JEAN SÉVILLIA újságíró, író. Konzervatívan teszi a dolgát. Mert konzervatív. (Az okosok és tapasztaltak azt mondják, a konzervativizmus nem ideológia, hanem életszemlélet. Ezért nehéz definiálni. jobbára csupán körülírni lehetséges. Mindenesetre nem a múlt konzerválása a fő célja, ahogyan az a balos szemlélet szerint rögzül az agyakban.) Vagy jobboldali gondolkodó. 

Eddig öt könyve jelent meg magyarul. Kettő történelmi személyekről, Zita császárnéról és IV. Károlyról. A másik háromból az egyik a most tárgyalt. A másik kettő témája is a liberalizmus. Az egyik a francia liberális értelmiség szellemi terrorizmusának a gyakorlatával, a másik a liberalizmus szellemi vetületeivel foglalkozik. (A moly.hu-n az utóbbi három könyv egyikéről sem született még szöveges értékelés.) 

Sévillia könyve, ha akarom, történelemkönyv. Górcső alá vesz tíz témát. Azt mondja, ezek a témák alapvetők a liberalizmus történelemszemlélete és a belőle fakadó, közgondolkodás számára. Mármint abban az értelemben, hogy ami belőle fakad, azt a baloldal közgondolkodássá tette.Az eseményeket, az összefüggéseket, az értelmezést a saját képére formálta és az eredményt kizárólagossá, kánonná tette a baloldali értelmiség és politika. Manapság e kérdésekről nem szabad másképpen gondolkodni, másképpen vélekedni, máshogyan értelmezni a múltat, mint ahogyan az a kánonban szól. 

A tíz téma

Sévillie a következő eseményeket fejti ki a könyvében. Azt mondja, ezekben a kérdésekben Nyugaton mára egy, a valós eseményekkel csak köszönőviszonyban levő, politikailag korrekt  múltértelmezés uralkodik. Amely éppen politikai korrektségénél fogva torzítja, hazudja, másítja meg, helyezi valótlan összefüggésekbe az eseményeket. A történelmi Jézus és a hit Krisztusa

Ha figyelmesen átolvasod a fenti pontokat, azonnal meg tudod mondani, melyiknek mi a tartalma. Na, jó, a két utolsóról nem biztos. De ez nem a te hibád. Franciaország messze van és annyi minden történik, hogy nem követelmény az ottani szellemi mozgások nyomon követése. Ám elolvasva mégsem lesz ismeretlen e két fejezet tartalma sem. Illetve a témák liberális üzenetének a követelménye.

A kilencedik téma például arról szól, hogy Franciaországban sokak szerint nincs is nemzet, hiszen ki tudja már manapság, ki a francia, ki nem, s kiben nincsen valami idegen vér? „Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv, nem egy terület, nem egy vallás, hanem olyan népek halmaza, amelyek együtt kívánnak élni. Nincsenek tőzsgyökeres franciák. Franciaország kevert etnikumú ország.” – bírta mondani 2010-ben Éric Besson, bevándorlásért, integrációért, nemzeti identitásért felelős miniszter. Mondom, miniszter! Arc leszakad, szem kerekedik, körmök húzzák lefelé az arcbőrt. Világ liberálisai egyesültek a tartalmatlan nagyot mondásban és a másság ájult tiszteletében a saját nemzetük kárára. Ami szerintük egyébként nincs is...

Ezekben a kérdésekben manapság kötelező egyetérteni. Aki erre nem hajlandó, az maga teszi önmellére a fasizmus, a nácizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus pecsétjét, jelét, bélyegét. Vagyis kizárja magát a felvilágosult, modern, demokratikus, humánus emberek közösségéből. Veszélyessé válik a társadalomra, az egyénre, a békére, és a biztonságra nézve.

Ha megnézed a listát feltűnhet, hogy hiányoznak belőle prioritást élvező liberális témák. Itt van mindjárt és azonnal az LMBTQ vagy a feminizmus kérdése. Ám vedd figyelembe, hogy Sévillia nem a mainstream témákkal, hanem a félreértelmezett történelem kérdéseivel, eseményeivel foglalkozik. Amikor át kell írni a múltat, hogy a kötelezően elvárt eredményekre jussanak. 

Ha figyelmesen újraolvasod a listát, felfedezheted, hogy itt áll előttünk a manapság tematizált kérdések mindegyike, amit történelmi eseményekkel megfelelő kontextusba helyezésével alá lehet támasztani. 

Sévillia nem a jelenlegi nézetekről beszél, nem azokat fejti ki és cáfolja meg. A könyve fejezeteiben azt mondja el, hogyan is történt valójában mindez, és miért nem arról szólnak a dolgok, mint amikről a véleményformáló hangadók akarják, hogy szóljanak. 

Egy-egy témára húsz-negyven oldalt szán a szerző. Vagyis nem felületeskedi el a témáit. Éppen ezért nem is fogom most sorra venni a felvetéseit, meglátásait. De egy állatorvosi lovat kiemelek. 

Galilei, az egyház és a tudomány

Vajon mi a kérdés ebben, nézhetsz rám értetlenül. Mindenki tudja, miről szól a történet. Az egyház mindig is tudományellenes volt, a tudományellenességét a Biblia határozta meg, és Galileo halhatatlan utolsó szavai tűpontosan rámutattak az egyház gőgjére. Mert a „mégis mozog a Föld” mondat ékesen kiáltja: hiába is akarná a vallás a tudomány fölé helyezni magát, a természeti törvényekkel, eseményekkel szemben végeredményben tehetetlen. 

Aham...

Van azonban egy kis gond, hölgyeim és uraim! (Azon túl, hogy manapság már ezt a hölgyem-uramozást sem illik mondani, mert az emberi faj nem csupán két, ránk erőltetett biológiai nemre tagolódik, hanem ezer másik társadalmira is... De ezt a témát most hanyagoljuk!) Hogy mi a gond? Figyelj csak!

Általában véve az olvasható ki belőle [Sévillia egy filmet mutat be], hogy maga a katolikus vallás ellentétben áll a tudománnyal. Ez a gondolat tartja magát a legmakacsabban azok közül a klisék közül, amelyek egy az Egyházat beárnyékoló ügyből marad ránk, amely ügy jelentése egészen más, mint amivel az antiklerikális legenda szeretné felruházni

A Galilei-ügy nem a középkorban zajlott, hanem a XVII. század elején. Nem is egy elmaradott vidéki városkában került rá sor, hanem Rómában, az európai kultúra egyik fellegvárában, ahol a pápa alkalmazásában dolgozott Bernini, Borromini, Poussin vagy Claude Lorrain is, és ahol a zenekedvelő bíborosok ösztönzésére megszületett a barokk opera. Nem Galilei fedezte fel, hogy a Föld gömbölyű: ezt már a görögök is tudták, és Galilei kora sem felejtette el. Szintén nem ő volt az, aki elsőként megértette, hogy nem a Föld a világmindenség középpontja. Az író Arthur Koestler, akit nem lehet reakciós szellemiséggel vádolni, annak idején gúnyosan megjegyezte, hogy »ez a zseniális elme hírnevét elsősorban olyan felfedezéseknek köszönheti, amelyek nem tőle származnak, és olyan tetteknek, amelyeket sohasem vitt véghez«. És így folytatta: »Galilei sem a távcsövet nem találta föl, sem a mikroszkópot, sem a hőmérőt, sem az ingaórát. Nem fedezte fel a tehetetlenség törvényét, még kevésbé az erők vagy mozgások paralelogrammáit, sem a napfoltokat. Nem járult hozzá semmi- vel az elméleti asztronómiához. Nem dobott le súlyokat a pisai ferde toronyból és nem bizonyította be a kopernikuszi rendszer igazságát. Nem kínozta meg az inkvizíció, nem sínylődött annak kazamatáiban és sohasem mondta: eppur si muove. És végül nem volt a tudomány mártírja.« Bizony, még a legendás ,»És mégis mozog« (Eppur si muove) kijelentés is csak apokrif. Több mint egy évszázaddal a csillagász halála után, 1757-ben találta ki Giuseppe Baretti, egy Londonban letelepedett olasz pamfletíró, aki angol olvasói pápa-ellenességének akart hízelegni.

(74–75.)

Erre mondhatjuk, te meg én, ugye, hogy a többi stimmel... Azt, hogy mi történt és miért történt Galileivel, Sévillia viszonylag részletesen kifejti az erről szóló fejezetben. Érdekes tényeket oszt meg velünk...

A Galilei-ügy ugyebár, azt iparkodik bemutatni, hogy az Egyház (amely jelen esetben a Római Katolikust jelenti) mennyire haladás és tudományellenes. Ezt még nekem is így tanították az iskolában, és éppen a Galilei-per volt a példa rá. Ezért hatalmas döbbenet volt számomra, amikor felfedeztem, hogy tudományos berkekben mennyi, de mennyi egyházi ember volt a tudomány története során. Néhányat Sévillia is említ. Tudtad például, hogy Kopernikusz is pap volt? Roger Bacon ferences szerzetes volt. De említhetjük Mendelt, aki a gentika alapjait fektette le, vagy Marconit, aki a távíró feltalálója volt. S mindketten beöltözött katolikusok voltak. További felsorolás helyett itt van egy igazán impozáns lista katolikus tudósok hosszú-hosszú soráról. Különös tekintettel arra, hogy nem csupán új- és legújabb kori tudósokról van szó. Sőt! No, egy különösen meglepőt azért csak megemlítek: 

AZ ŐSROBBANÁS-ELMÉLET
Robert Grosseteste (1175-1253), lincolni püspök. A fényt tanulmányozva – filozófiai és teológiai alapokon – megfogalmazott egy egyszerű ősrobbanás-modellt.
*
TÁGULÓ UNIVERZUM
Georges Lemaitre (1894-1966), belga pap, fizikus és csillagász. Már 1927-ben kimutatta, hogy az általános relativitáselmélet egyenleteiből következően a világegyetem vagy tágul, vagy szűkül. Ő adta meg elsőként a táguló világegyetem használható matematikai számítását is. Előre megmondta, hogy az űr nem lehet stabil, és ezt Hubble és mások bebizonyították. Az ún. Hubble-törvényt és a Hubble-állandót Edwin Hubble cikke előtt két évvel ő már levezette, és az ősrobbanás-modellt is előterjesztette, amit ő »ősatom hipotézis«-nek nevezett.

Csakhogy kiderül, az Egyház nem volt tudományellenes. Egészen más volt a gond. (Ahogy egyébként a valóban máglyára vetett Giordano Bruno esetében sem a tudományos nézete volt, ami miatt élve elégették, hanem a teológiai eretneksége. Az sem elfogadható indok ugyan, de a tudomány- és egyháztörténet meghamisítása, ha mégis ragaszkodunk a bevett, megszokott magyarázathoz.) 

Galileről megtudhatjuk, hogy a bajt nagyjából ő kavarta önmagának a stílusával, a mentalitásával. Az Egyház nem volt ellenséges vele, a pere következtében sem történt vele semmi különös. Maga a per pedig nem a tanításáról szólt, hanem arról, hogy nem volt hajlandó a bizonyítékok nélküli állítását csupán elméletnek nevezni, ahogyan azt az Egyház kérte tőle. Ennyi. 

Ám Galilei pere a mai napig precedens értékű. Annak ékes bizonyítéka, hogy a kereszténység és elsősorban a Római Katolikus Egyház képtelen a saját korában élni, s hogy mindent megtesz a hatalma fennmaradása érdekében, még a tudományos haladást is képes megakadályozni. (Egyébként ezt a látószöget a protestáns egyházak sem restek kihasználni, hogy a teológiai vitákban a nagy tesó orra alá dörgöljék. S nem veszik észre, hogy önfájuk ágát is lelkesen fűrészelik.)

Ám azok, akik a Római Egyház tudományellenességét képviselik, egy pillanatig sem jönnek zavarba a nézetüket minden porcikájában tagadó tényektől. Valószínűleg mert annyira jól hangzik, amit a nézetük mellett felhasználhatnak belőle. 

Mi van tovább? 

E pillanatban éppen csak felvillantottam valamit Sévillia könyvének egyetlen fejezetéből. Galilei esetében a tények pofátlan átcsoportosítása és az átcsoportosított tényekből leszűrt abszolút hazug következtetések állnak a középpontban. Több esetben a történelem szemléletének a tökéletesen elhibázott alapállásával kell szembenéznünk. Az anakronizmussal, amely korunk nézeteit vetíti egy az egyben vissza valamely másik korba, s ez alapján mond ítéletet az akkori rendszerekről, emberekről, politikáról és mindenről. 

Mondanom sem kell (de hátha mégis, ezért mondom), bizonyos történelmi eseménysorokat mi már lezárt egészként vizsgálhatunk (például a világháborúkat), de az eseményekben benne levő emberek, kormányok még csak részfolyamatokat láthattak. Ráadásul azt is a saját koruknak megfelelően.

Az első világháború innen nézve egy tökéletesen értelmetlen mészárszék, amelynek lezárása vezetett az újabb világháborúhoz. S mondjuk ma ezt úgy, hogy Európában és nem nemzetekben gondolkodunk. Ez világos. De az akkori emberben volt hazaszeretet, és ennek érdekében hajlandó volt felállni a karosszékből, és fegyvert ragadva védeni a hazáját. A szenvedés vagy a halál árán is. S ezt ma már nem értjük. 

Ahogy azt sem, hogy a második világháború mából nézve kardinális kérdése a zsidók elhurcolása és meggyilkolása lett. De akkor nagyon mellékes szempont volt. Apróság. Amit a legtöbben el sem hittek. S még ha el is hiszik, és a mai jelentőségét tulajdonítják neki, akkor sem nagyon tudtak volna mit kezdeni a Harmadik Birodalom közepén levő táborok felszabadításával. Sem katonai, sem logisztikai szempontból. 

Vagyis a mai tudásunkat, világszemléletünket, érzéseinket, elvárásainkat a múltba vetíteni hatalmas baklövés, mellényúlás, és semmi, pusztán a tudatos múlthamisítás indokolhatja. Amely múlthamisítás a jelenünk, ezáltal a jövőnk miatt történik. 

A 10 történelmileg inkorrekt téma

felvezetése, tárgyalása világos, érdekes, logikus és izgalmas. Sévillia jól teszi a dolgát.

Nekem csak egyetlen szempontból volt hiányérzetem a mondanivalójával kapcsolatban: egyik kérdésnél sem vezeti le, miért is beszél róla egyáltalán. Nem azt mondom, hogy nem utal rá, hanem azt, hogy nem vezeti le. Például a holokauszt kérdésénél is érinti a zsidó nép kiirtási kísérletének ma divatos egyediség-hangsúlyozását, illetve annak erkölcsi, morális tarthatatlanságát és önmagában való rasszizmusát, de nem lépi végig a logikai utat, hogy ez miért tarthatatlan, erkölcstelen és rasszista szemléletmód.

Amiképpen más kérdések taglalásánál is érezzük, tudjuk ugyan, hogy miről van szó, de a szerző nem segít egy világos kifejtéssel, hanem simán bízik az ismeretünkben és az ösztöneinkben.

Azonban ne felejtsük el, hogy ezt a könyvet francia írta elsősorban franciáknak. Nekünk magyaroknak például még múltba nyúló tapasztalatunk sincsen, milyen az, amikor egy országnak gyarmata van. Ezáltal fogalmunk sincsen, hogy egy gyarmatosító ország polgára hogyan is viszonyul a gyarmatokhoz, azoknak lakóihoz. Amit ebből ismerünk az jobbára és mindössze sztereotípia. Ami ellen ez a könyv is küzd. 

Mit akarok mondani? Azt hogy hasznos lett volna a történelmileg korrekt történelemszemlélet és -ismeret céljait felfedni, és az inkorrektséget megindokolni. Mármint az igazság ismeretén túli okokat. Mert az világos, hogy többről van szó ezekben az esetekben mint egy-egy történelmi esemény, folyamat igazságának a szemléletből fakadó félreértése. S az is rendben van, hogy teljesen világos, amit Orwell mondott a múltról, a jelenről és a jövőről. De az nem teljesen tiszta, ezek a kérdések hogyan, miképpen és miért járulnak hozzá a polkorrekt világ teljesebbé, átfogóbbá tételéhez, és a diktatúrájának a kiszélesedéséhez. 

Kairosz, Budapest, 2013, 400 oldal · ISBN: 9789636624026

8/10

2022 márciusának dereka. Hideg van reggel, de tizenfok dél körül. Mindjárt dél, sütjük a hagymás törtkrumplihoz a rántott húsit, aztán megyünk bringázni egyet, mielőtt újra visszahűl az idő. 

S ahogy nap mint nap kapom a fényképeket Szamóca lányomtól, unokám anyjától, az apró kis csemete egyre többet és egyre tudatosabban mosolyog.