Ahogyan az előző füzet, a Rantanplan Bárkája értékelésében írtam, most egyszerre két Lucky Luke jutott el hozzám. Információhiány miatt. (Nem tudtam, hogy megjelentek.) Az és ez. Szerencse, hogy kettő jött. Mert amit ez kiolt, az felgyújtja.
Pedig ezt az epizódot az eredeti, két klasszikus szerző alkotta. Vagyis az elvárások a plafonon vannak. Voltak. Mert azért ez egy Goscinny-történet, Morris rajzokkal! Apám, gondolj már bele!
A helyzet az, hogy húzom mint a rétestésztát ennek az értékelésnek a megírását. Két okból.
Az egyik az, hogy nem nagyon tudok mit írni róla.
A másik az, hogy amit írni tudok, az is belefér egy összetett mondatba.
De ha csupán ennyit írnék, az meg olyan méltatlan lenne a blogomhoz, hogy olyat nem merek tenni.
A füzet eredetileg 1962-ben jelent meg első alkalommal. A szerzőpáros nyolcadik közös munkája volt, a Lucky Luke-sorozatnak meg a tizennyolcadik darabja. Lehet tűnődni, mennyire lehet túlságosan rutinossá válni nyolc, illetve tizennyolc füzet után.
Az tény, hogy a figurák eddigre teljesen kiforrták magukat mind megjelenésükben, mind jellemükben. Kialakultak a Lucky Luke történetek visszatérő sablonjai. Amik miatt minden újabb történetet ismerősként köszönthet a nagyérdemű. Meg amik miatt, hozzájuk adott pluszok nélkül unalmassá is válhat bármi.
*
Amiről nem a füzet és a szerzői tehetnek: a magyar kiadó egymás után két olyan Lucky Luke-ot jelentetett meg, amelyben a fenti borítón látható kutya, Rantanplan a főszereplő.
Rantanplan a világ leghülyébb kutyája. Nála már csak egy döglött eb ostobább. Cserébe Rantanplan csuda jóindulatú. Csakhogy az egymást követő két füzet, különösen úgy, ahogyan hozzám eljutottak, egyben, közvetlenül egymás után olvasva, egysíkú. Mert a kutya ostobasága bár jópofa. De nem kilencvenhat oldalon keresztül. Ennyi ideig nem tartja fent a figyelmet.
*
A kötet másik főszereplői a Daltanok, A tök egyforma, csak magasságukban eltérő fivérek. Banditák. Lucky Luke standard, bármikor előhúzható ellenfelei. A Daltonok mindig megszöknek a börtönből, Lucky Luke mindig visszapakolja őket méltó helyükre, bármit is találjanak ki.
A legkisebb mitugrász, Joe a főnök. Állandóan tervez, pukkancs és szívből gyűlöli Luke-ot. A legmagasabb bandita Avarell: ostobaságban szinkronitásban van Rantanplannal. És állandóan enni akar, nagyjából mindegy, mi az, pulykasült, cipőtalp, naftalingolyó, csak ehessen.
Neve a középső két Daltonnak is van, William és Jack, de jellemük nekik nincsen. A nevüket is úgy kellett most megnéznem, negyvennyolc Lucky Luke történetet elolvasva, megnézegetve. Jack és William csak azért vannak, hogy murisabb legyen a tesó-kvartett kinézete. De a Daltonoktól, egetverő ostobaságuk ellenére tart az egész Vadnyugat. Csak persze Luke nem.
Nekem a Daltonok olyanok mint a Louis de Funès által megformált figura: tréfás, mulatságos, elképesztő, kiszámítható, de nagyon hamar fárasztóvá válik. Válnak. A fárasztósági faktor nem jöttem még rá, mitől függ. Bud Spencernek, Terence Hillnek is van négy arca, azt váltogatják, 'oszt valahogy mégsem lesznek unalmassá. Simán, minden filmben élvezetes az a négy arcuk. A Daltonokkal nem teljesen így vagyok.
*
Ebben a történetben az történik, hogy a négy Dalton megszökik a börtönből, A börtönőrök, zseniális gondolat, a világ legbutább kutyájával akarnak a nyomukba eredni. Ami nem alapjaiban kőbuta gondolat, mert Rantanplan valóban keresi a Daltonokat, egyfajta gazdinak tekinti őket. Ahogy Luke-ot is. A kognitív disszonanciát nem tudja feloldani, hogyan is tudná, ezért hol ehhez, hol ahhoz csapódik. S közben meg van arról győződve, hogy mindenki azért van, hogy az ő kedvét keresse.
A színhely, meglepő fordulat, egy vadnyugati kisváros, ahol kulminálódnak az események. A Daltonok, különösen Joe, le akarnak számolni Luke-kal, Luke pedig vissza szándékozik zsuppolni őket a sztenderd tartózkodási helyükre, a rácsok mögé.
A kisváros pedig fél a Daltonoktól, nem akarja felingerelni őket, ezért Luke nem szívesen látott rendcsináló a városkában.
Az erőviszonyok pingpongozódnak, hol ez, hol az kerül fölénybe.
S néha beáll az egyensúly.
A helyzet persze megoldódik, s meglepő fordulat, de a megoldás főszereplője Rantanplan lesz. Nem mondom el, hogyan.
*
A helyzet azonban az, hogy unatkozni ugyan nem unatkoztam olvasás, nézegetés közben, de erőteljes deja vu-érzésem volt mindvégig. Akkor is, ha közben derültem nagyokat.
Mert azért nem volt nehéz belátnom: a történet csupán arról szól, hogy a Daltonok megszöknek a börtönből, Lucky Luke a nyomukba ered, és mindenféle kavarodások után persze újra rács mögé rakja őket. Slussz!
Csalódás? Nem, nem az. Vagyok annyira elfogult, hogy a Lucky Luke sohasem az, még a gyengébb daraboknál sem. Csak éppen semmi egetverő, semmi átütő, semmi meglepő. Megszokott színvonal, a megszokott sablonokkal.
Pesti Könyv, 2024, puhatáblás · ISBN: 9786155699580; fordító: Szenes Renáta
7/10
2024 március, egy nappal az ötvenhetedik születésnapom előtt. Meg voltam győződve, hogy ötvennyolc leszek, de Szerelmetesfeleségtársam felhívta a figyelmemet a matematika kérlelhetetlenségére. Ha onnan számolok, amikor születtem, nem jöhet ki ötvennyolc. Meg ha kerek tíz év van közöttünk, és ő most negyvenhét lett, akkor én nem öregedhettem idén plusz egy évet. Ezen el kellett gondolkodnom. :-)
Ötvenhét év. Több mint kétszer annyit éltem mint az édesanyám. Tizennégy évvel többet mint az édesapám. Pár évvel többet éltem mint a mindkét oldali nagypapáim.
S mégis úgy tűnik, elsuhant minden, ami mögöttem van, és még mindig nem vagyok más, csak egy kisfiú, aki időközben szakállt növesztett, és van egy csomó tapasztalata, de még mindig nem érti Isten igazából, hogyan is működik a világ, hogyan is működnek az emberek, és még mindig, bár csökkenő tendenciával hisz abban, hogy lni úgy jó, ha nem bántjuk, akik velünk, mellettünk élnek, sőt, segítünk is nekik, ha akarják.
Abban a népszerű téveszmében, hogy mindenki azt kapja, amit ő maga adott a világnak, már nem hiszek. Jól hangzik, önvígasztaló, de még Isten sem így működik. Ha így működne, akkor Jób és Jézus lenne a világ két legnagyobb lúzere, nem pedig hitpéldakép és megváltó.
Ötvenhét év. Majdnem hatvan. Ez már nem is a fele. Nem vagyok túl optimista az életem hosszával kapcsolatban. De élni jó. Szeretem a felségemet, a gyerekeimet, az unokámat, a napfényt, a virágokat, a könyveket, a hétvégi, hajnali ébredést, az írást, a lakásunkat. Mindent, amim van. S úgy igazából semmi sem hiányzik. Persze, ez meg az, jó lenne, egy teljesen működő szív, több találkozás a gyerekekkel, a meglevő barátaimmal, egy picivel, úgy húsz százalékkal több pénz, egy nem csikozódó laptop-képernyő. Néhány képregény és könyv. Meg egy kis puffasztott kukorica. Megyek is érte a konyhába. :-)
