Coleman alapállása az, hogy a szólás- és véleményszabadság gyakorlatilag a demokrácia alapja. Ha e kettő nincsen, akkor gyakorlatilag a demokrácia alapja sérül. Ha az emberek nem mondhatják, nem vélhetik azt, amit mondani akarnak, nem vélekedhetnek úgy, ahogyan vélekednek, akkor előbb-utóbb súlyosan sérül a szabadság. Sőt, tovább is lép: diktatúra lesz. Mintegy: liberálfasizmus. 

Azt is mondja, hogy gyűlöletbeszéd-törvénnyel nem lehet a szélsőséges nézeteket megállítani. Erre jó példa, hogy valamilyen szintű gyűlöletbeszéd-törvény a weimari köztársaságban is volt, de ez semmiben nem gátolta a nácik hatalomra jutását. 

A nyilvánosan megjelenő, másokra tett állításoknak, kijelentéseknek természetesen kell, hogy legyenek korlátai. Ha valaki azt állítja rólam, hogy tegnap este két gyereket erőszakoltam meg, holott tanúkkal tudom bizonyítani, hogy aznap a helyi óvodában én voltam a Télapó, nem lehettem én az erőszakoló, akkor ezt úgy hívják: rágalmazás. Kell, hogy rendelkezésemre álljanak jogi eszközök ezzel szemben fellépni. (Bár a sajtó erejéről, a megrágalmazott lehetőségeiről Heinrich Böll sok mindent elmondott.) Csakhogy ez polgárjogi és nem pedig büntetőjogi kérdés. És ez hatalmas különbség. 

Ráadásul liberális demokráciák gyűlöletbeszéd-törvényei jobbára értelmezhetetlen, gumi-törvények, amelyeknek az alkalmazása teljesen szubjektív. Ugyanolyan vagy nagyon hasonló törvények mellett a bírói ítéletek a legszélesebb skálán mozognak. Van, hogy egy országon belül is. Vagyis teljesen a bíróság szubjektivitására van bízva a vádlottak sorsa. Hangsúlyozom: szubjektivitására. 

Ha a gyűlöletbeszédről szóló törvények alkalmazása nem áll meg a konkrét tettekre való buzdításnál („Öljük meg a rohadt …kat!”), akkor van a nagyon nagy baj. A törvényi szabályozás ugyanis a sértést fogja szankcionálni. Pereskedni pedig az fog, aki sértődékenyebb. Vagy aki peres úton akar másokat simán elhallgattatni. A sértés tematikája mára jobbára behatárolható: rasszizmus, szexuális vonzalmak, vallás, holokauszt. (A könyv idéz számos konkrét példát a perekre. Érdekes, olyat nem találtam, amelyben keresztények pereskedtek volna a vallásukat ért sértések miatt. Vagy nem sértegetik őket [hahahahaha] vagy türelmesebbek és toleránsabbak a tolerancia liberális bajnokainál és haszonélvezőiknél.) 

Coleman szerint a gyűlöletbeszéd jelenlegi alkalmazásának egyetlen következménye lehet: az öncenzúra megjelenése. S ahol öncenzúra van, képtelenség bármit megvitatni, körbejárni, érvelni mellette vagy ellene, megvizsgálni, és dönteni. Ahogy Illyés írta: „Ahol cenzúra van, ott cenzúra van.” Az öncenzúra működésbe lépésének esetében az történik, hogy a szemlélete utolér kormányzati szerveket, intézményeket, az oktatást, a kultúrát, mindent. 

Egy gondolatkísérleten könnyen lemérhető, mennyire él máris bennünk a cenzúra: „ha nem félnél, mit tennél?”, hogyan fogalmaznál a kötelező polkorrektség nélkül a holokausztról, a homoszexualitásról, a homoszexuálisok, leszbikusok házasságáról, örökbe fogadásáról, a cigányság problémájáról? (Természetesen nem az anyázós, trágár, gyilkosságra felhívó, hanem a józan megfogalmazásokra gondolok.)

Erről (természetesen nem konkrétan erről az esetről) beszél Coleman: a gumi törvényi szabályozás cenzúrát, félelmet hoz létre minden résztvevőben. 

Coleman azt is mondja, hogy bizony a liberális demokrácia tartalmában benne kell lennie annak, hogy elhangozhatnak sértő vélemények, gondolatok. Ezeknek elhangzása, megjelenése sokkal kevesebb rizikóval jár, mint az, ha a szólásszabadság, ezáltal a demokrácia sérül. Lehet, ezek a vélemények sértenek bizonyos személyeket, érdekcsoportokat, de ez mind a liberalizmussal, mind a demokráciával együtt jár. Ezt tudomásul kell venni. Legalábbis együtt kellene járnia, és tudomásul kellene venni. Az, hogy nem jár együtt, az mind a demokráciára, mind a liberalizmusra nézve fából vaskarika. Ráadásul, logikusan újabb és újabb érdekcsoportok vonják magukat a gyűlöletbeszéd-törvény magukra való alkalmazásának a lehetőségei alá. Már eldőltek az első dominók. Hol lesz a sor vége? 

A könyv utolsó fejezetében Coleman idézi az európai országok vonatkozó törvényeit. Ami önmagában szomorú, mert ez azt mutatja, hogy nincs már ország, amely ki merné vonni magát az ostoba, következetlen és veszélyes trend alól. Bár van ok a bizakodásra, írja Coleman: egyfelől néhány ország már finomított a törvényén, másfelől pedig Magyarország elég jól áll a kérdésben. Legalábbis a könyv megírásának az idején, 2013-ban jól állt.

Személyes utószó

1997–2004 között főszerkesztője voltam egy kis keresztény folyóiratnak, a Szövétnek-nek. Mint minden eszmei csoportosulás esetében, itt is voltak konzervatívabb és liberálisabb munkatársak. Meglepő fordulat, én a liberálisok közé tartoztam. Akkoriban pályája delén futott a Harry Potter-sorozat. Ami keresztény szemszögből több okból is igen megkérdőjelezhető. Nem az irodalmi értékéről beszélek, hanem az eszközeiről és a mondanivalójáról. De többekkel ellentétben jómagam felháborodtam, azon, érveltem ellene, cikket jelentettem meg, hogy érdemes-e, szabad-e máglyát rakni a mágiának. Nem, nem szabad. Sőt, nem érdemes. Ezt vallottam, ezt vallom ma is. Elsősorban, mert a máglya semmit nem mond a szeretetről, csupán a gyűlöletről és a félelemről beszél.

Akkoriban a gyülekezetben is arra törekedtem, vezetőként is, hogy soha semmilyen vélemény ne legyen elfojtva. Még a nyilvános istentiszteleteken sem. S bevallom a kint levők behívás jobban érdekelt, mint a bent levők irtózata a kint levők nézeteitől. Úgy gondoltam, nem akkor kell beengedni őket, ha megváltozott a véleményük, hanem be kell engedi őket, hogy megváltozhasson a véleményük. 

Lehet, ezért értek mélyen egyet Coleman könyvével.

5/5

Kairosz, Budapest, 2013,  ISBN: 9789636626457

(Megírás időpontja: 2018