Ez értékelés valójában KETTŐ darab KÖNYVISMERTETŐ.

Van egy rövid, kevésbé érdeklődőknek, meg egy hosszabb, a nagyon-nagyon merészeknek. Viszont mindkettőben vannak olyan gondolatok, amik a másikban nincsenek benne.

BEVEZETÉS

A holokauszt történelmi ténye, lefolyásának részletei mára vitathatatlanok. Azért vitathatatlanok, mert nem szabad őket nyilvánosan vitatni. Sőt, ha valaki a kutatási eredményeiben mást találna, mint az általánosan elfogadott, a kutatás eredményeit nem hozhatja nyilvánosságra, mert nagyon könnyen pert vonhat a fejére. A történelmi igazságokat, legalábbis a holokauszt kérdésében így a bíróságok döntik el. Mintha nem a séf, hanem a hentes mondaná meg, hogyan kell ötcsillagosra sütni a bélszínt. Az is tény azonban, hogy a történész szakma hivatalosai egyöntetűen ugyanazt a véleményt vallják. Tehát a séfek mindnyájan azt mondják, a bélszínt így és így kell sütni. Aki azonban nem úgy süti, azt a szakma kiveti magából. Így járt például David Irving. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Abban a pillanatban, hogy Irving nem az általánosan bevett kánont mondta, azonnal a szakmaisága  kérdőjeleződött meg. Ami persze akár igaz is lehet.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a történelmi események, történések, dokumentumok értékelése, a megfelelő összefüggésekre, következtetésekre való rámutatás messze nem úgy működik, mint a matematikában, kétszer kettő az négy. A történész az értelmezések meghozatalakor, a következtetések levonásakor óhatatlanul él a maga prekoncepcióival. 

Az is megfigyelhető, hogy ami ma kétségbevonhatatlan történelmi tény, az holnap túlhaladott értelmezéssé, fals igazsággá válik. Jobbára nem azért, mert a történészek rosszul rakják össze a mozaikokat, sokkal inkább azért, mert a történelmet a győztesek írják. A történelemi tények nem állnak olyan szilárd alapokon, mint a szorzótábla tényei. Jó példa erre például, hogy hosszú évtizedeken keresztül egyértelmű valóságként kezelték, hogy a koncentrációs táborokban emberbőrből varrtak lámpaernyőket, és emberi zsírből főztek szappant. A lámpaernyő és a szappan legendája mára egyértelműen semmivé lett, minden kétséget kizárón kiderült, soha nem tettek ilyen a németek, a vádakat a győztesek találták ki. 

Viszont a történelmi revízióra kizárólag a holokauszt mainstream értelmezői jogosultak. Arra, hogy mire számíthatnak a „kívülről jöttek”, ékes példa Ernst Zündel esete. Zündel kiadta Németországban Richard Harwood A hatmilliós zsidó mítosz nyomában című tanulmányát. Zündelt perbe fogták holokauszttagadás miatt, és a per végén el is ítélték. A per lefolyásáról Robert Lenski írt egy magyarul is megjelent könyvet, Holocaust a törvényszéken címmel. Izgalmas, döbbenetes olvasmány. Félelmetes, hogy gyakorlatilag már nenincs európai ország, ahol ne lenne gyűlöletbeszéd és holokauszttörvény. A vélemény- és szólásszabadság eddig terjed. (Vö.: Colemann: Cenzúrázva; alapmű)

Ugyan a büntethetőség lehetőségével még némely, hithű liberálisok sem értenek egyet, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy jómaguk is hamarost és rögvest annak nyakára hurkolják a kötelet, aki van olyan bátor, és mer nem egyetérteni azzal, amiben szerintük semmi kételkedni való nincsen.

Az is tény, hogy maga a büntethetőség eleve gyanússá teszi az egész dolgot. Ez ellen sokan, sok helyen, sokféleképpen kifejtették már a véleményüket. A legfőbb érv talán az, hogy a történelem nem jogi kategória, és történészi feladatokat nem a jog szakembereinek kellene elvégezniük.

Arra, hogy milyen torzzá vált mára a holokauszt kérdése körüli viszonyulás-rendszer: egy magyar könyves oldalról a gyűlölettörvényből fakadó perektől való félelem miatt mind a fent említett, mind a jelen könyv adatlapját törölték. (S csak remélni tudom, hogy valóban emiatt!) Szerencsére a könyvterjesztők nem ennyire óvatosak!

A hivatalos történész szakma és a közvélemény döntő többsége egyaránt úgy kezeli a holokauszt történelmi revíziójának szükségességét valló történészeket, kutatókat, mint a természettudományok képviselői a kreacionizmus képviselőit: aki nem ért velük egyet, az nem lehet tudós, teljes bizonyossággal ostoba, meg- és félrevezetett ember, híján minden felvilágosultságnak, modernségnek, és idejét múlt, antihumanista célokat szolgálnak az eszméi. Aki ilyen nézeteket képvisel, azonnal, zsigerileg és magától értetődőn kizárja magát az értelmes, művelt, gondolkodó emberek csoportjából. (Hozzáteszem gyorsan, a legelvetemültebbek a revizionisták, de azonnal következnek utánuk a vallásos emberek, aztán azok, akik nem fogadják el az evolúciót.) 

RÖVID ÉRTÉKELÉS AZOKNAK, AKIK NEM AKARNAK HOSSZAN OLVASNI

Ez a Germar Rudolf által szerkesztett vaskos kötet nem a holokauszt kérdésének teljes körű áttekintése, csupán az általánosan elterjedt, bevett nézetek revizionista kritikájának a kifejtése. 

Célja, hogy tudományos eszközökkel és stílusban megkérdőjelezze azokat a mára eszement módon ostoba törvénnyel védett, úgynevezett megkérdőjelezhetetlen tényeket, és alátámassza az ellenérveket.

(A megkérdőjelezhetetlen tények, jelzi a könyv, az idők során jelentős változásokon mentek át. Példa erre a holokauszt áldozatainak teljes vagy az auschwitz-i tábor áldozatainak a száma. Mindkét szám drasztikusan csökkent a második világháború befejezése, illetve a nürnbergi per óta. De ilyen megkérdőjelezhetetlen tény volt a zsidókból főzött szappan, vagy az emberi bőrből készült lámpaernyő tévinformációja, amiket ma már csak a legtájékozatlanabbak vesznek komolyan. Mondja a könyv.)

A szerkesztői szándéka, hogy a kételkedőknek segítsen érvekre alapozniuk a kétségeiket. Kimondottan, bevallottan nem a szerecsenmosdatását tűzte ki célul a könyv összeállításával, hanem a tények jobb megismerését.

Az I. függeléket író történész, Joachm Hoffman, aki szakértői jelentést írt a kötetről, megjegyzi:

Amint a szóban forgó antológia rámutat, e könyv nem szolgál átfogó képpel a zsidóknak a II, világháború alatti nemzetiszocialista üldöztetése menetéról. Az antológia tárgya inkább egyes egyéni témák a zsidók megölésének vitatott és ellentmondásos aspektusait illetően. A könyv különböző fejezeteit szakértó módon írták meg, jellemzően kutató stílusban Ami a részleteket és a teljességet illeti, a hivatkozott és dokumentáló referenciák tömege kevés kívánnivalót hagy maga után, és rendkívül segíti az olvasót […] nem utolsó sorban azért, mert az ellentétes szakirodalom forrásait is minden visszafogottság nélkül idézik. A jelen antológia egyes cikkei logikailag összefüggőek és szerkezetükben objektíven leíróak […] Mindenesetre az új megértésre törekvés tapinthatóan nyilvánvaló az egész könyvben. E perspektívából tehát az antológiától nem lehet megtagadni tudományos jelleget […] Sok minden található a különböző cikkekben, ami igen meggyőzően hangzik.

Mivel a mainstream vélekedéssel szembe menni manapság már büntetőjogi kategória, ezért döntse el ki-ki, szigorúan magában, hogy sikerrel járt-e a szerkesztő és az egyes fejezetek szerzői.  

Németországban állítólag megsemmisítették e könyv példányait. Könyvégetéssel utoljára az inkvizíció és a francia forradalom foglalkozott, Bradbury szerint pedig ez vár ránk a jövőben is (vö.: Fahrenheit 451). De úgy fest, ez a jelen is.

(Magánvélemény: nem tudok nem arra gondolni, hogy ellenbizonyítéknak a máglya hihetetlenül csekély súlyú, de annál árulkodóbb érv.)

HOSSZÚ ÉRTÉKELÉS AZOKNAK, AKIK ELÉG MERÉSZEK

S akkor tessék, itt van egy bazi vastag könyv, amelynek szerkesztője nem átallott csupa-csupa olyan kérdést egybeszerkeszteni, fejezetenként más-más szerzővel megíratni, amelyek közül egy-egy önmagában is több évi börtönnel jutalmazandó!

S van magyar kiadó, ki más, a Gede Testvérek, amely nem átallotta kiadni magyar nyelven is a kötetet. És strapabíró, kemény fedeles, fűzött kiadás, ebbe nem tudunk belekötni! Ráadásul a kiadó, a fordító, a szerkesztő, mindenki vállalta a nevét, aki a kiadásában részt vett.

A KÖTETRŐL ÁLTALÁBAN

Kötött, kemény fedeles, nagyon masszív tárgy ez a könyv. Idáig rendben van. A borító olyan se-se: mond is valamit, meg nem is, akár tetszetős, de inkább nem. Mindenesetre egy szikra félelem nincsen, hogy olvasás közben atomjaira fog hullani, bármilyen testes is. (Nem úgy, mint például az Osiris Kiadó puha fedeles könyvei.)

Ha kicsit mélyebben belenézünk a kötetbe, fellélegezhetünk, legalább tipográfiailag, nem annyira lehet dicsérni, ám több szempontból is lehet fikázni!

A kiadványszerkesztő szemmel láthatóan bajban van a képekkel, mert sem elhelyezni nem tudja őket, sem a törzsszövegnek megfeleltetni a pozíciójukat, sem pedig a képaláírásokkal nem tud mit kezdeni.

Aztán kicsit bele-beleolvasva a szövegbe, feltűnik, hogy egyes szavak mögött, számok állnak. Valahogy így234. Vélhetően láb- vagy végjegyzetek számai voltak az eredeti szövegben. De persze ebben a formában egyrészt nem derül ki, miről is van szó, másrészt se láb- se végjegyzet nincsen a könyvben. Püff neki, ezmiezez? Így a számok egyfelől tökéletesen értelmetlenek, másfelől jobbára fogalma nincsen az egyszeri olvasónak, a szerzők honnan a viharból veszik az infókat. S végső soron emiatt némileg komolytalanná válik a szöveg.

Aztán ott van a könyv magyar címe: Felboncolt holokauszt. Vajon hogyan lehet egy történelmi eseményt, folyamatot boncolni? Még ha mikroszkóp alatt lenne ez az esemény: Holokauszt a mikroszkóp alatt .Vagy ízekre szedve. De boncolni? (Az eredeti cím nem ez. Az így fest: Grundlagen zur Zeitgeschichte azaz A jelenkori történelem alapjai. Szerencsésebb lett volna ezt megtartani, mert lényegesen beszédesebb cím. Meglepőn összecseng Ladányi Attila hihetetlenül provokatív című és tartalmú könyvével, bár Ladányi a saját könyvének a jelen könyvhöz hasonlítása ellen vadul tiltakozna.)

Aztán lássuk csak a könyv címében szereplő holocaust szót. Így van leírva a felboncolt eseménysor: holocaust. Kérem, ilyen magyar szó manapság már nincsen, így kell azt írni: holokauszt. Mert „magyarok vagyunk, nem”? Az a helyzet, hogy a „holocaust”-verzió az bizony angol. Annak ellenére, hogy valóban, régebben a magyar nyelvben is használatos volt ez a forma, manapság a „holokauszt” verzió a helyes. 2014-ben, amikor ezt a könyvet kiadták, akkor is ez volt az általánosan elfogadott.

Na, és a könyv alcíme: Az „igazság” és az „emlékek” egyre erősödő kritikája. Ez azért mivanmiez?-kategória. Mert ugye a könyv egy statikus valami. Élővé az emberrel való kapcsolata által lehet. De itt az alcím azt mondja, maga a könyv egy egyre erősödő kritika; a könyvben erősödik a kritika? Vagy mittudomén, hogyan is gondolták... No, szóval az alcím úgy marhaság, ahogy van.

Aztán: egy ilyen fajsúlyú, témájú könyv szerzőinek a bemutatása nagyon ildomos lett volna! Sajnos, nem sajnos, a mondandója igazságtartalmától függetlenül nem mindegy, ki mondja, amit mond.

És még: egy fia felhasznált vagy ajánlott irodalom nincsen a könyvben. Ez nagyon durva hiba!

Ugyanez a kategória, ahogy említettem, hogy nincsen se láb- se végjegyzete (mármint a magyar kiadásban, mert az kiderül, hogy az eredetiben volt), se bibliográfiája a kötetnek. Így esélytelen a kijelentések, a források ellenőrzése. S ez egy ilyen témájú, fajsúlyú kérdésben majdhogynem végzetes hiba.

Különösen az ellenoldal vitakultúrájának és megoldási technikáinak ismeretében.

A KÖNYV ÁTTEKINTÉSE

Vastag könyv: hétszáztizennyolc oldal, húsz fejezet, csupa felháborító téma, fejezetenként más-más szerző által megírva.
Átabotában lássuk, miről is szól! (Ez lesz a leghosszabb értékelésem, ember legyen a talpán, aki végigolvassa. Még nekem is nehezemre esett.)

AZ ELSŐ FEJEZET
a revizionizmus és a könyv történetéről, céljairól szól. Megér egy misét, érdekes, tanulságos. Sugall ezt-azt, amiről a bevezetőben írtam. 

JOGI HELYZET NÉMETORSZÁGBAN
A második és az ötödik fejezet taglalja, milyen fájdalmasan groteszk a német jogi, történészi és társadalmi hozzáállás ehhez e témához. Aztán még a függelék is hozzáteszi a magáét. A lényeg: felejtsük el a szólásszabadságot és a törvény előtti egyenlőséget, ha a holokauszt részleteinek a vitatásáról van szó!

A jogi részét részint mi magunk is ismerhetjük, a bevezetőben ejtettem róla néhány szót, de amit itt olvasunk, az valami egészen szomorú és kétségbeejtő! A modern, demokratikus, jogállamiságon nyugvó német bíróságok a gyakorlatukban jelentős részben merítettek a kommunista koncepciós perek metódusaiból. (Tény, hogy így lesz, annak komoly előjelei voltak a nürnbergi tárgyaláson is.)

Jogai gyakorlatilag csak a vádnak vannak. Az alapvető hozzáállás természetesen az, hogy aki a közvélekedéssel és az általános, de biztos ismeretekkel szembe megy, az ítéletre való. Mármint negatívra. Merthogy, ugye, ebben a kérdésben eleve tudjuk, hogy a vádlottnak nincsen és nem lehet igaza. Ugyanis, ha igaza van, akkor mindenki más téved. De ennyien nem tévedhetnek, tehát a vádlott téved. Ez az alapállás.

Megtudjuk azt is, hogy a jelenlegi, demokratikus német önazonosság a holokauszton alapszik. Döbbenetes idézeteket hoz a vonatkozó cikk szerzője. Például:

További példák azt mutatják, hogy a fent említett sajtó vélemények nem csupán néhány sajtó személyiség véleményei, hanem inkább az egész német elit őszinte meggyőződése. Richard von Weizsäcker, volt német szövetségi elnök például azt állította, hogy „nem a NATO, hanem Auschwitz képezi a [német] állam alapjait.”
E nézetet nemrégiben Josef Fischer német külügyminiszter is megerősítette: „Minden demokráciának van egy alapja. Franciaország számára ez 1789, Az USA számára a Függetlenségi Nyilatkozat. Spanyolország számára a Polgárháború. Németország számára ez Auschwitz. Ez csak Auschwitz lehet. Véleményem szerint Auschwitz emlékezete, a 'soha többé Auschwitz, lehet csak az új berlini Köztársaság egyetlen alapja.”
A német jogászok hasonló érvekkel szolgálnak:
„A holocaust és elfogadása [német] Alkotmányunk normatív alapja. Alaptörvényünk legitimitása-abban az értelemben, hogy megérdemli az elismerést-a nemzetiszocialista bűnök elismerésén alapszik, mely tömegpusztító technológiai eszközökkel zsidók életér követelte.”
A német Bundestagban (parlamentben) e nézetet mindegyik (!) párt kifejezte és tapssal erősítette meg:
„Bárki, aki trivializálja vagy tagadja a zsidók nemzetszocialisták általi tömegmészárlását, más szóval a holokausztot, annak tudnia kell, hogy a demokrácia alapjait támadja.”

Ez pedig, mármint, hogy a holokauszt a demokrácia alapja, legalább akkor a marhaság, mint az ezt idéző könyv alcíme. (Itt ismét nyomatékosan utalnék Ladányi és Coleman könyveire, mint háttérirodalomra.) Csakhogy emiatt embereket tesznek tönkre és börtönöznek be.

Ráadásul vicces, hogy a „demokrácia alapját” megkérdőjelezni nem szabad, és az erre vonatkozó szólásszabadság-korlátozást törvény erősíti meg. Érted, ugye? A demokrácia érdekében korlátozzák a szólásszabadságot! Lehet véleményed, ha az megegyezik azzal, amit megengednek. Hogyan is énekelte a Bikini együttes? „Mindent szabad, ami nem tilos.” :-O

Lássuk csak, hogyan érvényesül a gyakorlatban a demokrácia védelme, ha jogi támogatást kap!

De a német bíróságok megengedik az ilyen bizonyítást? A német igazságszolgáltatás rendszere azon a feltételezésen alapul, hogy a holokauszt mind összességében, mind részleteiben „magától értetődő, és megcáfolatlan a nyilvánosság és eseményei által, ezért minden ezzel ellentétes állítás eleve hamis mindaddig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják„. A „magától-értetődőség” ilyen eseteiben a német büntetőeljárási törvény felmenti a büntető ügyész hivatalát és a bíróságot az alól a kötelezettség alól, hogy bizonyítékot szolgáltasson saját ügyében. Valójában azonban a bíróságok ennél tovább mennek, mert a kérdéses szakaszt úgy értelmezik, hogy a védelemnek nincsen joga ahhoz, hogy ellenbizonyítékkal szolgáljon az általánosan elfogadott nézet ellen.

A SZEMTANÚK
A két legérdekesebb fejezet a harmadik és a negyedik. A szemtanúk megbízhatóságáról szól. Bevallom, engem talán ez érdekelt legjobban. Mert oké, dilemmázhatunk a falakon/ban talált Zyklon-B mennyiségével, eltűnődhetünk, hogyan lehet nedves földben holttestek százezreit elégetni, ha nem áll a rendelkezésünkre elég faanyag, és miegymás, de mi a fenét lehet kezdeni azzal, ha Kohn bácsi azt mondja, ott voltam, láttam, átéltem? Mi lehet ennél biztosabb?

A meglepő a helyzet, hogy nagyjából bármi... :-O

Leonard Mlodinow írja című könyvében (és keresem égre-földre az idézetet, de sehol nem lelem), hogy úgy általában a tanúk voltaképpen abszolút megbízhatatlanok. Mlodinow természetesen nem a holokausztról beszél, hanem úgy általában az emberi agyról és a tudattalanról. Azt mondja, hogy a hiányzó emlékeket a tudattalan tök simán kiegészíti, akkor is, ha a kiegészítésnek az égvilágon semmi köze nincsen a megtörtént valósághoz.

No, csak megleltem az idézetet! Íme:

Évente mintegy 75 ezer rendőrségi szembesítés történik. A statisztikai adatok szerint ezek 20-25 százalékában a tanú olyan személyt választ, akiről a rendőrség biztosan tudja, hogy nem lehet bűnös. Azért lehetnek biztosak ebben, mert a tanú a »tudottan ártatlan« vagy a »töltelék« résztvevők közül választott valakit, akiket a rendőrség csak azért állított a sorba, hogy meglegyen a szembesítéshez előírt létszám. Ezek az emberek gyakran maguk a rendőrség nyomozói vagy a helyi börtönben ülő elítéltek. Az ilyen hamis azonosítások senkit sem zavarnak különösebben, gondoljuk azonban végig a következményeket! A rendőrség tudja, hogy az esetek negyedében-ötödében a tanú olyan személyt azonosít, aki bizonyosan nem követte el a bűncselekményt, mégis, ha a tanú olyan személyre mutat rá, aki a rendőrség gyanúsítottja, akkor a rendőrség - és a bíróság - feltételezi, hogy ez az azonosítás megbízható. Amint az említett statisztikai adatok rávilágítanak, ez nem így van. Valójában azok a vizsgálatok, amelyek során eljátszott bűntényeket mulatnak a kísérleti alanyoknak, arra engednek következtetni, hogy amikor a valódi tettes nem is áll ott a sorban, akkor az esetek több mint a felében a szemtanú ugyanúgy tesz, ahogyan Jennifer Thompson tett: mindenképpen kiválasztanak valakit, mégpedig azt, aki legjobban hasonlít a tettesről az emlékeikben élő képre. Következésképpen a téves azonosítás a hibás bírósági ítéletek leggyakoribb oka. Az Ártatlanság Projekt (Innocence Project) nevű szervezet például megállapította, hogy a később elvégzett DNS-tesztek alapján utólag felmentett több száz elítélt 75%-át azért ítélték el, mert a szemtanúk pontatlanul azonosították a tettest.

Daniel L. Schacter Az emlékezet hét bűne című könyvében a következő esetet idézi fel.

Vegyük például Binjimin Wilkomirski történetét, akinek 1996-os holokauszt-memoárja, a Fragments, amely egy koncentrácis tábor életét egy gyerek szemszögéből mutatja be, az egész világ elismerését kivívta. Wilkomirski a kisgyerekkorban átélt, nehezen szavakba önthető terrornak nyers és életszerűú emlékképeit tárja az olvasók elé. Prózája olyan energikus és ékesszóló, hogy egyik recenzense arra a kijelentésre ragadtatta magát: „a Fragments, morálisan fontos és minden irodalmi túlzásoktól mentes alkotás. Nem tudom, hogy egyáltalán jogomban áll-e dicséretet mondani róla." Ennél érdekesebb azonban, hogy Wilkomirskinek felnőtt évei nagy részében tudomása sem volt ezekről a traumatikus gyerekkori élményekről, amelyek egy terápia során bukkantak fel emlékezetében. Mivel az elbeszélés és a benne szereplő emlékek számtalan ember szívéből szóltak, Wilkomirski egy csapásra keresett nemzetközi figurává és a holokauszt-túlélők hősévé vált.

A történet azonban 1998 augusztusának végén meghökkentő fordulatot vett. Daniel Ganzfried svájci újságíró, maga is egy holokauszt-túlélő fia elképesztő cikket közölt az egyik zürichi lapban. Kiderítette, hogy Wilkomirski valójában Bruno Dossekker, 1941-ben egy Yvone Berthe Grosjean nevű fiatalasszony gyermekeként látta meg a napvilágot, aki később örökbefogadás reményében árvaházba adta őt. A fiatal Bruno a háború alatt nevelőszüleivel, Dossekkerékkel élt együtt szülőhazájában, a biztonságot jelentő Svájcban. Teljesen világos tehát, hogy a náci rémtettekről szóló traumatikus »emlékek« alapját semmiképp sem szolgáltathatták a koncentrációs táborban gyerekként átélt élmények. Vajon Dossekker-Wilkomirski tehát csupán holmi hazudozó? Nem valószínű: még most is meg van győződve arról, hogy az emlékei valójában megtörténtek.”

(A könyv a HVG Kiadó gondozásában jelent meg, és természetesen a gondolata sem érheti, hogy revizionista szemléletű lenne.)

Ugyanezt mondja az általam jelenleg értékelt könyvnek ez a két fejezete is. Majd hozzáteszi, hogy a tanúk tanúskodása és az elbeszélt esetek között sokszor több évtized eltelt, és ugye, a múló idő jócskán módosítja, torzítja az emlékeket. Azt is mondja, hogy sok visszaemlékezésben előfordulnak olyan dolgok, amelyeket az adott tanúk nem láthattak, nem élhettek át, tehát az emlékeik másodlagosak, vagyis filmeken, újságcikkeken, mások elbeszélésein alapulnak. Az egyik fejezetben felidézik, hogy volt tárgyalás, amelyen némely tanú még a családtagjainak a nevére sem emlékezett pontosan, de a több évtizeddel ezelőtt eseményekre igen… Khm...

(Végeztem egy kis önkutatást. Például a napokban egy kicsit összeszólalkoztunk Szerelmetesfeleségtársammal az idei nyaralásunk célhelye miatt. Én úgy érzem, egy év kivételével mindig én alkalmazkodtam a nyaralásaink választott helyszíneihez, de még abban az évben, amikor az én programjaim voltak a választás fókuszában sem az volt a program, ami miatt oda mentünk, ahová. Én kirándulni szeretek, de mindig vagy víz mellé mentünk, vagy városlátogatós programok voltak, és amikor végre a hegyekbe mentünk, két hét alatt kétszer mentünk kirándulni, és egyik rosszabbul sikerült, mint a másik. Szerelmetesfeleségtársam, velem szemben úgy emlékezett, hogy eddig mindig én döntöttem el, hová menjünk, menjünk most végre oda, ahová ő szeretne. Szerintem én emlékszem jól, mert például a Balaton partjára egészen biztosan nem én akartam menni, sőt! S ez a privát közelmúltunk, amin voltképen nem múlik igazából semmi!)

S rengeteg, súlyos példát hoz a szemtanúk tévedéseire. És azt is mondja, hogy a szemtanúk vallomásait mindig meg kell erősíteni külső érvekkel is, megbízhatatlanságuk végett önmagukban semmiképpen nem lehetnének semmiféle tárgyaláson perdöntők a szemtanú vallomások.
Érdekes fejezetei ezek a könyvnek!

STATISZTIKA
A következő fejezet a statisztikákról szól. Na, nem úgy általában, hanem az európai zsidó lakosság népesség statisztikáiról. A fejezet szerzője összevet egymással két teljesen eltérő eredményre jutó kutatási eredményt, W. Benz és W. N. Sanning számításait. A két statisztikus neve nekem semmit nem mond. A fejezet szerzője arra jut, hogy nehéz dolog a statisztika, nagyon sok mindenre kell figyelni, bár az eredmény szempontjából nagy segítség, ha statisztikus tudja, milyen eredményre akar jutni a legvégén.

A GÁZTEHERAUTÓK
Egy fejezet a nevezetes gázteherautókról szól. A szerzője azt állítja, hogy egyfelől a háború után egy darabot sem leltek belőlük. Sem konkrét és korrekt terveket róluk. Meg azt, hogy parancs sem sincsen a használatukra sehol. S azt is, hogy mindösszesen kettő darab nürnbergi dokumentum létezik ezekről a masinákról. Ezeket alaposan kielemzi. Az egyik legérdekesebb érve, hogy az egyik indigóval készült példányom a kézzel írt megjegyzések teljesen és tökéletesen megegyeznek az eredeti példányom levőkkel írásképben is, millimétere elhelyezkedésben is. Ez ugye, felvet nagyon komoly kérdéseket. Ráadásul az aláíró német tiszt eredeti aláírása még egy laikus számára is egyértelműen eltér a dokumentumokon levő aláírástól.

Ezt a fejezetet egészíti ki egy másik fejezet, amelyik arról szól, vajon lehet-e és hogyan lehet dízel üzemű autókkal embert, embertömegeket meggyilkolna. A fejezetből az derül ki, hogy a dízeljárművek büdösek ugyan, de nagyjából bármi jobb náluk a tömeggyilkosságra. Önmagában hatékonyabb, ha rengeteg embert simán bezárunk egy nyílás nélküli kis helyiségbe, az oxigénhiány végez velük. Azt taglalja a fejezet, hogy a benzinmotorok sokkal hatékonyabbak lettek volna erre a célra, a gázüzemű autók pedig végképp. Vagy a nácik voltak idióták, hogy egy hatékonyságban minden mögött levő módszert választottak, vagy a szemtanúkkal van komoly probléma.

A FÉNYKÉPEK
Két nagyon fontos fejezet a korabeli fényképekről szól. Egyfelől a dokumentum-képekről, másfelől a légi felvételekről.

Ismerünk, ugye nem egy esetet, még a digitális korszak előttről is, amikor egyszer csak megváltoznak a dolgok: a leghíresebb talán Trockij kiretusálása az emelvényen szónokló Lenin alól. Akkor már a jégcsákány végzett vele, nem volt kívánatos, hogy Vlagyimir Iljiccsel egy képen szerepeljen. A fejezet írója elmondja, hogy a korbeli retusálások azért egyértelműen szembetűnők, ha az ember megfelelő figyelemmel vizsgálja a képeket. Olvashatjuk, hogy több képből léteznek egymástól eltérő verziók, holott elvileg ugyanazt ábrázolják. Emlékeszem, hogy régebben nézegettem Lord Russel híres könyvét, A horogkereszt rémtettei-t, és nem értettem, némely fotókon miért néznek ki úgy az áldozatok, mintha rágógumiból hajtogatták volna őket: aránytalanok, kontúrtalanok és valószerűtlenek voltak, mint a Barba-család. E cikk szerzője azt állítja, hogy több híres, hírhedt kép azt ábrázolja, amit, de nem ott, nem akkor, és nem ők követtek el (vö.: Katyin történetével). Nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

A légifelvételekről szóló fejezet fő mondanivalója, hogy azok alapján, ha nem telik el túl sok idő, a nagyobb talajváltozások egyértelműen kimutathatók lennének. De a korabeli légifelvételek alapján úgy fest, nem találtak ilyeneket. Ezek a tömegsírok léte vagy nem léte miatt érdekesek. Amikkel kapcsolatban szintén olvashatunk egy matematikai szakaszt: mekkora földmozgatásra van szükség mennyi ember elhantolásához? A végeredmény szerint a jelenleg ismert számú áldozat elhantolása több táborban olyan mennyiségű földterület megmozgatását igényelte volna, amely megegyezett a tábor egész területével. Treblinkában például negyvenszer (!) akkora területre lett volna szükség a becsült 1,2 millió halott elföldeléséhez, mint amennyire rendelkezésre állt.
Elképesztő állítás, hogy állítólag több tábor is lakott területek mellé épült (például Treblinka, Belzec), mondja a szerző, és ezek a táborok teljesen beláthatók voltak a civil lakosság számára.

A TÁBOROK
Ez a fejezet először annyira nem érdekelt. Aztán mégis. Olvashatjuk, hogy a közvélemény számára úgy ismert, hogy a táborok más-más céllal épültek. Holott, az ismert dokumentumok szerint teljesen ugyanolyan szabályok vonatkoztak mindegyikre.
Tűnődhetünk azon az érvelésen, hogy a koncentrációs táborok ideája nem a nemzetszocialista diktatúrából származik, és például az USA-ban is voltak a második világháború idején táborok, ahová a német és a japán származású lakosságot zárták.

Azt mondj a könyv, az következtethető ki, hogy a náci rezsimnek célja volt a táborok létrehozásával, de ez a cél nem a megsemmisítés volt, hanem a gazdasági érdek. Háború volt, a haditermelés volt a cél. (Mondjuk itt vagy valamit félreértettem, vagy ebben az esetben a táborok közelében termelőegységeknek, gyáraknak kellett lenniük.)

Viszont idéz a szerző néhány elképesztő dokumentumot. Az egyikben a táborlakók orvosi kezeléseiről, a másikban az élelmezésükről van szó. Az orvosi kezelések listájában meghökkentő betegségeket kezeltek: például kanyaró, mumpsz, anginális panaszok, vesegondok. Ha haláltáborban voltak, ugyan, mi a csudáért kezelték a betegeket? Beteg, meghal, hurrá, kevesebb gond, ez a cél. De kigyógyítani a kanyaróból, hogy aztán gázkamrában küldjék, abban mi a logika?

Az élelmezés kérdésénél egy utasítást idéz a könyv: kellő menyiségben meghatározott szénhidráttartalom, tápláló leves készítése, hetente legalább egyszer virsli, elégséges kenyéradag, ez a parancs.

A kérdés újra kérdés: ha meghalni küldték oda őket, vajon mi az indoka annak, hogy a táborvezetések parancsot kapnak a _tápláló_ ételek osztására? Egyáltalán minek etetni, akit halasztani gyűjtöttek be? A szövetségesek a háború után egyszerűen nem adtak enni a német foglyoknak, meg is halt másfél millió közülük.

A GÁZKAMRÁK
Két fejezet szól róluk. Az első megpróbálja valamennyire áttekinteni az Auschwitzi Központi Építési Hivatal dokumentumait, és azokból vonja le a következtetést: a ma ismeretes, a milliós kivégzésekhez szükséges eszközöknek, épületeknek nyomuk sincsen bennük. A másik fejezet a konkrétan a gázkamrákat vizsgálja, és kifejti, hogy voltak gázkamrák, de azok a tífusz betegséget magukban hordó tetvek elpusztítására szolgáltak, amelyeket valóban az ismert Zyklon-B-vel pusztították el.

Részletes érvekkel kifejti, hogy azok az épületek, amelyeket ma emberi kivégzések helyszínéül ismerünk, semmiképpen nem lehettek gázkamrák. De tényleg részletes érvekkel teszi.

A KREMATÓRIUMOK
Ez a fejezet szintén technikai és matematikai fejezet. Technikai abban az értelemben, hogy bevezet a krematóriumok alapvető működésébe és kapacitásaik rejtelmébe a kezdetektől a második világháborúig, majd áttekinti a legfőbb táborok krematóriumait, kapacitásukat és ismert javításaikat a javításokhoz szükséges idővel, majd az adatok birtokában matematikázik egyet.

A matek vége az, hogy mind a rendelkezésre álló fűtőanyag mennyisége, mind a krematóriumok kapacitása, mind a karbantartásukra, javításukra szánt idő kizárja, hogy azokban ipari mennyiségű emberi holttestet égessenek el. A matematika alapján valószínűsíthető elhamvasztott holtest mennyisége pedig nagyjából megegyezik a dokumentált hamvasztások számával. Vagyis, mondja a könyv, szó sem volt a számolatlanul krematóriumba hányt holttestek garmadájáról, amelyek égetése közben (állítólag, de a valóságban soha) még láng is csapott ki a kéményekből. 

TREBLINKA
Egy fejezet a treblinkai táborról szól. Jórészt rímel más fejezetek tartalmaira, ami ebben újdonság azokhoz képest, hogy részletesen taglalja a nyíltszíni, tömeges halottégetések lehetőségeit. Mire az érvelése végére ér, úgy láthatjuk, hogy nem a lehetőségekről, hanem a lehetetlenségről van szó. Olvashatjuk például, hogy a tanúk beszéltek önmagukban égő holttestekről. Amik nem léteznek. Az emberi test 65% víz, nem ég önmagában. Aztán szó van a holttestekből kicsöpögő zsír összegyűjtéséről az égés fokozása érdekében. Azt mondja a szerző, hogy aki egyszer is sütött szalonnát, az tudja, mi történik a lecseppenő zsírral… annak összegyűjtése lehetetlen.

Meg alapul veszi az indiai halottégetéseket, a hamvasztáshoz szükséges fa mennyiségét. Se a fa Treblinkába való szállításának, se erdőirtásnak nincsen nyoma arrafelé.
Szó van arról is, hogy a szemtanúk által kifejtett égetési megoldásoknak sincsen semmiféle nyoma Treblinkában. A nyolcvanas-kilencvenes években végeztek geográfiai vizsgálatokat arrafelé, és semmiféle nyomát nem találták a hatalmas gödröknek, földmozgatásnak, tömegsíroknak.

S gond lett volna a gödrökből kiásott föld mennyiségével is, mert hová ették volna.
S ahhoz, hogy egy ilyen halálgyárat működésben tartsanak és az egyesek szerinti mintegy kétmillió embert meggyilkolják, mintegy nyolcezer fős személyzetre lett volna szükség.
És a csont, különösen a fogak nem égnek el olyan hőfokon, amin a fa ég. Az pedig képtelenség, hogy benzinnel locsolták volna a holttesteket, mert a benzinre sokkal fontosabb területeken volt szükség.

Mondja a könyv.

BABI JAR
Babi Jar Ukrajnában van. Az uralkodó nézetek szerint a németek 50.000–240.000 zsidót likvidáltak ott. A szemtanúk szerint a legváltozatosabb és legképtelenebb módszerekkel, sorrendben, eszközökkel. A cikk szerzője számtalan kérdést vet fel a Babi Jar-ral foglalkozó beszámolókkal, újságcikkekkel kapcsolatban. Az állítólagos tények ügy ütköznek egymással, és a valóság lehetőségeivel, mint az egykori dodzsemek a Vidám Parkban (bár a szövegösszefüggésben a Vidám Park morbid, kéretik szorosan a dodzsemek ütközésének hasonlatára koncentrálni!)

MEGTORLÁSOK ÉS FELÜLRŐL JÖVŐ PARANCSOK
A cím adja magát. Nürnbergben a Szövetségesek által létrehozott bíróság kétségessé tette a vádlottak azon védekezésének érvényességét, hogy parancsra cselekedtek. Azt mondja a cikk szerzője, hogy az alárendelt engedelmességének kötelező voltát akkoriban jócskán relativizálták. Ez a relativizálás aztán, az idő múlásával erőteljesen megváltozott, és mára csak annyi maradt belőle, hogy a parancs akkor tagadható meg, ha egyértelműen törvényellenes cselekedetere vonatkozik.

*

Ennyi mindenről olvashatunk. Részletesen, 718 oldalon keresztül, érvekkel, indokokkal megtámogatva. Lehet mérlegelni, gondolkodni. Amíg még lehet mérlegelni, gondolkodni.
A könyvet elolvasva azon gondolkodtam, hogy mi van, ha igaz, és mi van, ha nem igaz. Kinek milyen érdeke állhat mögötte, pro és kontra? Mindenre találtam érveket. Pro és kontra is. Egyik sem megnyugtató.

Gede Testvérek, 2014, Budapest, kemény fedeles, 718. oldal, ISBN: 978-963-9298-84-2