Brunella Gasperini jutott róla eszembe. Mármint az Édes rabszolgaság-ról. Gasperininek három könyve (Én és ők, Ő és mi, MI és ők) szintén az Európa Kiadó Vidám könyvek sorozatában jelent meg. A negyediket az Alexandra adta ki, de azt nem olvastam (Egy nő és egyéb állatfajták). Ráadásul az első hármat, ahogyan a jele könyvet is, Brenner György illusztrálta. Még az alakok is hasonlók. Ráadásul itt is,ott három gyerek...

Gasperini könyveit az áldott emlékű Noji néni adta a kezembe. Egy kamaszkori, nem is tudom milyen szerelemnek a velejárója volt Noji néni: a szerelem alanyának az édesanyja. Akihez volt, hogy akkor is felugrottam, ha a szerelem alanya nem volt otthon. Kevés ember arca, mozdulatai, mosolya, komolysága maradt meg bennem az utóbbi ötvenhat évben, de az övé igen. Adtam a véleményére. Noji néni egy kicsit olyan pótanyám volt, habár nem találkoztunk annyit, amennyit kellett volna, amennyit a kapcsolat megérdemelt volna. Kamasz voltam, ő pedig megértő. Mindkettő kár! 

Gasperini sorozatának az első két köteten csuda jól szórakoztam, és megértettem, miért volt Noji néninek is az egyik kedvence. A család, több gyerekkel... aham, humor, nevetés, realizmus, perpatvar, cikizések, kedvesség, báj, klassz, na! A harmadik kötet már nem ütött akkorát. Vagy én fáradtam el, vagy Gasperini mesélnivalója. 

Gasperini 1959-ben jelentette meg a fenti sorozata első kötetét. Bombeck 1987-ben a saját könyvét. Vagyis az elsőbbség joga Gasperinié. 

Erma Bombeck-ről roppant röviden

Erma Louise Bombeck amerikai humorista volt, aki nagy népszerűségre tett szert 1965 és 1996 között a külvárosi életet bemutató újsághumorrovatával. 15 könyve is megjelent, amelyek többsége bestseller lett.

Ennyit most és nem többet, és ebben minden lényeges benne van. Na, jó, még annyit, hogy a nyolcvanas évek közepén, amikortájt ez a könyv is napvilágot látott, kilencszáz amerikai lapban jelentek meg cikkei, és az ebből fakadó jövedelme évi egymillió dollárra ugrott. Ezt nem csak az írásai jogdíjával érte el, hanem előadások tartásával és tévészereplésekkel is. A hölgy akkoriban az amerikai humor egyik nagyágyúja volt, a canterville-i egykori otthona 2015 óta az amerikai történelmi helyek listáján szerepel. Nocsak! 

Még talán annyi, hogy 1927-ben született és a férjével egyazon évben, 1996-ban hunyt el. 

A család

Hű, de veszélyes téma ez manapság! Mert ami évezredekig teljesen természetes volt, az mára odáig torzult, hogy mindegy milyen összetevőkből áll, a család az család. Sem Gasperini, sem Bombeck idején még nem volt így. Akkor még az az egyoldalú, korlátolt nézett dívott, hogy „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet”. 

Ebből indul ki mindkét írónő, és ugyanarról beszél, hasonló stílusban, hasonló humorral és hasonló őszinteséggel. 

Mindkettejük könyvében benne van, hogy a család intézménye siralmasan eltorzult a huszadik század végére. Ezt képtelen vagyok csupán változásnak tartani, mert a lényegéből veszített. S ez a torzulás még nem arról a deformációról szól, ami manapság bekövetkezett, nem a család tudatos szétveréséről, a fogalom teljes kiürítéséről, átalakításáról szólt. Akkor még csak szociológia, gazdasági és kulturális okai voltak a család átalakulásának, amely okok széttépték, szembe fordították a generációkat. Manapság az ideológiai okok léptek előtérbe és le is uralták a pályát. 

Néhány generáció és mintha az eltérő életkorú családtagok nem ugyanott nőttek volna fel, nem egyazon kultúrát szívták volna magukba, s nem ugyanazt a nyelvet beszélnék. Persze az igaz, hogy jobbára már valóban nem ugyanott nőnek fel... 

Bombeck elvileg a család dicséretét akarta megírni. Mert van értéke, hatalmas értéke van a család intézményének. Elsősorban mert gyökereket ad. Van hová visszanyúlni, van kire gondolni -gondolni, visszamenni, számítani. Nem csupán a gyerekeknek a szülőkre, hanem a szülőknek is a gyerekekre. Ha úgy alakul. 

Álmodozom... 

Bombeck családképe

Semmi különleges, semmi betegesen elvszerű vagy betegesen elvszerűtlen, sima középút. De ha figyelmes vagyok, már a könyv címének meg kellene ütnie. Ízlelgesd csak! Rab vagyok, szolga vagyok, bér nélkül dolgozom szakadásig, soha semmit vissza nem kapok, lesnem kell a rabszolgatartóim kívánságait, kiszolgálnom őket a nap bármely szakában, mert ha nem, büntibe kerülök. Onnantól, hogy családom van, kénytelen vagyok zokszó nélkül elviselni, tűrni, hordozni más emberek bajait, nyűgeit, hisztijeit, lustaságát, trehányságát, igénytelenségét, azt, hogy kedvére költse a pénzemet, használja és elhasználja a dolgaimat, hogy ingyen szállónak tekinti a lakást, a házat, amit rohadt hosszú évek alatt raktál össze, akinek az igényei előtt meg kell hajolnom, és igényei, na azok  aztán vannak, de dögivel! 

És mindez ÉDES! 

Na, ne! 

A könyv nem egy fejezete szól arról, hogy a Bombeck család három gyereke versenyben szarik bele a szülők minden kérésébe, követelésébe, elvárásába. A mindenben benne van a szülők pénzének a gondtalan szórása: méregdrága távolsági beszélgetések a telefonon (az internet előtti korban vagyunk),száznyolcvan érettségi fénykép a nyolc barátnak, elzáratlan csapok, lekapcsolatlan villanyok (az egyik nagynak szánt poén arról szól, hogy amikor a szülők valami kettesben törött programról hazamennek NEGYVEN égő izzó fogadja őket, gyerek egyik alatt, mellett sincsen), koppra kifogyasztott benzintank, kizabált hűtő. vizes törölközők az ágyon, szétdobált levetett ruhák, a mosogató kizárólag akkor ürül, ha anyu elmosogat... 

A gyerekekkel beszélgetni nem lehet, lenézőek, alsóbbrendűként kezelik a szüleiket, tőmondatokban válaszolnak, ha válaszolnak egyáltalán. 

De az ember elérzékenyülten szereti a gyerekeit. Mert a gyerekei. Csak azért. Ha nem a gyereke lenne, a háta közepére sem kívánná, szóba sem állna vele, nem is érdekelné az a másik ember. Csak így, hogy a gyereke. 

Miután Bombeck-ék mindhárom csemetéje kirepül végre, meg is fagy a levegő, amikor az egyik vissza akar költözni... 

Ez jön le a könyvből közvetlenül. Közvetve meg az, hogy a család valami misztifikált, mesterségesen összetákolt, kényszerből, üggyel-bajjal összefogott, ragasztgatott, legyintésre sem méltó tákolmány. 

Ezzel szemben a valóság... 

 ...minden boldogtalan család a maga módján az. (Lev Tolsztoj)

Tolsztoj idézetének az eleje a boldog családokról szól. Azt mondja, hogy mind hasonlítanak egymáshoz. Feladat: sorold fel az általad ismert, boldog családokat. Figyelj, fontos, a boldogság egyáltalán nem a konfliktus hiánya! 

Ahogyan járt az agyam egyre nagyobb kutyaszorítóba kerültem. Azért, mert minél közelebb kerültem ehhez az alcímhez, annál inkább beláttam, hogy végső soron a három gyerekem felnevelése során, immár mindhárom nagykorú, felnőtt, s már csak egy lakik félig itthon, gyakorlatilag ugyanezekbe a problémákba ütköztünk. Ha nem is ennyire szélsőséges módon. 

Nekem a célom az lett volna, hogy szociálisan érzékeny, empatikus, segítőkész, együttműködő, ugyanakkor önálló, talpraesett csemetéket kondicionáljak. Annyiszor eszembe jutott az az idilli kép, hogy mindenki megleli a feladatokat, nem kell őket kiosztani, ellenőrizni az elvégzésüket, minduntalan konstatálni, hogy még egy nagyon részletes útmutatással ellátott vizesblokk takarítás sem tud soha maradéktalanul teljesülni. Amikor ennek a miértjén gondolkodtam, egyszerűen nem jutottam el a válaszig. Mert értelmes válasz szerintem nincsen. 

Az egy dolog, hogy az igények eltérők. Rendben, térjen el az igény. De amíg együtt lakunk, hadd ne én takarítsam el senki után a szart a vécéből. Ha nem lakunk együtt, akár le sem kell húzni. Amit soha nem értettem: az empátia teljes hiánya. Mert egy idő után nem kértem, hogy értsék meg, hogy a nyáron elől hagyott kaja hangyákat vonz, vagy csak idő előtti kajaromlást, ergo pénzkidobást eredményez.

Nem ennyire naiv nem voltam: egy idő után már csak a követelmény tiszteletben tartását követeltem meg: evés után kaja vissza a hűtőbe. A csap elzárva. A villany leoltva. S ha már nem nappalin tanulsz, a rezsibe beszállsz, mert miért kellene egy erőteljes, egészséges, fiatalabb egyedet egy másiknak eltartania, miért lenne kötelessége biztosítani számára a meleget, az ételt, a vizet, a szobát, az internetet, telefont, a permanens heverészést, szórakozást?

Hiszed, nem hiszed, mindhárom gyerekemmel e gondolatsor mentén volt konfliktusom. Kétharmaduk azt is megfogalmazta, hogy máshová szívesen ad pénzt (miközben a létezése döntő részét mi finanszíroztuk, tehát nem nekünk adta a pénzt, hanem kifizette a saját fogyasztását), illetve, hogy máshol azért száll be a házi munkába, mert nem elvárás (vissza kellett kérdeznem, hogy amikor nem csesztettük semmivel, de úgy értsd, hogy tényleg semmivel, akkor miért nem nyúlt NYOLC HÓNAPIG egyáltalán semmihez, ami közös? Megakadt a beszélgetés. 

Mindkét érvelés (anyagi segítség másnak, energiabefektetés máshol) arról szólt, hogy ide azért nem, mert elvárás, mert kötelesség, máshová azért igen, mert nem az. Én csak két dolgot nem értettem soha, de egy fikarcnyit sem. Miért kell a felnőttség küszöbén álló embereknek azt bizonygatnom, hogy

• ha együtt élünk, sokkal konfliktusmentesebb megosztani nem csak a jót, a javakat, a nevetést, hanem az energiáinkat is (magamban ezt drasztikusabban fogalmaztam meg: Mi a faszért nem lehet annyira szeretni egymást, hogy könnyebbé tegyük a másik számára az életet? Mondjuk azzal, hogy időközönként beleb@xszuk a mosógépbe a szennyest, ha már árad kifelé a tartóból. Ha már automata és csak teregetni kell utána. Vagyis: ha igénye nincsen is dolgokra, szeressen engem annyira, hogy értem megteszi. 

• tetszik, nem tetszik, a létezésüknek ebben a világban anyagi vonzatai vannak, ha hajlandó ezt valaki tudomásul venni, ha nem hajlandó..

S így nyilván egy idő után nem lesz őszinte a mosolyom. Beleteszem az energiáimat, a fizikai munkámat, a pénzemet, az időmet a kapcsolatba, az együttélésbe, ellenben vissza semmit sem kapok, és ha nem vagyok kedves, együttműködő (értsd: nem kussolok arról, hogy permanensen szívatva vagyok), akkor még lelkiismeret-furdalás furdalásomnak is kell lennie (ezen a ponton soha nem volt egy fikarcnyi sem). 

Vagyis a Bombeck által bemutatott kép általam bemutatott ellentétje egyáltalán nem ellentét. Pedig olyan szép lenne, ha az lehetne... 

A legcudarabb, kényszerű beismerés

Elköltözésük előtt mindhárom csemetémmel nagyon megromlott a viszony. A fentiek miatt. Nem voltam hajlandó belátni, hogy pusztán a létezésük miatt ünnepelnem kellene a folyamatos hülyének nézésemet, kihasználásomat. Azért nem voltam erre hajlandó, mert nem hiszem, hogy ennek a szülőségből fakadó gyári kötelességnek kell lennie. 

Azt azonban be kell ismernem, hogy amikor a két nagy elment, a megkönnyebbülés mellett ott szűkölt bennem az állat. A féltés, az elengedés minden kínja, félelme, rettegése, uramisten, mi lesz vele, én csemetém, gyorsan leuralta a folyamatosan feszülő konfliktusok feloldódásának a megkönnyebbülését. Mert az elmenetelükkel a konfliktusok megszűntek. Ez valóban megkönnyebbülés volt. De a mai napig bennem összeszorul a féltéstől a gyomrom, ha rájuk gondolok, pedig majd tízéves távlatokról beszélek már. 

Néhány év tétovaság után a nagyokkal azóta jóban vagyok. A két fő felével nagyon nyíltan beszélgetünk egymással, Tényleg. Ő belátta, mit cseszett el anno. A kamaszhülyeségekre keni. Talán könnyebb neki, ha egy állapotra foghatja az egykori dolgokat. (Érdekes, ez nekem soha nem jutott eszembe Mármint önmagammal kapcsolatban. Mármint, hogy a nehezen magyarázható dolgaimat egy állapotra, egy életkorra, egy élethelyzetre fogjam. Pedig szélsőségesebb esetekben az utóbbi még elfogadható relativizáló érvnek (háború, két ellenségessé tett katona egymással szemben, csőre töltött fegyverrel: vagy lősz, vagy lelőnek; a humánum vagy az önvédelem győz?)

Vagyis be kell ismernem, hogy miközben rohadtul idegesítettek a könyvben a gyerekek, s egyáltalán nem tudtam nevetni a rohadt nagy önzésükön, trehányságukon, a szülők hülyének nézésén, és legszívesebben ráüvöltöttem volna az anyára meg az apára, hogy tegye már helyre a kis nagypofájú g@ciket, be kellett látnom, hogy valószínűleg azért az indulat bennem, mert rosszmagam is képtelen voltam jól kezelni a helyzeteket. Jól nevelni a gyerekeimet. Valamit nagyon elrontottam én is. Utólag lennének tippjeim, miket kellene egészen másképpen. Csak egyáltalán nem tudom, mennyire jönne be a másképpen... 

S az az igazság, hogy be kell látnom, igaza van az írónőnek. Én mint jó anya ki kell, hogy mondjam: a szülőség kialakít egy minden észszerűség feletti kötődést. Jó, ütődött, önző, energiavámpír, pénzpocsékló, tiszteletlen, lusta, logikátlan, stb., stb., a gyerekem, s ha nem a gyerekem lenne, meg lenne róla a véleményem, de mert az én gyerekem, hát ellágyul alattam még a fotel is, amiben ülök. Ha nem is értek ezzel-azzal egyet az életében. Ha fáj, hogy egy csomó dolgot nem tudtunk még megbeszélni. De az én gyerekeim! S ez ha akarom, ha nem, valahol mélyen, eltéphetetlenül egybe köt. Még akkor is, ha van, hogy egy évig nem beszélünk... 

Mert ha átfogón nézem, madártávlatból, a születésük óta nem volt egyetlen pillanat, amikor megbántam volna, hogy lettek, hogy nekem adta őket az Ég. Voltam b@szott dühös rájuk, értetlen, szomorú miattuk, türelmetlen velük, volt, hogy elfárasztottak, lemerítettek, kikészítettek... És így tovább. De soha nem volt bennem egy szikrányi megbánás sem a létezésük miatt. Mert nagyon jó ember vagyok. S mert a hibáik ellenére, vagy inkább azok felett ők is jó emberek. 

Az én ügyes, jó humorú, életvidám, nagy dumás, kiváló pedagógus, szép lányom, immár az unokámmal az oldalán, és az én viking harcos dizájnú, érzékeny lelkű, elképesztően kreatív, mesterember fiam, a néha követhetetlen gondolatmeneteivel, a csuda jó vicceivel, az alkotásaival, rajzaival, famunkáival. S jó dolog, hogy például a munkáikat nézve fel tudok rájuk nézni. A héten voltam a lányoméknál: addig nem vettek elő új játékot az uncsilányommal, amíg az előzőt el nem pakolták.  A fiam pedig az új albérletüket és a kertjét kezdte rendbe tenni. Lehet, itt kezdődik?

Ja, és egy (nem is) apróság! Nekem két saját gyerekem van, meg egy fél, lízingelt. De egymás között soha nem volt olyan cívódás mint amilyenekről a könyvben olvasok. A két saját és a lízingelt, hiába is éltek együtt, hm, mennyit is, négy-hat évet, és voltak jó viszonyban erre is, arra is, nem tartják a kapcsolatot. Egyik oldalról sem.

A két sajátom, hiába van harminc felett mindkettő, a mai napig összejár. Vannak összezördülések, egyet nem értések, hogyne lennének, de a fiam megszületése óta tart közöttük a szoros tesói viszony. (A két és fél éves lányom két kézzel rátapadt a MÁV-kórház egyik kismama-szobájának a terasz felőli üvegére, meredten bámulta az öccsét, és le sem véve róla a szemét, így rimánkodott: „De cukiiiii! Apci, vigyük haza!” S így maradtak, szerencsére, a mai napig. Nem negédesen, mert vannak bajaik egymással, de alapvetően nagyon szereti mindkettő a másikat. Tök jó tesók. S bár nagyon mások, vannak közös témáik. Mondjuk a Harry Potter-sorozat. Bármilyen formában. 

A könyvről is kellene már szólnom

Hát kérem, csuda jó a humora. Nincsen összefüggő története. Még az egyes fejezetek is inkább jelenségekre világítanak rá, és nem nagyon tréfás családi eseményeket beszélnek el. Ezáltal teljesen simán olvashatók bármilyen sorrendben. Olyan érzésem lett a kötet közepén tartva, hogy ezt nem is könyvként írta meg a hölgy, hanem cikkenként, és utólag gyűjtötte egybe az írásokat, ha már egyazon a tematikájuk. 

A könyvnek nincsen íve, nincsen benne jellemfejlődés, nincsen benne valahonnan valahová, igazából csak sztorizgat, elmélkedik. 

Figyelj, tudod mi van? Még a családtagok nevét sem tudod meg. Férjem, lányom, nagyobbik fiam, kisebbik fiam, bátyja, húga, öccse, anyám... Ezek a nevek. 

Néha túlcsordul. Néha érezhető benne a pattanásig jutott feszültség, a legyen már vége jajkiáltása. S aztán megpróbálja indokolni, hogy ennek ellenére miért is nagyon jó dolog a család. Van amikor szinte sztori nélküli agymenést olvasunk. S van amikor végre egy komplett történetet. 

Valahogy jobban állt volna neki, ha inkább csupa történetből áll. Még ha a történetek összessége nem is ad ki valami egészet, akkor is. Arról nem beszélve, hogy a szerkesztő sem volt a topon, mert van téma amely más szavakkal ugyaan, de ismétlődik. Pedig akkora jelentősége nincsen (fürdőszoba-ajtón keresztüli kommunikácó). 

Simán olyaséle élmményre számítottam, amit Gasperini vagy Méhes adott, de nagyon simán csak megközelítőleg volt olyan. Nem győzöm hangsúlyozni: a hölgy humora kiváló, tényleg jókat röhögtem olvasás közben a részleteken. Csak a komplexitás hiánya vette vissza a lelkesedésemet. Hogyan is kell manapság mondani? Szódával azért egynek elmegy. S mert gyakorlatilag ezen kívül csak egy céltámogatot könyve jelent meg a hölgynek, gondolom, másnak is hasonló lehetett a véleménye, mint ami az enyém, és emiatt ugyan nagy elégedetlenségi hullámot nem váltott ki ez a kötet, ugyanakkor elsöprő sikere sem volt. 

– Hát nem megmondtam világosan, hogy kész baromság megvenned ezt a rakás ócskavasat?!
– De apu, hisz ez kincset érő ritkaság!
– Kibeszélheted ennek a lelkedet is, köp rá – dörgi felém uram és parancsolóm.
– Mi a baj már megint? – tudakolom.
– Az a baj – dühöngi életem párja, továbbra is nekem –, hogy ez a kocsi már akkor is szemétláda
volt, amikor legurult a szalagról. Nem gondolkoztál még el soha, hogy kik veszik meg azokat a
járgányokat, amiket a tévében szoktunk látni a némafilmek sorozatában? A mi kölykeink.
– De apu, ez egy 79-es kocsi és összvissz ezer kilométer volt benne!
– Mert már gyártani is úgy gyártották, hogy el lehessen dobni, mint egy papír zsebkendőt!
– Tudd meg, hogy a bogárhátú klasszikus ritkaság!
– Te gügye, hát nem jöttél rá, hogy ez a pléhdoboz csak azóta bogárhátú, mióta rácsapódott a
garázsajtó? A kipufogócsövét mindössze egy szigetelőszalag tartja, az ablakai mozdíthatatlanok, a
lengéscsillapítói kipurcantak, a motor nem húz.
– De apu – emeli fel az ujját a fiam –, ez a kis aranyos tíz év múlva annyit fog érni aranyban,
amennyit nyom!
– Tíz évedbe fog telni, hogy szerezz hozzá egy ékszíjat, mert legföljebb csak egy magyar
kisvárosban jutsz majd hozzá, valami maszeknál. Jobb, ha felkészülsz rá, úrfi, hogy ez a pléhdoboz
csak úgy nyeli majd a pénzt, mégpedig csőstül! 
– Én igazán rendesen gondozom – védekezik a fiam.
– Amennyiben rendes gondozásnak nevezed, hogy narancslével töltöd fel a hűtőt, ha kiforrt a
vized...
– Ha ez a kocsi tényleg olyan ramaty, amilyennek szidod, akkor mért próbálták mégis ellopni a
múlt hónapban?
– Ha ez a kocsi tényleg olyan príma, amilyennek dicséred, akkor mért csípték el a tolvajokat,
miközben kurblival próbálták beindítani, holott benne felejtetted a slusszkulcsot is?
– Kösz a kukliprédikációt, de nem azt kértem. Hanem csak tetves kétszáz dollárt, hogy
megjavíttathassam.
– Ide hallgass, édes fiam – vesz nagy levegőt az apja. – Mióta befejezted a főiskolát, azon
kísérletezel, hogy megtaláld önmagadat. Én megmondom neked, hol vagy található. Valahol a
pattanásos pubertás és a végleges csőd között. Volt veled kapcsolatban egy dédelgetett álmom, édes fiam. Arról ábrándoztam, hogy egyszer majd a munkavállalás oltára előtt tartasz kézfogót egy
szépséges, állandó melóval, töretlen hűséget fogadsz neki, a nyugdíjig vagy a végkielégítésig, vele élsz jóban-rosszban, fizetésemelésben és bérbefagyasztásban, fellendülésben és inflációban, és csak ásókapa választ el benneteket. De neked ösztönzésre van szükséged? Hiszen azt már beszerezted magadnak, amikor ezzel a „kincset érő ritkaság”-gal házasodtál össze, ami mindörökre, de legalábbis, amíg fel nem púposodnak az ülései, ott fog csücsülni a hátsó udvarban és még a nevét sem tudod kimondani. Elkötelezted magad neki mindhalálig, pontosabban, amíg telik a pénztárcádból benzinre, biztosításra, vizsgáztatásra, javításra. Nyakadon a felelősség. Egy kocsit kell eltartanod! Szerezz magadnak állást!

Az illusztrációk

Ahogy említettem, nagyon szeretem Brenner György rajzait. MOst is nagyon szerettem. Ugyankkor fotózás és a fotók szerkesztgetése közben megállapítottam, hogy ebben a kötetben valahogy nincsen kiemelkedő grafika. Olyan kis tök jó mind, de nagy lelkesdést nem vált ki. 

Rája adásul, ahogy nézegettem őket, valahogy hiányzott minden képről a kompozíció. A helyén van minden csak az egészet nézve nincsen egybefogó erő a rajzoon. Mintha ha random fotókat nézegetnék egy család életéből, amiket Gazsi bácsi a váltóőr, meg Manci néni a háztáji kofa fotózott, ahogy esik, úgy fog puffann alapon. Ha látszik valami hurrá, ha nem, hát istenem, az emberek, tájak, tárgyak egymáshoz viszonííott helyzetével, a látószöggel, meg az egyéb ilyen úri huncutságokkal meg kifene akar molyolgatni..., ugggyan már! 

De a helyzet a következő: ennek ellenére Brenner rajzok ezek a Brenner rajzok is. Nem tudom nem szeretni őket, legyenek ilyenek, amilyenek.  

Európa, Budapest, 1991, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 963075911X · Fordította: Sárközy Elga · Illusztrálta: Brenner György

2023 augusztusának eleje, közeledik a fizetés. A napokban leltem a YouTube-on egy felperc nevű alőadót. A felperc-ről kiderült, hogy Félperc, meg az is, hogy egy egyszemélyes zenekar. Postrock, ha műfajt kérdezel. És magyar. Ha jól nyomoztam, Tirbus Istvánnak hívják, de ez nem bizonyos. És van egy rahedli lemeze, Az egyik legjobb az entropy című lemez. Délutánonként a YouTube-ról húzogattam lefelé a lemezeit, daraboltam számokra a komplett lemezeket.

Tegnap meg arra vártunk, hogy végre találkozunk a külföldre szakadt házaspáros mindkét felével. Erre ők meg összevesztek, nagyon. Nem is lett a találkozásból semmi sem. Így, mivel egész nap esett, főzőcskéztünk, ettünk, aludtunk, olvstunk, írtam, kártyáztunk, filmeztünk, s telt-múlt az idő, volt vagy egy óra, mire az éppen Göröghonban vőlegényező Csemete szobájában eldőltünk. Azért ott, mert a heverőnk kárpitja már nagyon mocskos volt, kisúroltam. De mert hűvösebb volt az idő, nem száradt meg estére. Most meg mindjárt kezdhetem újra, mert nem lett tökéletes. De sokkal jobb.