Amikor a neten először találkoztam e könyv megjelenésének a tényével, egyből kíváncsi lettem rá. Nagyon. Nem rögtön a megjelenésekor találkoztam az infóval, hogy létezik, hanem talán két évvel később. Amikor rávetődtem, hogy akkor ez kell, nagyon meglepődtem: sehol, de sehol nem találtam meg, hogy megvásároljam. A Központi Könyvtárban a rendszer egyáltalán nem ismerte a könyvet. Írtam a könyv szikár Facebook-oldalára, hogy honnan tudnám magamévá tenni. Nem kaptam választ. Néhány online antikváriumban előjegyeztettem. (Most, illetve 2019 végén jött egy értesítés, hogy ha akarom, ott van, Akartam. Úgy hat év után is.) Elgondolkodtatott, hogy mit tud a könyv, hogy minden szinten így felszívódott? És mi a felszívódás oka? Ennyire jó, vagy eltüntették?
Igazából nem tudom, miért foglalkoztat a holokauszt kérdése? Olvastam néhány nem az általánosan képviselt ismeretek szerint megírt könyvet, láttam néhány, az előbbi könyvek szellemében készített dokumentumfilmet. Ezek tettek fel számomra kérdéseket.
A holokauszttal kapcsolatban azonban a legnagyobb kérdés a hazánkban 2012-ben elfogadott, Európa legtöbb országában már élő gyűlölettörvény, amely, mivel büntethető kategóriába sorolja a hivatalos állásponttól eltérő nézetek nyilvánossá tételét, gyakorlatilag lehetetlenné teszi a holokausztról szóló nyilvános polémiát. S ezzel kiheréli a demokráciát és a szólásszabadságot.
Mint kiderült, e könyv szerzőjénél, Rácz Andrásnál is az utóbbi verte ki a biztosítékot, emiatt ragadott billentyűzetet és írta meg a könyvét.
Fogalmam nem volt, ettől a könyvtől mit várok. Az tény, hogy a címével teljesen egyetértettem. Egyszerűen már úgy érzem, borsódzik a hátam a témától. Túl sokszor, túl sok helyen, túl sok mindenben fordul elő. A besokallás oka egyszerűen magyarázható. Végletesen sommásan ezt tudom mondani: egyszerűen már unalmas, hogy jóformán nincsen film, könyv, képregény (legmeglepőbbek számomra: Blacksad, Hellboy), újság, interjú, semmi, amibe, valamilyen formában bele ne szuszakolnák a témát. Olyan esetekben is, amikor az egésznek az égvilágon semmi köze nincsen a holokauszthoz. Akkor beleteszik valamilyen részletben, mellékesen. Egyszerűen már fárasztó: úgy tűnik, a XX. század történelmében semmi más meghatározó nem történt a holokauszton kívül. Én már egyszerűen elcsüggedek, ha bárhol, bármiben felbukkan a téma. Olyan feltűnően sok. S még csak nem is kell konkrétan a holokausztról szólni, a Harmadik Birodalom, a második világháború gyakorlatilag egyet jelent a holokauszttal. Vagyis elég a hívószavakat elhinteni. (Írtam már: újév után bent voltunk a helyi Auchanban. Körülnéztem az újságok között. Két olyan kiadványt találtam közöttük, ami konkrétan a második világháborúval, a náci rezsimmel foglalkozott. Egy lépéssel odébb meg egy gyerekeknek szóló könyvet a náci birodalomól. De elég a tévécsatornák között zongorázni: volt este, hogy egy időben két különböző csatornán volt dokumentumfilm a második világháborúról: pár napig direkt figyeltük, és nem volt olyan nap, hogy valamit valahol ne nyomtak volna ebben a témában.) Költői a kérdés: vajon van-e bármilyen más történelmi esemény, ami folyamatosan ennyire homloktérben lenne?
Valami olyasmit vártam, hogy Rácz András könyve megmagyarázza, mért sokalltam be, miért kellett besokallnom. Vagyis valamiféle politikai pamfletre számítottam. Különösen úgy, hogy minden könyvesbolt polcáról eltűnt, hogy a könyvtárban elő sem fordult, hogy a weboldala megszűnt, a Facebook-oldalán meg semmiféle kommunikációs nyom nincs.
A holokauszt mai interpretálásával foglalkozó irodalomban az egyik legmeghatározóbb írás számomra Norman Finkelstein irománya, A holokauszt-ipar volt. Az a könyv tudatosította bennem, hogy a holokauszttal és a zsidósággal foglalkozó könyveknek alapvetőn négyfajtája van:
- amelyek teljesen megfelelnek az általánosan bevett, jól ismert nézeteknek, magyarázatoknak (itt nem mondok példát, nagyjából bármi, ami kapható és a holokausztról szól),
- amelyek kétségbe vonják a holokauszt általánosan elismert, tényeknek elfogadott szegmenseit vagy egészét (az egyik legátfogóbb, vaskos kiadvány a Germar Rudolf szerkesztette könyv). Ezek a könyvek az úgynevezett revizionista irodalom.
- amelyek azokkal az erőkkel foglalkoznak, amik eszközként használják fel a holokausztot valamilyen cél érdekében (Finkelstein könyvén kívül ilyen még Ladányi Attila döbbenetes című és tartalmú kötete is. Ezek azok a könyvek, amelyek általában kihangsúlyozzák, hogy nem általában a zsidósággal van baj, hanem a zsidóságnak egy meghatározott részével (valahogy így: vö. Kohn bácsi, nyugdíjas szatócs, Dob u. 2345/b 30/124 és mondjuk a Rothschild-ok).
- végül amelyek nyíltan antiszemiták, nem mismásolnak, hanem kimondják, amit gondolnak: az egész világ a zsidók kezében volt/van/lesz, ők irányítják és tartják a markukban a gazdaságot és benne a bankrendszert. S hogy Hitler nem tett mást, mint ami embertelen, de szükségszerű, mert sajnos nincsen más út.
AMIRŐL SZÓ SINCSEN
Manapság a gyűlöletbeszéd törvénynek és a politikailag korrektség diktatúrájának (vö.: Cenzúrázva) „köszönhetőn” magyarázkodni kell, ha az ember nyilvánosan olyan véleményének ad hangot, amely nem egyezik a holokauszt mainstream értelmezésével. Mert ez manapság már büntethető.
Önmagában hatalmas ellentmondás és gyalázatosság a demokráciák fénylő korában, hogy ilyen bevezetéseket kell írni egy könyvhöz, mint amit n most írok. Mondhatnók, ez a demokrácia, a szólás- és véleményszabadság tökéletesen csúfos kudarca. De sajnos így van.
Rácz András könyve egyáltalán nem annyira pimasz, mint a címe. A cím alapján az ember gyereke valamiféle bátor politikai pamfletet várna. Ugye? Hát nem az. Mármint nem pamflet. Már az első fejezet olvastán egyértelművé válik, hogy nem egy Puzsér-hangnemű, okos dühöngés következik, hanem valami egészen más. Már a könyv mérete és vastagsága gyanússá teszi, hogy nem erről szó, és nem ilyen lesz a hangnem.
A könyv egy történész könyve, aki a második világháború egyik kiemelkedő eseményét, esemény-láncolatát igyekszik új összefüggés-rendszerbe helyezni.
Tehát nem a tényeit, hanem a hátterét, a jelentését
és az összefüggéseket.
A szerző írása egyáltalán nem antiszemita, nyomokban sincsen benne sem antiszemitizmus, nincsen benne szó szemita világ-összeesküvésről. Rácz András könyve nem revizionista kiadvány. Rácz András könyve nem vonja kétségbe, hogy hatmillión haltak meg a holokauszt következtében. Rácz András könyve nem kérdőjelezi meg az általánosan ismert tömeggyilkos-módszereket. Rácz András könyvében árnyalata sincsen annak, hogy rehabilitálni akarná a fasiszta eszmét, a fasiszta kormányokat vagy embereket. Rácz András nem hisz az összeesküvés elméletekben, abban sem, hogy a hetven évvel az események után a holokauszt nyomatása egy zsidó érdeklobbi anyagi érdekek mentén történő összezárása lenne.
Vagyis Rácz András egyáltalán nem vonja kétségbe, hogy volt holokauszt, nem vonja kétsége a deportálásokat, nem vonja kétségbe a tömeggyilkosságokat, nem kérdőjelezi meg a gázkamrák létét, működését és a működésükkel szemben feltehető kérdésekkel sem foglalkozik. Ahogy a krematóriumokkal sem bíbelődik. A holttestek megsemmisítésével sem. Nem folyik bele a számháborúba, folyamatosan hatmillió zsidó áldozatról beszél. Ténynek tartja az elgázosító teherautók egykori létét és használatát. És így tovább... Vagyis semmi baja nincsen azokkal a kérdésekkel, amiket a holokauszttal kapcsolatban többen kérdésesnek tartanak. Ugyan tesz fel más kérdéseket, de azok jobbára nem a tényekre, hanem az értelmezésekre vonatkoznak. Például:
Végezetül válaszolnom kell arra is, hogy miként lehetséges az, hogy hatmillió ember a legcsekélyebb ellenállás nélkül gyalogolt a haláltáborokba, mit sem sejtve végzetes jövőjéről, miközben vezetőik – az állam felelős vezetői, a végrehajtásban részt vevő bürokraták és fegyveres szervezetek tagjai, és nem utolsó sorban a zsidó tanácsok elöljárói – pontosan tudták, milyen sors vár erre a hatmillió emberre. Hogyan lehetséges az, hogy a zsidóság semmit nem tudott a kitervelt tömeggyilkosságról, vagy ha némi pletykákat hallott is róla, fegyelmezetten tudomásul vette végzetét? Hogyan képzelhető el az, hogy hatmillió ember, ezzel a tudomásul vétellel, személyes végzetén kívül gyakorlatilag hozzájárult szülei, gyermekei, szerettei meggyilkolásához?
A mítosz e kérdésre ismét a titkosság és titkosítás zavaros érveivel reagál, nem törődve azzal, hogy fél Európában a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott a gyilkolás. Ráadásul a holokauszt-építmény abba az önellentmondásba is belebonyolódik, hogy miközben a zsidók nem tudtak a rájuk váró szörnyű sorsról, mindenki más tudott róla. Bűnösök a deportálásban részt vevő rendőrök, csendőrök, de még vasutasok is, hiszen tudták, mi vár a zsidókra, akik viszont – mint valami holdról ide csöppent, szociális kapcsolatok minimumaival sem rendelkező különcök – nem is sejtették, miféle sors felé indulnak. Ez a két, egymásnak is ellentmondó állítás végletesen összezavarja a holokauszt közismert fantáziaképét. Olyan súlyos és kiáltó önellentmondás van itt, aminek elleplezésére nagyon komoly és teljességgel eredménytelen erőfeszítéseket kell tennie a megszokott keretek között érvelő legendáriumnak.
(271.)
Jelentem, a mai követelményeknek Rácz András abszolút megfelel, teljesen tiszta!
Ám éppen ezért, bármilyen szánalmas, mosakodnom kell nekem magamnak is, aki Rácz András könyvéről beszámolót írok. Az apai ági felmenőim zsidók voltak. Nem vagyok tehát zsidó, de van bennem zsidó vér. Ahogyan jász és cigány vér is. Jelenleg egy zsidók által fenntartott intézményben dolgozom (ezt máshol már említettem) és jelentem, eddig a legjobb munkahelyem (fizetésemelés jöhetne!).
Vannak előítéleteim, az egalizmust nem vélem igaznak, de az életet minden formájában tisztelem. Soha életemben nem verekedtem még komolyan, és a család néz rám bambán, ahogy a hülyére szokás, amikor a büdös poloskát nem lehúzom a slozin, hanem kihajítom az ablakon. (Halat már öltem, eddig háromszor életemben, de minden egyes alkalommal nagyon össze kellett szednem magamat. A harmadiknál már egész jól ment. Ez tavaly nyáron volt, ötvenkét évesen. A szúnyogot és a böglyöt minden elvi megfontolásom ellenére reflexből ütöm le. Vagyis nem vagyok következetes.)
Nem menekülök el az elvi viták elől, de amint személyeskedésre kerül sor, azonnal kiszállok.
Egyre inkább kilel a hideg a politikától, és bár gondolkodásomban jobboldalinak vallom magamat, ha valaki nagyon firtatja, ez a jobboldaliság egyáltalán és kicsit sem pártpreferencia, hanem ideológiai vonzódás a konzervativizmus értékei felé.
Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok, bár ebben már van komoly eltolódásom a felvállalás felé.
A halálbüntetéssel szemben bizonytalan vagyok. Egyfelől azért, mert a tapasztalat azt mutatja, jó néhány barmot felesleges életben tartani és a társadalom pénzén táplálni, mert amikor kijön a bv-intézményből, újra ölni fog. Másrészt azt is tudom, hogy Amerikában végrehajtott halálos ítéleteknek döbbenetesen nagy százalékáról (tízre emlékszem) derült ki, hogy tévesen végrehajtott ítélet volt. De a kauzalitást kikerülhetetlennek tartom az emberi felelősséggel kapcsolatban, illetve az ártatlanok további védelme érdekében.
Tiszta vagyok már? Vagy most már egyáltalán nem?
Szóval Rácz András teljesen tiszta. Csak éppen a ma ismert formájában a holokausztot teljesen kisiklott, döbbenetesen torz és következményeiben nagyon veszélyes, hazug mítosznak tartja. Elsősorban azért, mert szerinte e mítosznak az egyik következménye a fent említett, sajnálatos módon egész Európában működő gyűlöletbeszéd-törvény.
MIRŐL VAN SZÓ?
Ha nem akarok szószátyárkodni, és nagyon lecsupaszítom az üzenetet, akkor kábé így hangzik a mondandójának a veleje:
A történelmi események kauzálisak, de semmiképpen sem egyértelmű linearitással bíró történetek. A történelmi események értelmezése igen nagyban függ attól, hogy az értelmező az eseményeket milyen prekoncepció alapján óhajtjuk felfűzni az utólag ismerni vélt cselekményszálra.
Az árja elmélet a XIX. század végén, XX. század elején voltaképpen az eugenika elméletéből fakadt. Az eugenika a faj nemesítéséről szóló elmélet volt, alapvetően Darwin unokaöccsének munkásságához köthető. Az eugenika nem náci találmány volt, tulajdonképpen egész Európa a magáévá tette.
A XIX-XX. század egyik alapviszonyulása volt az antiszemitizmus. Ám Rácz András szerint az antiszemitizmusból nem kikerülhetetlenül fakadnak sem az antiszemita törvények, sem a helyi atrocitások, sem a pogromok, a holokauszt pedig végképp nem. Természetesen van összefüggés, de nem kikerülhetetlen az ok-okozat.
A náci birodalom nem tervezte a zsidóság komplett kiirtását, ám kétségtelenül meg akart szabadulni tőle. 1941-ig kelet-európai kitelepítésben gondolkodott. Megtudjuk, hogy a zsidó állam létrehozása ellen alapvetően egyik európai ország sem tiltakozott (a zsidóiktól többen szabadulni akartak), de a háború eseményeinek a hatására végül az országalapítás terve dugába dőlt. Ez nagyon komoly oka volt a későbbi gyalázatos eseményeknek.
A szerző szerint a holokauszt nem egy előre eldöntött, gondosan kitervelt, minden lépésében kiszámított, végrehajtott eseménysor volt (hiszen a történelem legjobban dokumentált háborújában mindennek nyoma sincsen a dokumentumok között), hanem egy olyan ok-okozati összefüggés, amelyet az események láncolata hozott létre. Értelmetlen azért is a zsidóság teljes kiirtásának a tervéről beszélni, mert ha az európai országok statisztikáit nézzük, akkor azok után az országok után, ahol nem hajtották végre a deportálásokat (Dánia, Norvégia), Németországban volt a legmagasabb a zsidó túlélők száma (!). (Félreértés ne essék: amit fentebb mondtam, még mindig érvényes. Rácz András semmit nem von kétségbe a hatmillióból, a halálgyárakból, a krematóriumokból!)
Sokkal inkább azt mondja, hogy a nácik tömeggyilkosságaiból a győztesek és az utókor csináltak egyszeri és megismételhetetlen eseményt. (Ezzel kapcsolatban Ladányi Attila könyve nagyon sokat mond, érdemes oda klattyolni, és az idézeteket elolvasni.) A holokauszt borzalmas, kegyetlen, embertelen és értelmetlen eseménysor volt. De magyarázható eseménysor. Nem megmagyarázható, csak magyarázható. De semmiképpen nem önálló, mindentől elkülönülő eseménysor, hanem egy szál az történések között. Vastag és fontos szál, de minden borzalma, hihetetlensége ellenére nem a legfontosabb szál. Ha egyáltalán lehet fontossági sorrendet felállítani.
S nos, az a helyzet, hogy amikor manapság a holokausztból egyszeri, felülmúlhatatlan eseményt kreálnak, akik ezt teszik, akkor ők maguk állítanak fel fontossági sorrendet a nácik áldozatainak felekezeti, nációbeli hovatartozásának a fontossága között. S ez bizony nem különbözik a náci szupremázicmustól.
A GYŐZTESEK VÉRES SARA
Az emberi életek értékének megítélésben bizony vaskos kétkulacsossággal mér a nyugati kultúra.
Rácz András leírja, hogy nem egy olyan eset akadt, amikor a zsidó menekülteket szállító hajókra lőttek Nyugat-Európa partjainál. Több menekültszállító hajó el is süllyedt, fedélzetén a nácik elől a demokráciák felé menekülő zsidókkal. Akadt, hogy majd egy hónapig nem engedték kikötni a menekültszállító hajót. Ehhez képhez Finkelstein teszi hozzá, hogy Németország felajánlotta a zsidó állampolgárait az Egyesült Államoknak, fejpénz ellenében. Egyetlen olyan hajó sem indult a német zsidókkal az USA felé, amelyiken kivásárolt túlélők ültek volna. Az USÁ-nak nem kellettek a kelet-európai zsidók.
Az ártatlan polgári lakosság meggyilkolása az utólag kreált törvények szerint is emberiségellenes bűntett. A Szövetségesek már 1942-ben napalmmal bombáztak német városokat. Drezda bombázásakor 130.000–200.000 ember halt, sült, égett meg. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba áldozatainak a száma 140.000–260.000 fő. A második világháború után embertelen körülmények között, koncentrációs táborokban fogva tartott és a fogva tartás körülményeivel kivégzett német hadifoglyok száma körülbelül másfél millió fő. Mindezekért a tettekért a Szövetségesek legfelső szintjének emberei is ott ülhettek volna Nürnbergben a vádlottak padján az emberiség ellenes tetteik miatt.
Csak ezekről az eseményekről jobbára nem nagyon esik szó. Minden bizonnyal ennek egyszerű oka az, hogy a győztesekről van szó. Akik, ugye, ahogy az igaz közhely mondja, a történelmet írják.
A Sztálin vezette Szovjetunióról mindenki tudta, hogy az ideológia végett meggyilkolt emberek száma 1930–1941 között mintegy húszmillió fő. (Csak a kitelepített kulákok között volt egymillió meggyilkolt, illetve a ukrajnai mesterségesen generált éhínség hétmillió [!] áldozatot követelt.) A Szövetségesek ezzel a Sztálinnal fogtak össze, és ennek a Sztálinnak és az általa vezetett kommunista rezsimnek nyújtották át tálcán Kelet-Európát Jaltában és Potsdamban. Vagyis a sztálini rezsim volta- és tulajdonképpen szemernyit sem különbözött a náci rezsimtől.
Vagyis a Szövetségesek sem álltak jobban erkölcsileg, mint a Harmadik Birodalom. Ám az utóbbi démonizálása (mondjuk nem kell sokat tenni érte) háttérbe szorítja az előbbi bűneit és egyfajta fekete-fehér mítosszá változtatja a második világháború történetét. A csúnya, sötét, brutálállat nácikat legyőzték a fehér kesztyűs hős Szövetségesek, és soha többet ilyet, tartsuk is ébren az emlékezetét a brutálállatok jelentette veszélynek (fasizmus, antiszemitizmus) és az áldozataiknak (értsd: zsidók)! De a holokauszt kiemelése a második világháború eseményeinek a sorából, mondja Rácz András, csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején következett be. Addig messze nem volt akkora hangsúlya, mint amit később kapott. Vagyis tíz-tizenöt évig a nácik kísérletét a zsidóság kiirtására senki nem kezelte a mai helyén.
MINDEZEK UTÁN CSAK EGY KÉRDÉS MARADT
bennem. Ha elfogadom Rácz András érveit, ha rábólintok arra, hogy a holokauszt jelenlegi tálalása a Szövetségesek önszerecsenmosdatása volt, az még a könyve elolvasása után is kérdés marad, voltaképpen kik emelték a jelenlegi helyére a holokausztot, kiknek érdeke a milyen érdeke manapság, hogy a zsidóságot érő bármilyen kritika, a holokauszt elfogadott tényeinek bármilyen új értelmezési kísérlete, a lefolyását érintő szinte bármilyen kérdések feltétele azonnal egyet jelent az antiszemitizmussal (s az antiszemitizmusból pedig azonnal következik, hogy az antiszemtia népirtásra törekszik)? Kik, milyen csoport, csoportok érték el, hogy a bevett nézetek nyilvános megkérdőjelezése jogi eszközökkel legyen büntethető?
Mert rendben, utasítsuk el az összeesküvés elméleteket, tegyük meg, nem fáj. De valahogy el kellett jutnunk idáig, és hogy eljutottunk odáig, hogy hetven év elteltével a holokauszt még mindig nem tudott történelemmé válni, annak oka van, az valamilyen érdeket szolgál. Ahogyan az is, hogy a mainstream-től eltérő nyilvános beszéd immár büntethető kategóriává vált, megcsúfolva a szólás- és a kutatási szabadságot.
A KÖNYV MINT TÁRGY
Amikor kézhez kaptam a könyvet, meglepődtem. Sokkal nagyobb mint amekkorára számítottam. S ahogy mondtam, sokkal vastagabb.
A borító megfelelő és kellő módon figyelem felhívó. A kötése pompás, nem akar széthullani, teljesen, masszívan egyben van.
Puha borítója van. Nagyon puha. És ez jelen esetben, a könyv mérete miatt (16,6x23,5 cm) a praktikusság miatt problémát jelent. Ugyanis nyeklik-nyaklik olvasás közben. A belső tükör nincs folyamatosan szem előtt, mert a vastagsága miatt lefittyednek a lapok. Még akkor is, ha két kézzel tartom. Vagyis csak akkor olvasható teljesen kényelmesen, ha ölbe vagy asztalra tettem. De ez legyen a legnagyobb baj vele!
Időkapu, Budpaest, 2011
4/5
(2020. január)
