Ryan T. Anderson könyve nagyon szinonim Helen Joyce-éval. Hogyne lenne az. Azonos platformon állnak, nagyon hasonlóan érvelnek ugyanarról. Egyetlen ponton Anderson máshová teszi a hangsúlyt.

S engem ez a pont ugyancsak meglepett és megfogott. 

Anderson, bár keresztény ember, NEM a Bibliával, az isteni erkölccsel hozakodik elő. Tehetné, de az érveit akkor maximum a keresztények hallgatnák meg és értékelnék. A világ körülöttünk annyira szekularizált, eltávolodott a hittől, hogy nem lenne sok értelme kizárólag a kereszténység érveit citálni. Aki így ír könyvet, csak egy nagyon kis csoport köldöknéző összebólogatásává teszi a hitbuzgalmi művét. Pedig így is kevés az esély arra, hogy a tényeit, érveit túl sokan átgondolják. 

S ennek oka az, ami a könyvében leginkább megfogott, holott nem is beszél erről nagyon mélyen, nagyon sokat. De amit mond, nekem talán azért volt különösen lényeges, mert ahogyan már ezerszer mondtam, tizenhét évemet egy protestáns kis közösségben, az adventistáknál töltöttem. 

Bele is vágok a közepibe! Tarts velem, kérlek! Félre ne értsd, semmiféle hittérítés nem következik!

  Metafizikai antropológia 

(Tudom, ijesztően hangzik ez az alcím, de hidd el, a téma csuda érdekes! Akarsz beszélni a halottaiddal?) 

Minden bizonnyal fura lesz, amit mondok, de hidd el, szerves köze van a transzneműekhez és az őket futtató, nekik dolgozó lobbihoz. 

Anderson egy helyen azt mondja, hogy miközben a mai ember tudni sem akar Istenről, hitről, aközben olyan nézetekre bólint rá a tudomány második évszázadában, amelyekre semmi külső bizonyíték nincsen. Amik kizárólag csak hittel közelíthetők meg, kezelhetők. Hittel, mert nem ellenőrizhetők, nem dokumentálhatók és támaszthatók alá tudományos kísérletekkel, érvekkel.  

Ha jól belegondolunk ebből a szempontból a filozófia is nagyon pengeélen egyensúlyozik. Bár tudománynak tekintjük, valójában ellenerőzhetetlen elméletek tömkelegéről van szó. S a filozófiának szerves része az antropológiának, az embertannak az ellenőrizhető részén túl a metafizikai vetülete is. (Erről is sokszor beszéltem már, de most elengedhetetlen.) 

A test, lélek, szellem hármasságának az együttéléséről, hogyanjáról, valóságáról beszélek.

A mai, fizikai valóságban gondolkodó, hiszem, ha látom-emberek számára, gondolj csak bele, a lélek halhatatlanságának a kérdése mégsem kérdés: a legtöbben simán valóságnak tekintik. Ja, igen, persze, a halál után van valamiféle kommunikáció, a testnek kakukk, de a tudat valamilyen úton-módon tovább létezik, kapcsolatba lehet vele lépni. Mármint a meghalt emberekével. 

Eddig csak érdekességként említettem, hogy az adventisták hite szerint mit mond a Biblia a halál állapotáról. Akkor is, ha ebben a tanításban a mai napig hiszek. A tanítás lényege a következő: aki meghalt, az semmilyen formában nincsen többé. Csak a fizikai teste marad még velünk egy rövid ideig, ám az ember maga, a gondolatai, az érzései, a vágyai, az akarata semmivé lesznek. Nem hall, nem lát, nem érez. Nem teheti, mert mindehhez a biológia testére is szüksége: testrészekre, szervekre, idegekre, agyra. (A halál nem a szív, hanem az agy leállása az orvostudomány szerint.) 

Az ember teste Isten éltető ereje által lesz élővé. Az értelem, érzelem és akarat hármassága jelenti a lelkét. A szelleme nem azonos az értelmével. A szellem a metafizikai érzékelésre, kommunikációra való. Az utóbbi két mondatot a Biblia héber és görög szövegének a szóhasználata támasztja alá. 

A három alkotóelem nem választható el egymástól. Mindháromnak a jelenléte kell ahhoz, hogy emberről beszélhessünk. Ha bármelyik is hiányzik, nincsen ember. S a három semmiképpen sem választható el egymástól. Ha elválasztjuk, akkor már nem beszélhetünk emberről. (Ezért tiltja a Biblia a halottidézést: aki, ami akkor kommunikál az nem a megidézett ember.) 

Eszembe jutott egy hasonlat. A laptop alkatrészekből áll. Van alaplapja, agya, van memóriája, merevlemeze, vga-kártyája, hálózati kártyája, vannak rajta usb-, hdmi-portok, van csatlakozója a 230-as kábelnek és az akkumulátornak, van billentyűzete, monitorja, és ezer más kis biszbasz segít, hogy aztán megjelenjenek és működjenek a rátelepített programok. Nagyjából bármelyik alkatrészt kiveszed, nem fogod tudni jól használni a gépet. Van olyan, amelyik mellőzhető (például hálókártya nélkül nincsen net, de attól egy regény megírására még alkalmas a masina), de van, amelyik nem, mert nélküle el sem indul a gép. Az alkatrészek összessége adja ki a működőképes számítógépet. Kell tehát a vas (alkatrészek), kellenek a programok és kell áram, hogy mindez működjön. A három együtt adja, hogy futtatni tudod, amit akarsz. 

Éppen ezért az a nézet, szemlélet, hivatkozás, hogy a transzneműek lelke rossz testbe született, metafizikai szempontból bizony sületlenség. A gondolkodásukat, ami szerint rossz a testük, éppen a test biztosítja a számukra. A nézetük szerint rossz test agyával gondolják azt, hogy rossz a test. Úgy vélik, hogy a lélek önmagában létező valami. Holott a lélek létét éppen hogy a test biztosítja. Nem válik el tőle, nem szedhető két darabra a kettő. 

Nehezen mondom ki, mert ez persze teológia: innen nézve a transz-tanítás semmiképpen sem Istentől való.

Mi több, túlságosan beleillik a képbe, miképpen rombolja porig földöntúli zsenialitással Isten ellensége a társadalmainkat. Megszünteti a hitet, minek következtében semmivé lesznek az erkölcsi korlátok. Ezáltal széthullanak a családok, értéktelenné válik a hűség, magányos városi tömegek alakulnak ki, feleslegesnek tűnnek a helyi közösségek, a nemzetek, megkérdőjeleződik a kétpólusú, férfi és nő teremtettség, szétfoszlanak a társadalmat egyben tartó értékek. S közben a háttérben épül a totális ellenőrzésre törekvő világkormány. Hogy csak a jéghegy csúcsát említsem.

Ó, igen, Isten-hitre nincsen szükség. De bármi másban lehet hinni. Van, amiben már kötelező is. Legalábbis tőlünk nyugatra. Például a transzság önellentmondás tanítás-rendszertelenségében. 

  Metafizika, sérülések, tranzíció és detranzíció  

A tranzíció szót én is most tanultam meg. A biológia nem megváltoztatásának a kísérletét jelenti: a pubertásgátlók, hormonkészítmények szedését és a testcsonkítás műtétjeit. A detranzíció ennek az ellentéte: a nemét megváltoztatni akaró visszatérése az eredeti, születéskori biológiai neméhez. 

Anderson könyvének a harmadik fejezete azokkal foglalkozik, akik visszatértek a születésükkor kapott nemükhöz. Miután komoly hormonális és sebészeti beavatkozásokat engedtek meg maguknak és magukon.

A transzlobbi a visszatéréseket nagyjából teljességében elhallgatja. Ahogyan a tranzíciót viszont ezerrel támogatja. S ebben tettestársakra talált a pszichológusok és a sebészek világában, akik szíre-szóra, bemondásra neki is állnak a nemváltoztatás folyamatának, mások életének a gyökeres átalakításának. 

A fejezet hét konkrét eseten keresztül, az esetek alanyainak a saját szavaival mondja ki a tutit: az átalakulás nem megszünteti a gyökérproblémákat, csak elodázza a megoldásukat. Sommás. Azt jelenti ez a mondat, hogy problémák vannak ugyan, de azok kihegyezése a transzságra, a rossz testbe születésre majdnem bizonyos tévút. Tragikus módon egy olyan tévút, amelyről voltaképpen úgy van visszatérés, hogy nincsen. Azért nincsen, mert nem minden visszacsinálható, ami teljesen feleslegesen megtörtént. 

S azért feleslegesen, mert mind a hét, ebben a fejezetben bemutatott alany azt mondja: a probléma egészen máshol rejtezett az átalakítás előtt, nem a nemi identitásuk volt a ludas abban, hogy rosszul érezték magukat a világban.. Vagyis a tranzíció válasz-kísérlet lett egy nem is létező problémára. Tragikusan téves válasz. 

Na, most, ha az előző alcímem alatt írtakból indulok ki (tudod, nincsen testtől független lélek, tudat, személyiség), akkor a probléma ilyetén, drasztikus, irreverzibilis „megoldást” kínáló lehetősége fel sem merül. A gyógyulás keresése nem a külső változásokra, hanem a belső sérülésekre koncentrálódik. S ebben az esetben az önazonosság erősítése, a testkép elfogadása válik céllá. S persze a múlt sebeinek, kisiklásainak a jelenben való feldolgozása, orvoslása. 

A hét alany mindegyike azt mondja, persze, övék a felelősség, a saját döntésük volt a döntés, hogy elindulnak a transz úton. De mindegyikük elmondja, hogy egyfelől nem állt a rendelkezésükre az információ, hogy létezik más út is, amely nem hormonokon és szikéken keresztül vezet. Másfelől elmondják, hogy túl fiatalok voltak a döntés súlyához, az irreverzibilitáshoz képest. Vagyis övék volt a döntés, persze, de az úgynevezett szakemberek felelőssége sem hagyható figyelmen kívül, akik egy-két ülés után a tranzíciót javasolták vagy a szikéiket élezték. 

Az egyik alany felteszi a kérdést: vajon egyéb orvosi, pszichológia esetekben is a beteg bemondására végeznek komoly műtéteket? „Hé, vedd már ki a vesémet, mert kő van benne, cseréld már ki a szívbillentyűmet, vedd ki a fél tüdőmet, vágd le a lábamat...!”

Roppant fájdalmas ez a fejezet: az úgynevezett szakemberek felelőtlensége miatt tönkre vágott (jaj, ez em szóvicc akart lenni!) sorsokról szól. Szakemberek, akik vagy a saját ostobaságuk vagy a korszellem miatt nem voltak képesek nemet mondani egy ordenáré ostobaságra. 

Lám, mire jó a teológia! 

A transz.métely alapja az egyedek bemondásán alapszik. úgy érzik, rossz testbe születtek. Anderson felteszi a kérdést: vajon hogyan érezzük a saját nemünket? Na...? Van válasz? 

  Az vagy, aminek érzed magadat?  

Hogy mennyire polkorrekt világban élünk, arra talán nem is kell más bizonyíték, mint az, hogy a könyv ötödik fejezetének olvastán felszisszentem. A fejezet címe: Transzidentitás és nem váltás. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy beszélgetés a moly.hu-n. Az viszont nem egyszer volt, hogy írtam erről a beszélgetésről. Talán Szilvay Gergelynek a melegházasságról írt könyve alatt esett meg, de ebben nem vagyok bizonyos. Meg abban sem, hogy egyáltalán meglelhető-e még az oldalon. Ezért nem is próbáltam megkeresni. El kell hinned nekem, hogy jó pár évvel ezelőtt szemérmetlenül vagy rettentő ostobán bátor voltam. 

Egy egyetemista hölgy feltette nekem a kérdést, hogy ugyan honnan, miből állapítom meg egy újszülött nemét? Röhögtem. Válaszoltam. Azt hittem, poén a kérdés, vagy visz valahová. Aztán nem röhögtem. Nem poén volt a kérdés és nem vitt sehová. Mert a válaszomra a következő kérdés az volt, hogy rendben, de akkor én ezt a biológiai nemet rá is erőszakolom a gyerekre? 

Itt gondolati kékhalál állt be nálam. Miután újra boot-oltam a rendszeremet válaszoltam a hölgynek. Azt, hogy vannak dolgok, amikkel tetszik, nem tetszik, együtt kell élnünk, nem megváltoztatható. Ha fiúnak születtem, azzal, ha lánynak azzal. Meg x centiméter magas. Meg y méretű lábam van. Vagy ilyen-olyan színű szemem. Egyáltalán: hogy ember vagyok és nem kutya, macska vagy ámbrás cet. (Akkor még fel sem merült, hogy valóban lesznek kutyatudatú transzok is. Mert ma már vannak ám!) 

A következő kérdése az volt a Moly-társnak, hogy ha a fiam vagy a lányom rájönne, felismerné, hogy nos, akkor ő tulajdonképpen nem is olyan nemű, ami megfelel a lába között található szervének, mit tennénk. Gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy bár igazából nem bízom bennünk feltételek nélkül, de elvinném pszichológushoz. Mert nem arra gyanakodnék, hogy végre szembenézett a gyerekem a valós igazsággal, hanem arra, hogy valami most kezd véglegesen kisiklani a gondolkodásában. Mert a kutyaságot, ámbráscetséget se venném komolyan, hanem mentális kisiklásnak tartanám. Ahogyan azt is, ha Napóleonnak vélné, gondolná, hinné, tudná magát a gyerek. S ahogyan, mondja írja Anderson, az anorexiások is meg vannak arról győződve, hogy kövér disznók, ezért nem esznek és éhen halnak. Ők azt mondják, zsírdisznók, mi meg látjuk, hogy nyomorreklámok. Melyik a valóság? 

S ugye, a filozófia alapkérdésénél járunk. 

Szóval ez az ötödik fejezet kertelés nélkül kimondja a ma már kimondhatatlant: a transztudat mentális probléma.  Egyszerűen nem úgy van. Azért nem, mert a genetika mást határozott meg. Azért nem, mert nincsen testtől független tudat. Azért nem, a nemi különbségek nem csupán az elsődleges nemi szervek különbségben nyilvánulnak meg. S emiatt teljesen felesleges bárkinek is hormonokkal bíbelődve roncsot alakítani ki magából, vagy kés alá mennie és működésképtelen nemi szerveket fabrikáltatnia, eltávolíttatnia magáról/ra: a genetika ettől bizony nem változik meg. Mert még ha ugatok, szaglászgatok mint egy kutya, vagy nyávogok, karmolok mint egy macska, vagy fura hangokkal fújom ki a levegőt mint egy bálna, attól még nem leszek kutya, macska vagy bálna. És ha a mellkasom felé fordított tenyeremet bedugom a két kabátgombom közé, és jobb lábammal egyet előrébb lépve, elszántan a távolba meredek, attól még nem leszek Napóleon.  Bármennyire hangoztatom is, hogy az vagyok. 

Vagyis a transzneműség tudatállapotának a valósághoz semmi köze nincsen. Ha viszont nincsen, nem sok alternatíva marad. S Anderson ezt mondja ki. Ahogyan én is, a magam egyszerűségében és a józan parasztit felhasználva nem szoknyát vennék, körömlakkot bontanék, és főleg kést nem éleznék a magát lánynak tartó fiamnak a megértés, az empátia és a személyiségi jogainak a tiszteletben tartása végett. Ahogyan a születési anyakönyvét sem iparkodnék átíratni, ha azt mondaná, hogy ő a korzikai. Vagy Moby Dick, Bogáncs, Cirmi... És nem kevernék habarcsot, ha repedt falnak tudná magát. De a tizedikre sem vinném, ha azt mondaná, ő Kele. Tudod, a gólya. 

Egyébként Anderson állítását és az én faékségemet nagyban alátámasztja, hogy megfelelő támogatás, önkép-erősítés mellett a testkép-zavaros gyerekek és kamaszok döntő többsége egyszerűen kinövi a transz-elképzeléseket.

S az az őrület, hogy ez manapság kemény beszédnek számít. Nincsen olyan, hogy transzkutya, transzmacska,  transzcet. De ezt kapd ki: olyan van, hogy transzrokkant!!Vajon ki támogatná egy transzrokkant (egészséges testbe rekedt rokkant ember), kérését, hogy távolítsák az egészséges testrészét, mert ő valójában rokkant? Pontosan, biztosan érzi ezt, és senkinek sincsen joga kétségbe vonni az érzéseit, a biztos tudatát. Veszélyeztetve érzi magát, hogy mindenki egészségesként kezeli.Hát mit lehet erre mondani? Sutty a két lába, tőből, hogy a létezése megfeleljen a tudatának! A tisztelet és a méltóság jegyében...

Belegondoltam: könnyen lehet, hogy hamarosan eljön az az idő is, hogy valóság lesz a sutty. Mert őrület az  is, ahol ma tartunk, miért ne lehetne tovább lépni? Én momentán transzvarrógép vagyok... Előtte transzkutya voltam, de az szép lassan mindennapossá válik, lassan már vérciki. 

  Foglaljam már össze, így is hosszú...  

Anderson nem áll meg itt. Illetve nem is itt áll meg, mert én sokkal cinikusabb vagyok mint ő. Vélhetőleg azért is, mert a könyvével nem a transznemű embereket, hanem a transzlobbi blődségeit akarja célba venni. A könyve végén írja is, hogy a kötet megírásának a szándéka éppen ez a kettő volt: rámutatni a bődületes ellentmondásokra, logikátlanságokra, csúsztatásokra, tudománytalanságokra, a transzlobbi türelmetlen erőszakosságára és a segíteni a transz embereket/nek az összefüggések meglátásában, megértésben. 

Ugyan én ezen a ponton láttam valamelyest ellentmondást, de nagyjából ez volt az egyetlen hiba, amire felfigyeltem. Az ellentmondás az volt, hogy a szerző több helyen kifejtette, hogy a nemváltás a genetika miatt lehetetlen, hogy a nemek között nincsen átjárás, és nincsenek köztes megoldások sem. Ahogyan azt is, hogy ha valaki ennek vagy annak született, de ennek létére annak hiszi magát, az csupán hit, de semmiképpen sem valóság. Ahogyan azt fentebb sokkal élesebben magam is kifejtettem. Ugyanakkor nem győzi hangsúlyozni, hogy egy pillanatig se gondolná, hogy aki ennek létére annak vallja magát, az sérült gondolkodású lenne... 

Vélem, hogy ez a nekem egyfajta csillapító mosakodásnak tűnő tompítás az odaáti, jócskán elmérgesedett, eltorzult szellemi környezet hatására született meg. De mondom, ez volt a könyvvel a legnagyobb problémám. 

Egyébként szó van még benne, nagy hangsúllyal a gyermekek egyre fiatalabb korában bekövetkező, egyre drasztikusabb beavatkozásokról (pubertásblokkolók, hormonok, műtétek), az iskolák szembefordulásáról a szülőkkel, egészen a bírósági perekig, ahol a szülők mindinkább esélytelenné válnak. Beszél a sport és a transzneműek ordító igazságtalanságáról és ezzel kapcsolatban arról is, hogy a transzlobbi gyakorlatilag megfojtja. a feminista mozgalmakat. Megfojtja, mert elértékteleníti a biológiai női mivoltot. S rögtön jó pár oldal szól a nemek elzárt tereinek (öltözők, zuhanyzók, mosdók, illemhelyek, stb.) a megszűnéséről. Aminek az elsődleges üzenete az, hogy a transzok jogai a többség jogai felett áll: egy transznő (értsd: férfi) simán bemehet egy női mosdóba, öltözőbe, vécébe, bárhová, elég csak kinyögnie, hogy ő transz. De eközben a biológia nőknek nincsen joguk az elzárt terek biztonságos, biológia nem szerinti privát szférájához. S itt még mindig nem áll meg a könyv. De én megállok.

Ryan T. Anderson tehát egy a témát nagyon alaposan körüljáró, jegyzetekkel ellátott tanulmányt kínál nekünk. A téma Magyarországon egyáltalán nem égető, de döbbenet, hová fajulhatnak a dolgok. (Vö. a lengyelországi változásokkal!) A bevezetőben felsorolt, gender-témájú könyvek sorának az élére került a saját értéklistámon. Vegyétek, egyétek, bár mondanivalójában ugyancsak rágós falat! 

MCC Press, Budapest, 2022, 356 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156351357

9/10

2024 februárjának a leges-leguccsó' napja. Két napig szenvedtem az itthoni internettel és a laptopommal. A net sebessége a laptomon drasztikusan semmivé vált. A gigabites előfizetés képes volt 1,5mb/sec-es letöltést produkálni. Egy 40Mb-os telepítőkészlet akár negyven perc alatt le is suttyant. Eddig sem volt egy totálbrutállecsókaraj a sebesség, de ilyen gyalázat még sose nem volt. Megtettem, amit a haza megkövetelt, a router újraindítás, reszetelés, újra beállítás, laptop újra húzása... A csúcs, amivel aztán két napot szenvedtem az lett, hogy jött egy pillanat, amikor minden itthoni eszköz net-képes volt, csak a laptopom nem. De úgy nem, hogy az egész hát minden wifi kapcsolatát látta, csak a sajátunkat nem. Tény, hogy állígattam sok minden átfelé, még szerencse, hogy volt egy működő partícióképem. De azt újrahúzva is ugyanez volt a helyzet. Meg a friss telepítéssel, is. Vagyis a gond a routerre mutatott. T-Link router. Be akartam állítani a csatorna-kiosztást, a kommunikáció mHz-ét. Ehhez ki kellett kapcsolni egy Smart Connect kapcsolót. Na, ez vágta haza az itthon hálózatot az én gépemen. De ne tudd meg, mit szentségeltem, mire erre rájöttem. Mert semmi más eszközt nem befolyásolt a változtatás. :-|

Informatikai hét van. Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam egy okosórát a születésnapomra, hogy vezetés közben milyen klassz, csak rápillantok a csuklómra, rányomok és azonnal tudok beszélgetni a fülesemen keresztül. Gondolta ő. Meg gondoltam én is, hogy ez így működik. Hát nem. Az óra fogadja a hívásokat, de ha azon veszem fel a hívást, a füles hót néma marad... :-(

Mondtam már, hogy néha tele van a ...öm a számítástechnikával? 

*

A héten viszont rája adásul nem láttam az uncsimat és a lányomat. Viszont olvastam két jó, szovjet, retro sci-fit. És egész héten szerettem a feleségemet. 

*

Kedvenc sofőrkollégám (csak ő van egyedül sofőrkolléga a mi intézményünkben) odajött hozzám, miközben ebédeltem. 
– Zoli, hallottad, hogy meghalt XY néni? 
Nem hallottam, kiesett a kanál a kezemből. 
– Ne már... 
XY néni úgy volt néni, hogy öt éve, amikor ide jöttem dolgozni és első alkalommal vittem őt, azt hittem, hogy valamelyik lakó ötvenes lánya. Vidám, kedves hölgy volt. Volt baja, ha nem lett volna, nem is találkozunk, hiszen orvoshoz szállítgatom a mindennapi munkám során a lakókat, de fitt volt nagyon. Olyan kedvesen mondta mindig, hogy „Zolikám”, hogy rendre meghatódtam. Amikor utoljára találkoztunk, megöregedett, rollátorral közlekedett, meghajlott kicsit, nem volt már annyira jókedvű, nem nézett ki nagyon jól. De csak önmagához képest nem. 

Nem tudom miért, de az ő halála nagyon megrázott. Pedig nem az első, nem is a második lakó azok közül, akiket ismerek és kedvelek. Kedveltem. 

Legyen könnyű neki a föld!