Most tömör leszek. Azt hiszem.

Le kellen törni annak a kezét, aki ezt a könyvet tervezte, de bizony és nagyon! Ugyancsak kellett erőlködnie, hogy olyan betűtípust és bekezdés-formátumot válasszon, ami majdnem tökéletesen olvashatatlanná teszi a végeredményt! Mert azért el kell ismernünk: egy olyan betűtípus, amelyik alapból olyan, mintha kurzív lenne, oldalakon, a könyv háromnegyedén át középre zárt bekezdésekkel, nem semmi tipográfia balfékség!

Egyfelől ezért voltam képtelen végig olvasni ezt a könyvnek csúfolt borzalmat. (A borítóról szó se essék, annyi hihetetlenül dilettáns. De tényleg nem is beszélek róla, nézzetek rá, és megálltok fejlődésben, még a fű sem nő tőle!)

De azért sem tudtam végigolvasni, mert bármennyire érdekes a téma, nos, 100+4 manipulációs recepten átrágni magunkat: teljesítmény. Mondj vissza tizet! Nem azt mondom, hogy fonalat veszítettem, de azt igen, hogy nem tudom visszaidézni, amit olvastam. Ez mondjuk elsősorban az én problémám, ahogyan az is, hogy egy idő után már nem érdekelt az újabb recept, mert olyan érzésem lett, hogy tök mindegy mit olvasok, úgy sem fogok emlékezni sem magára a receptre, sem az ellenszerére (ami ügyes megoldással minden recept alatt megtalálható). Tehát olyan végtelenül mindegy, elolvasom-e a könyvet vagy sem. Marad a józan paraszti…

De mindemellett becsülöm Kenyeres Attila Zoltánt, mert nagyon becsületes, okos munkát végzett annak érdekében, hogy mindenki leszűrje a tanulságot: becsületes, elfogulatlan sajtó úgy sincsen. 

Tévét eddig sem néztem, a híreket meg elolvasom innen is, onnan is (na, jó, ez csak jól hangzik, de nem igaz, annyi időm nincsen, és annyira nem is érdekel), az interneten, és megállok valahol félúton az érzéseim, blikkjeim szerint a személyes állásfoglalással. Nem azért, mert középen lenni jó, vagy demokratikus, nem, nem az, ez csak sugalmány, hanem azért, mert nem tudok szélsőséges lenni, gyárilag nem így vagyok bekötve.

2,5/5

(2017)