem), de ha ivott, akkor tudott agresszív lenni. És kapcsolatunk nekünk sem volt egymással. Ahogy Adriànak sem az övével. Igaz, Apu nem is akarta, hogy mindenáron valaki legyek. Mondjuk nem is lettem senki.
Mondom, annak a kulcsa, hogy az összes inkompatibilitási tényező ellenére szerettem olvasni ezt a könyvet valószínűleg az, hogy minden különbség ellenére Adrià Ardèvol én vagyok. Még a viszonylagos határozatlanságában is. Minden egyéb, bár nagyon karakteres eltérés ellenére is.
Vagyis vár az Alzheimer-kór. Marha jó...!
A legnagyobb dicséret
A könyv harmadánál jártam, amikor el kellett mennem könyvtárba. Mocsok nehéz volt a táskám a visszavivendők miatt, amik között több nagyalakú képregény is hatalmaskodott. Visszafelé sem volt sokkal könnyebb dolgom.
Hazafelé rendre az történik, hogy bármelyik útvonalon is jövök, mert minden út Kaszásdűlőre vezet, a zsákmány feletti elégedettségem sorendjében a több átszállás alatt elő-előveszem valamelyik újdonságot, hogy ismerkedjek. Volt úgy, hogy képregényt már a hazaúton elolvastam.
Így volt ez nagyjából tegnap is, de egyszerre csak azon kaptam magamat, pedig kilenc könyv volt nálam, hogy az e-könyv olvasómat szorongatom, és Cabrét olvasok.
Na, ezt add össze!
Ellenére a posztmodernségnek és a halálosan unt alapvető témának. Nem tudom melyik ellenére a nagyobb dicséret.
A könyv végi, két nagyon finom duplacsavart is csak dicsérni tudom, de egy szót sem szólok róla. Mert bár nem krimi, de én utáltam volna előre tudni. De mondom, nagyon dicsérem!
Melankolikus utószó
Nem szeretem a dolgok végét. Persze, van, aminek örülök, hogy véget ér. Jó volt kijönni az infarktus után a kórházból, és újra Szerelmetesfeleégtársam mellett aludni. Meg csuda jó volt leszerelni a seregben, és otthagyni végre a francba az egészet. Ennél csak az volt jobb, amikor végre elköltöztem az édesapámtól és főleg a feleségétől, a Harmadik Anyámtól. Kinyílt a világ.
Minden befejezésben van valami melankólia. Rosszabb esetben letargia. Nem csupán a tragédiákban, a szakításokban, a halálokban, hanem mindenben.
Még a leszereléskor is megálltam a gyakorlótéren, ahol annyiszor mentem át kávéscsészékkel a kezemben a tiszti épületbe, tisztipincér voltam, hogy csuda, szertenéztem, és arra gondoltam, hogy végre vége, nem fogom ezt az egész szart újra látni, de embereket se, mert mindenki megy oda, ahonnan jött. S érthetetlen módon elszorult a szívem.
Ahogy akkor is, amikor a válásunk kimondása után fél évvel, már régen kölcsönösen fülig szerelmesedve a Nekem Egyedül Tökéletesen Megfelelő Nővel (értsd: Szerelmetesfeleségtársam) az exemet és a gyerekeimet kivittem a repülőtérre, hogy az előbbi útra keljen az új élete felé. Akkor már közel négy éve nem volt túl sok közünk egymáshoz, mindössze együtt laktunk. S mondom, én akkor már SzFT-vel terveztem a jövőt, a három gyerekkel való új létezést (mármint a válás után velem maradt én kettőm, és SzFT akkor négy éves csemetéje).
Mégis, amikor Ex eltűnt a géphez vezető folyosó elején, erőt vett rajtam az az együttérzés, szánalom, nem is tudom, micsoda, ami miatt a múlt évezredben feleségül vettem. Letöröltem a könnyeimet, mert a gyerekeimnek nem nagyon tudtam róluk magyarázatot adni. Szerencsére ők akkor vagy öt méterre voltak tőlem, sírva búcsúztak. Hogyan is tudtam volna bármit is megmagyarázni, amikor én sem tudtam az okát, miért sírok?
Szóval bármi véget ér, az ember torka elszorul.
Hát még, amikor egy élet közelít a végéhez! S gyakorlatilag, ahogyan a netes mém mondja, az agónia a születéssel kezdődik. Minden élet elmúlik egyszer. Jó, elfogadom, hogy akad, amelyik senkinek sem hiányzik, nem gondol rá nosztalgiával. A könyvben ilyen Franco, Hitler, Himmler és Höss. A mindennapokban a Covid vírust sem sajnálja franc sem, ha pusztul. Meg a szomszéd ugatós kutyáját. Vagy a családjával üvöltöző szomszédot. A balkáni hadurat. A számunkra teljesen ismeretlen, Ukrajnában meghalt emberek tömegeit. Őket persze általánosságban, csomagba kötve, persze, hogy igen, de ők csak az Áldozatok, nem Iván, Jegor, Szerjozsa, Katarina és Anna, meg Olegka és Sztyepánka. Nem: ők az Áldozatok. A haláluk nem Iván, Szerjozsa, stb.. halála, hanem az Áldozatoké.
Szóval minden élet elmúlik egyszer. S mert az elmúlás ember számára vissza nem vonható, ezért minden ami elkezdődött, minden élet létezése, végső soron, szomorú. Mert elmúlik.
S ahogyan, lásd fentebb, minden elmúlás, minden véget érés szomorú, hét hogyne lenne egy élet elmúlása szomorú. Ezért csüggesztő minden lezárult élet leírása. Mert tudhatjuk, hogy kerek egészről olvashatunk, nincs, nem lehet tovább, nincs új fordulat. Illetve van, de az már csak eszkatológikus, metafizikai lesz.
Ezért szomorú az Én vétkem vége is. De csak úgy és azért, ahogyan, amiért bármelyikünk élete.
Jelenkor, Budapest, 2018, 684 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767587 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
8/10
2024 júniusának utolsó napja. Még mindig kánikula. Egész héten, de tegnap elviselhetetlenül dögletes volt. Mivel ma megyünk Csemetéékhez Mogyoródra, le is beszéltem magunkat arról, hogy vásárolni induljunk. Elég lesz ma izzadni.
S már csak két hét Gyuláig. Rája adásul hétfőn nem kell mennem dolgozni, mert Semmelweis-nap lesz, mikor is nem lenne hová vinni a lakókat, mert az eü-intézményekben nincsen rendelés. Nem baj, majd elviselem valahogy, hogy itthon kell maradnom. :-)
Névnapomra kaptam Szerelmetesfeleségtársamtól egy csuda klassz,, sötétzöld borítós, bőrszalagokkal összefogott, átfűzött, naplót, kulccsal, medállal. Csak a rágravírozott szövegek nem értelmesek. Belül a lapok sárgásak, üresek, se vonal, se négyzetrács... Gyönyörű! Nem akarom naplónak használni. ESZENCIÁK lesz a címe.
De évek óta nem jutott eszembe semmi különösebb eszencia. Csak élek. Vagyis mi a csudát is fogok írni ebbe a csodálatos könyvbe?
