PATRICK J. DENEEN NEVÉT,

úgy gondolom, csak nagyon kevesen ismerik hazánkban. Az értékelés végén idézet Mandiner-cikk bevezetőjében a következőt olvashatjuk róla:

„Patrick J. Deneen (1964): a Notre Dame Egyetem (Indiana) politikai filozófia professzora. A Rutgers Egyetemen végzett, tanított a Princetonon (1997–2005) és a washingtoni Georgetownon (2005-2012). Szakterületei közt szerepel az ókori és az amerikai politikai gondolkodás, a demokráciaelmélet, a politikai teológia. „Katolikus kommunitáriusnak” is szokták nevezni, konzervativizmusa ugyanis eltér a főáramú amerikai jobboldalétól, s közelebb áll az európai tradicionalizmushoz. Rendszeres szerzője a First Thingsnek, az American Conservative-nak és a Front Porch Republicnak.”

 Patrick J Deneen írt egy könyvet. Magyarul is megjelent. Ez az, aminek az értékelését jelenleg olvasod. Ugye, a címe az, hogy A LIBERALIZMUS KUDARCA. Ami elsőre meglepő cím. Ugye? Vajon miért lenne kudarcos a liberalizmus? És kit érdekel manapság, ha az is? Tartok tőle, hogy keveseket. Deneen könyve pedig nagy eséllyel jobban érdekli a nem liberálisokat, mint azokat, akiknek valójában íródott. De ez persze csak hasra csapott gondolat. És benne van a pakliban az is, hogy még némely kritikus szemmel olvasó liberálisok is eltöprengenek-e felette. Legyünk naivak és optimisták: higgyünk benne!

Bár ahogy öregszem, egyre inkább az a meglátásom, és ezt sajnos valahol ez a könyv is megerősíti, hogy az ilyen-olyan szekértáborok egyfajta identitást is jelentenek manapság az embereknek. Pótközösséget az elveszett valódi közösségek helyett (amikről ez a könyv is sokat mond). Ilyen pótközösséggé lehet a politikai és ideológiai hovatartozás, a futballcsapatokhoz való ragaszkodás, de még egyes művészeti ágakhoz, vagy a művészeti ágon belüli stílusokhoz való merev kötődés is.

A LIBERALIZMUS A SAJÁT TÖRTÉNELMEMBEN

Írtam már máshol, hogy azt állítják az okosok, aki fiatal korában nem liberális és idősebb korára nem lesz konzervatívvá, azzal valami komoly baj van odafönt. Persze, én is liberális voltam. Naná!

Vívtam a magam apró harcait elsősorban a kikövetelt tekintélyek ellen. Képtelen voltam felfogni, miért kellene valakit tisztelni csupán csak azért, mert több évet élt mint én? Miért kötelező fejet hajtani egy adott politikai irányzat előtt, amikor semmi fejhajtásra méltót nem találok benne? Felhorgadt bennem mindig a kiérdemeletlen tisztelet megkövetelése ellen a harag.

A vallásokat merevnek és hazugnak gondoltam. (Ezen nem segített sokat Gőz dédimama komoly teológia érvrendszere sem: „Ne káromold az Istent, mert eltöri a lábadat!” Már tizensehány évesen sem értettem, vajon milyen logika szerint függ össze a kettő?) Viszont egészen fiatal koromtól éreztem mégis valami vonzalmat a vallás lényege iránt. Ennek első, megfogalmazható kezdete Zeffirelli filmje, a Napfivér, Holdnővér volt. Aztán úgy hozta az élet, a Gondviselés, hogy tizenhét évet lehúztam egy protestáns kis közösségben, előadásokat tartottam, könyveket írtam, újságot szerkesztettem, Biblia-köröket tartottam. Ugyan a közösségbe már nem járok, nem tartozom hozzájuk, de ennek nem alapvető ideológia oka van. A hit megmaradt.

Kamaszkoromban a legfontosabb dolognak a szerelmet és a barátságot gondoltam. (Mondjuk ez a mai napig nem változott. Csak éppen a barátaim megfogyatkoztak. Jobbára külföldre mentek, de van, aki meghalt.) Viszont világéletemben monogám voltam. Egyetlen lányt csaltam csak meg, és azt a mai napig is szégyellem. És csak egyetlen máshoz tartozó nővel volt futó viszonyom: azt meg a mai napig bánom és szégyellem. Az elköteleződést, a kitartást, a hűséget mindig alapvető erénynek tartottam. De a szerelem a tudatomban mindig két és csak két különböző nemű ember kapcsolataként élt. A hippik szabadsága ezért vonzott és taszított is egyben. 

A család értékével nem voltam igazából tisztában. Talán mert a szűk családi életem eléggé hiányos és zajos volt, de nagyon irigyeltem az egyik aktuális barátnőm családját, mert bár láttam a működésbeli bajokat, de ennek ellenére összetartónak tűnt a csapat, minden feszkó ellenére szerették egymást. Szerettem volna valami hasonlót létrehozni, ha odáig jutok. Sikerült is, meg nem is.

A magam szűk életében elementáris szabadság-vágy tombolt bennem. Apám életét beszűkültnek, kényszerűnek, szürkének tartottam. A mindennapi mókuskerék taposómalmát kilátástalannak és lélekgyilkosnak.

Nem is folytatom. Bár a gyökérben is ott volt az egészséges növény genetikai kódja, hosszú évek teltek el, mire alapvetőn változott a szemléletem. Megöregedtem. Konzervatív lettem. Bármit is jelentsen ez a szó. Mert Deneen-t olvasva már azt is tudom, hogy nem feltétlenül azt jelenti, amit én értek alatta. Meg azt sem, amit általában értenek. 

A LIBERALIZMUS NEM MÁS MINT ÖNURALOM

A fenti mondat ilyen-olyan formában többször előfordul a könyvben. Természetesen nem a mai liberalizmusról, pláne nem a gazdasági neoliberalizmusról beszél, hanem klasszikus liberalizmusról, amely az ókori filozófián, demokrácia-elméleten alapszik. Azokból az időkből, amikor az erkölcs szerves része volt az életnek, és Emberré lenni azt jelentette, hogy életté tenni az erkölcsi alapelveket. Mert az erkölcs közösséget épít. 

Ezzel szemben, mondja Deneen, a modern liberalizmus fő mondanivalója az egyéni szabadságjogok mindenek elé és fölé helyezése. Akkor is, ha az egyéni jogok az erkölcsi szabadosságon, az individuum egyedi érdekein alapszanak, s így rombolják a közösséget. 

Mert a modern liberalizmusnak nem célja a közösség építése. Ezért kultúra-ellenes. Ezért felesleges, nevetséges számára hagyomány, értelmetlen a nemzet fogalma és fordult ki magából a család intézményének az értelmezése. Az individuális gondolkodás megteremtette a maga gyümölcsét: micsoda ellentmondás, hogy a közösségi oldalak kora mennyi sehová és senkihez nem tartozó embert teremtett.

Tocqueville a demokratikus állampolgárság korábbi, az amerikai liberalizmus létrehozása előtt kifejlődött gyakorlatait figyelte meg. Szerinte ezek még a letelepedés puritán gyöke- reire vezethetők vissza, konkrétan pedig a keresztény szabadságfogalom széles körben elfogadott értelmezése áll mögöttük, amely tulajdonképpen a demokratikus gyakorlatok inspirációs forrása. Az amerikai demokrácia elején a szerző idézi Cotton Mather Magnalia Christ Americana, or the Ecclesial History of New England (Magnalia Christ Americana, avagy Új-Anglia egyháztörténete) című művét, mivel az „a következő szép meghatározását adja a szabadságnak”:

„Ne csapjuk be magunkat a tekintetben, mit kell értenünk függetlenségünkön. Létezik ugyanis egyfajta romlott szabadság, mely az állatok és az emberek körében egyaránt elterjedt, s lényege, hogy mindazt megtegyük, ami jólesik. Ez a szabadság nem ismer el semmiféle tekintélyt; leráz magáról minden szabályt; az effajta szabadsággal önmagunkat alázzuk meg; ez a szabadság ellensége az igazságnak és a békének; Isten is fellépett ellene! De van egy- fajta polgári és erkölcsi szabadság, amelynek ereje az összetartásban rejlik, és amelyet magának a hatalomnak is feladata óvni: annak szabadsága ez, hogy félelem nélkül megtegyük mindazt, ami helyes és jó. E szent szabadságot minden viszontagság közepette meg kell védenünk, és ha kell, életünket is kockára kell tennünk érte.”

Tocqueville helyesen idézi fel a szabadság mint felhatalmazást („mindazt megtegyük, ami jólesik”) valamint az önfegyelemből – vagyis a jó önkéntes választásából – eredő szabadságfogalom közötti, a klasszikus antikvitásra visszavezethető különbséget. Ahogy elismerően nyilatkozik a szabadság klasszikus és keresztény értelmezésének korabeli változataival kapcsolatban is. Ezek szerint a szabadság „a helyes és jó” eszméihez kapcsolódó cselekedeteket jelent, így nem egyenlő azzal a liberális elképzeléssel, amely szerint szabadnak lenni annyit tesz, hogy mindent megtehetünk, amit csak akarunk – legalábbis amennyiben nem okozunk másoknak fizikai sérülést. Ahogy a Mather-idézet sugallja, a szabadság bizonyos formája összefér az autoritással, méghozzá egy olyan felhatalmazáseszménnyel, amely a társadalmat azon elv alapján kívánja formálni, hogy a polgárai a döntéseikben és cselekedeteikben lehetőleg a „helyes és jó” felé törekedjenek.

Miközben a liberálisok a társadalom ilyen tekintélyalapú berendezését a szabadság ellentéteként – afféle „puritanizmusként” – értelmeznek, Tocqueville megértette, hogy e szabadság politikai változata természetes módon együtt jár a demokratikus gyakorlat egy speciális fajtájával. A „szabadság szép meghatározása” inspirálta demokráciához az önszabályzás fegyelme, különösen a politikai és személyes önkorlátozás nagy kihívást jelentő gyakorlata szükségeltetik. Az egyéni vágyakat és célokat a közjó érdekében kell megzabolázni, amelyet a polgártársainkkal való folyamatos interakciókon keresztül ismerhetünk meg. Mi több, Tocqueville leszögezi, hogy az én mint „individuum" eszméje teljesen átértelmeződik ezeken az interakciókon keresztül: „Az érzelmek és az eszmék csak akkor újulnak meg. a szív csak akkor hevül, az emberi szellem csak akkor fejlődik, ha az emberek kölcsönösen hatnak egymásra.” 
(201–202.)

A multikultúra egy semmit nem jelentő fogalom, mert egy kultúra az mindig köt valahová, gyökereket, viselkedésmódot, kötelezettségeket jelent. A multikulturális társadalomban ezek közül gyakorlatilag egyik sem jelentkezik. 

– El kell menni ebből az országból – mondta középkamasz ismerősöm –, mert a magyarok olyan bénák, semmiben sem jók, itt nem történik semmi. 
Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT) csudálkozva néztünk rá. 
– Ööö... Ezt meggondoltad? Vagy olvastad valahol? Számítógép? 
– Mi van vele? – nézett rám a kamasz értetlenül.
– Neumann János? 
– Igen? 
– Ő találta fel. 
– Ne mondd már, hogy hozzá kötődik az IPhone meg a Windows? 
– Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy  számítógépet ő találta fel. Nélküle nem lenne IPhone meg Windows. 
SzFT is becsatlakozott. 
– Tudod, hogyan mondják a golyóstollat angolul? 
– Pen.
– Úgyis. És még?
– ...?
– Biro.
– Na és? 
– A golyóstollat Bíró László találta fel.
– Nemá'! Ez komoly?
– Aztán tudod-, hogy a televíziózás alapjait is magyar találta fel? 
– Ne már!
– Tihanyi Kálmán. A színes televíziózást meg Goldmark Péter Károly. Aztán magyar-alapú még: a dinamó, a helikopter, a porlasztó, a transzformátor, a holográfia, a gyufa, a szuperszónikus repülés, a telefonközpont, a C-vitamin...
– Jó'vanmár! De akkor is menni kell...

Vagyis a multikulturizmus célja nem más, mint az oktatáson át leválasztani a hagyományt az egyén viszonyulási rendszeréről. Különösen az egyéni jogok, az önkifejezés, az egyéni vágyak megélése által. Ennek a leválasztásnak pompás eszköze a technológia, amely hihetetlen szabadságot ígér. Miközben irdatlan fogságot alakít ki mindannyiunkban, áthuzalozza az agyunkat, megváltoztatja az interperszonális kapcsolatokat és még erőteljesebb be- és elzárkózásra készteti az egyént. 

Önkritikai reflexió következik. Kamaszkoromban, majd később, a keresztény időszakomban, miközben teljesen jól elvoltam mindig egyedül is, nagyon szerettem emberek között lenni, szerettem az embereket. Manapság ez nagyot változott. Most is egész nap emberek között vagyok, kedvelem is őket, a munkatársaimat is, az időseket is, akiket szállítgatok. De nincs már meg bennem az a lélekmélyi kötődés mint régen. Manapság sokkal nagyobb igényem van egy zűrös nap után lecsüccsenni SzFT mellé, és nyomkodni a gépet, hogy ilyesmiket írogassak, olvassak vagy filmezzünk. Vagy a telefont nyomkodjam. Csak úgy. Járok kertipartikra, kirándulni, társaságba, általában mindig jól is érzem magamat, de nincsen bennem elementáris vágy, hogy mindig ott legyek. 
Persze, öregedtem is jócskán, az öreg oroszlán már nem viháncolós, mint a kölyök, csak elfekszik egy szimpatikus szavannai árnyékban, amíg a kicsi ugrabugrál, s csak akkor mozdul, ha az nagyon indokolt. 
– Tudod, Moha, most, hogy otthonról elköltöztem az albérletbe, sokkal nagyobb igényem van a munka után ott lenni, mint eddig. Akkor is, ha nem csinálok semmit, csak megiszok jó pár pohár bort, nézem a filmeket... Nem kell már mindig mennem. Tök furcsa! – mondta a napokban egy volt osztálytársam. 
De meggyőződésem, hogy ennek nem csupán az életkorunk az oka. Meg nem csupán a családi változások, tragédiák. 
Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy a technológia áthuzalozza az agyunkat. Nem a kisujjamból szoptam a kifejezést: vö. Hogyan változtatja meg az agyunkat az internet?.

A napokban küldött át nekem SzFT két videót. Hihetetlenül jól alátámasztja a liberális gondolkodás arroganciáját és a nyelv újbeszéllé alakítását. Ennek gyakorlatát a mindennapokban is érzékelhetjük, mert sajnos mind a politika, mind az internet által a mindennapi élet részévé váltak, és a permanens agymosás folytán a közgondolkodás részeivé lettek. 

Köpni nyelni nem tudtam, amikor egy a melegházasságról írt könyv alatti kommentháborúban egy főiskolát végzett hölgy nekem szegezte a kérdést, hogy vajon én hogyan állapítom meg egy újszülöttről, hogy fiú vagy lány. Illetve a kérdés feltevésekor még evidenciaként kezeltem a kérdést, mondtam, hogy két gyerekem van, egy lány, meg egy fiú, mindkettő szülésénél ott voltam, és mindenki számára, aki jelen volt, van egy teljesen természetes módszer az újszülött nemének a megállapítására. Ám a kommentelő hölgy azonnal lecsapott rám, hogy de miért kényszerítem egy újszülöttre a saját megállapításomat? Akkor kaptam a fejemhez, miről beszél. Ő már az újbeszélt használta. Nézőpontom szerint az agymosott társadalom újbeszéljét. Amikor mondtam, hogy ha egy adott nemű gyerek képtelen önmagát a saját neme szerinti nemben megélni, az pszichés probléma, kivertem a biztosítékot. Én meg csak néztem, hogy lám, e nézet szerint én már homofób, hímsoviniszta, nemi fasiszta vagyok. 

Az újbeszél liberális nézőpontjáról készült egy zseniális videó, itt találtam meg méltó magyar fordítással:

A liberalizmus gazdasági vonatkozásaiban is teljesen társadalomellenes. Minden erőlködés ellenére egyértelmű, hogy a piacban semmi önszabályozó készség nincsen, ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy liberális demokráciák nem teremtettek egyenlő feltételeket, a vagyoni helyzet ollója nagyobbra nyílt mint bármikor és bárhol a világon, a tőke urai teljesen elszakadtak a termelői rétegtől: régen az arisztokrácia tagjainak még fűződött némi érdeke az alattvalók sorsának a szinten tartásához, manapság a pénzpiac mindig megleli a maga rabszolgáit. 

S miközben a liberalizmus kárhoztatja az államot, folyamatosan az állam erejének, lehetőségeinek, eszközeinek a kiszervezésén tevékenykedik, mégis mindig az államtól várja a demokratikus liberalizmus fenntartását, őrzését. Több mű is született már és jelent meg magyarul is a liberalizmus diktatúrájáról (lásd az írás végén a könyvajánlót!). De ha belegondolunk, a demokratikus liberalizmus állama kénytelen kézben tartani a dolgokat, mert a magányos és autonóm tömegeket már semmiféle önszabályozás és hagyomány nem korlátozza, így ezeket a szabályozásokat és korlátokat az államnak kell megteremtenie. Ezzel együtt kapásból megmondja azt is, hogyan kell gondolkodnunk. Érdekes abba is belegondolnunk, hogy a rendszerváltásnak nevezett politikai változás óta csak a balliberális kormányzás idején verték Budapest utcáin a rendőrök a főváros lakóit. 

VAN-E, LESZ-E MEGOLDÁS?

Deneen szerint több opció van. Levezetésében a liberalizmus önmaga sírját ássa. Valahogy úgy, ahogyan a legtöbb diktatórikus ideológia tette. A liberalizmus diktatúrája sokkal lassabban vált, válik nyilvánvalóvá, mert a liberalizmusnak vannak értékei. Olyan értékek, amelyeket meg kell őrizni, óvni kell az ideológia bukása után is. 

De amíg eljutunk a bukásig, addig is legalább két lehetséges verzió következhet be. Egyik sem kellemes. 

Az első forgatókönyv szerint a liberalizmus, a Biblia szavaival, „teljességre jutván halált nemz”. A diktatúrájának már ma is vannak komoly jelei. Ahogy Deneen kifejti, miközben a liberalizmus gyakorlatilag elutasítja az államot, aközben a saját céljait csakis a törvénykezések által képes lenyomni a nemzetek, társadalmak torkán. (Jó példa erre a gyakorlatilag minden európai országban létező gyűlöletbeszéd-törvény, amely a gyakorlatban a bíróságok kezébe adja a történelem tudományának mainstreambe nem illő értelmezésének az értelmezését és szankcionálását.) A szerző szerint a hatalmának a fenntartása érdekében el fog jutni a teljes diktatúráig. 

A második forgatókönyv szerint a liberalizmus leváltása egy erős kezű diktatúra által történik. Valahogy úgy, ahogyan a Weimar-i Köztársaságot félretette a nácizmus. Az sem lesz vidám. 

A békés átmenetnek s ad esélyt, de nem sokat ír róla. Pusztán csak annyit, hogy nagyon nem kellene az eszme értékeit lehúzni a vécén. Mert a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava, helyesen értelmezve és alkalmazva, valójában csodás társadalmat szülhetne. 

MILYEN EZ A KÖNYV?

Vastag. Áttekinthető. Logikus. Alapos. S oda kell rá figyelni. Nem csupán azért, mert igencsak megfontolandó dolgokat mond, de azért is. Ám azért is, mert nem könnyű olvasmány. Nem kell hozzá nagydoktori (még én is megérteni vélem!), de nem egy politikai pamflet. Ráadásul a szerző több alkalommal olyan önmaga által elgondolt fogalmakat használ, amelyeknek a tartalma számomra nem lett mindig tökéletesen egyértelmű, csak éreztem, miről van szó. S ez talán nem a legjobb megoldás. 

Ráadásul a szöveg, talán éppen a viszonylagos nehézkessége és szárazsága miatt nem annyira kötött le. Sokkal jobban érdekelt, amit mondani akart, mint ahogyan mondta. Néha megkísértett a gondolat, hogy félre s teszem. De mert érdekelt amit mond, mégsem tettem ilyet. A kísértésben minden bizonnyal szerepe volt annak is, hogy az utóbbi időben több hasonló témájú könyv is megfordult a szemeim előtt. Ám azzal együtt , hogy íly módon nem mondott újdonságokat, és ahogyan mondta, az néha kicsit álmosító volt, a tiszta pillanataimban  mégis nagyon élveztem. Vagy a szerző jött bele vagy én szoktam hozzá, de az első három fejezet után kezdtem határozottan ébredezni. (Többször mondtam, ha valami nem érdekel, csont nélkül képes vagyok félbehagyni és még értékelést is írni róla. Csak akkor nem, ha annyira érdektelennek érzem.) 

Vagyis egyáltalán nem volt haszontalan a kiadó könyvvel való vesződsége. Azonban számomra továbbra is súlyos kérdés Vörösmarty tépelődő kérdése: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Változtattak-e valaha is bármit a leírt szavak, van-e könyv, ami által jobbá lett a világ? Isten tudja... 

De az biztos, hogy a hatás olyan, mint a rejtett patak, ahogyan Leszkay András fogalmazta az egyik Moha-meséjében: nem látszik, nem mindig egyértelmű, honnan származik, honnan jön, merre tart, csak látszik, hogy van. S persze nem feledhető az sem, ahogyan Vörösmarty befejezi a Gondolatok a könyvtárban-t, mert annak tükrében semmi hasznos nem feleslege. Még a pusztába kiáltott szót is meghallhatja valaki. 

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttük a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

 *   *   *

A Mandiner nagyinterjúja a szerzővel

A Századvég írása a szerzőről

A szerző fotójának a forrása:
https://www.theclinic.cl/2019/06/13/patrick-deneen-el-sistema-economico-pensado-por-economistas-como-friedman-no-esta-funcionando/

   KAPCSOLÓDÓ OLVASMÁNYOK:    

• Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala
• Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
• Paul B. Coleman: Cenzúrázva
• John Kekes: A liberalizmus ellen
• John Kekes: Az egalitarizmus illúziói
• Frank Karsten – Karel Beckman: Túl a demokrácián
• Nagy Ervin: A liberalizmus illúziói
• Ladányi Attila: A Holokauszt-mítosz mint a liberálnáci diktatúra alapja
• Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség

 Egy szókimondó cikk linkje a liberalizmusról:

4/5

(2019)