Vannak sci-fik, amik úgy sci-fik, hogy ha annak akarjuk kezelni őket, akkor emlékeztetni kell rá magunkat, hogy sci-fit olvasunk. Ilyen Vercors pompás regénye az ember szó meghatározásáról (Tropi komédia), vagy Merle disztópiája, a Malevil, de ilyen tulajdonképpen a szintén Merle tolla alól kikerült Állati elmék is. Csont nélkül ebbe a kategóriába sorolható a Sztrugackij tesók némely dolga, például az Egymilliárd évvel a világ vége előtt. De a maga nemében voltaképpen sci-fi még Szathmári Sándor örökbecsűje, Kazohinia is. (Most néztem, ahogy a linket másoltam, hogy a Moly beosztása szerint az utóbbi a 94. legjobb sci-fi könyv.) S ide sorolható a Páral jelen könyve is.
Ezeknél a műveknél a fantasztikum nem cél, hanem vastagon alárendelt eszköz. Van, aki nem kedveli ezt, van, akit zavar. Nekem személy szerint semmi bajom vele, sőt!
A Biblia így határozza meg a kísértés fogalmát: „…mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánsága megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1:14–15)
Vagyis a kísértés nem más, mint az, amikor rezonál a szívünk, a lelkünk valamire, amiről tudjuk, hogy nem vezet jóra, hogy végső soron az önzés eszköze. Ahogy az ismert graffiti mondja: „Bébi, ne vigyél a kísértésbe, odatalálok magam is.” A kísértés önmagában nem bűn. A kísértés, mondta Luther, olyan, mint amikor egy galamb fészket akar rakni a fejünkön, s mi vagy hagyjuk vagy nem. A kívánság tehát a miénk, s hogy lesz-e belőle tett vagy sem, az rajtunk múlik. Az múlik rajtunk. Ha lesz belőle tett, igen, akkor az a bűn. Az elkövetett, a megélt önzés. S a bűn, ha kibontakozhat, ha teljessé lehet, ha eluralkodhat rajtunk, ha nem élünk a megváltással, a kárhozatba visz. Ennyit a teológiáról.
Páral nagyon nehezen leküzdhető kísértésbe viszi négy főszereplőjét, egy felsővezető hivatalnokot, annak a hivatal legalantasabb szintjén dolgozó beosztottját, a beosztott feleségét és egy egyetemista lányt. Az alapszitu az, hogy az emberiség már sok földönkívüli civilizációt ismer, az egyik az Agara bolygó, amelynek kékbőrű képviselői körkörösen megkörnyékezik a négy főhőst: egyre nagyobb lojalitást várnak el az Agara felé, de közben bőkezűen adakoznak a főhősöknek. Kinek mit, kinek mire, mikre van leginkább szüksége. Hivatali előléptetés, IQ-szint emelkedés, testalak-formálás, verseskönyv-kiadás, ruhák, kalapok, versenyautó-használat, bármi. S az Agala cserébe kezdetben csak apró szívességeket kér: például tegyenek egy semmire nem kötelező lojalitás nyilatkozatot az Agara mellett. A nyilatkozatot csak a társaik és az agaraiak fogják hallani.
Agara szép lassan behálózza a négy főhőst. Csúnya bolygó, csúnya lakói. Vagy nem is annyira csúnyák? A főhősök mellé rendelt asszisztensek ugyanis rendre elcsábítják földi embereiket. Kinek a pap, kinek a papné. Kinek kitörés a mindennapokból, kinek utolsó lehetőség a függönyzárulás előtt, kinek önbizalomfröccs a kinézete miatt.
Megy előre a könyv, ahogy a főhősök mindinkább elmerülnek, majd felmerülnek a kísértésekből, és egyre erősebb a gyanú, hogy nem csupán egy sci-fi szösszenetet olvasunk, hanem nagyon vastagon rendszerkritikát. Kell-e kiút a megalkuvásokból, kisebb szívességek a rendszernek, ugyan már, mi az, ha egyszer a bevételi oldal sokkal vastagabb, mint a kiadási? Avagy élhetetlenség-e a megalkuvás, ha úgy sincsen más út?
Páral optimistán, egy vaskos csavarral fejezi a roppant szórakoztató és elgondolkodtató könyvét. A valóság nem volt sem optimista, sem ennyire gerinces, illetve a gerincesség nem feltétlenül nyerte el a maga jutalmát. Sőt, inkább, elnyerte a maga büntetését. De a négy főhősön keresztül voltaképpen Páral kérdez. Kérdezi az olvasót: egy jó autóért, egy zsíros állásért, a külsődért, egy pompás, ruganyos női-férfi testért, kedves szavakért, a szenvedélyért, pénzért mi mindenre lennél képes, mennyire vagy hajlandó lemenni kutyába, és megmagyarázni magadnak, hogy amit teszel, teljesen logikus, érthető és kikerülhetetlen? Avagy másképpen, ahogy a polbeat-énekes Dinnyés Lajos fogalmazta: „Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta / Minden egyes esetben az alkalom hiánya!” Csakugyan, valóban? Persze, hogy nem. Legalábbis, amikor nem vagyunk prés alatt, amikor nincs lehetőség megalkudni, akkor biztosan igaz. Csak az a permanens kis furdi ne lenne, csak az ne!
Pompás könyv!
