Ezt a bejegyzésemet és természetesen
az alanyát, a képregényt is csak felnőtteknek ajánlom!
MÁR NEM GONDOLOM AZT, HOGY CSUDA BÉKÉS EMBER VAGYOK. Pedig többen mondták már ezt nekem. Sőt, igen hosszú évtizedekig magam is azt hittem. Sokszor még az önvédelemhez szükséges minimális agressziót is nehéz volt összeszednem magamban, de azért szerencsére nem mentem le soha kutyába (na, jó, illetve, izé), és nem kellett csicskává válnom, de az ingerküszöböm meglehetősen magas.
Mindig pacifista, békés ember voltam, irtóztam az erőszaktól, soha eszembe nem jutott senkit megütni (jó, a mindenféle gyerekeim ezt hevesen cáfolnák), pláne úgy nem, hogy maradandó következményei legyenek. Ököllel például még soha nem ütöttem senkit. Sem a horror, sem a kaszabolós filmeket nem szeretem.
Az utóbbi évek sok mindenre megtanítottak. Például arra is, hogy adott esetben igen szégyenletes és letagadandó indulatok sunnyognak az én kis szép lelkem mélyének, úgy fest poklában. Akkor is, ha jobbára nem jön a felszínre.
S leges-legnagyobb döbbenetemre megtapasztaltam, hogy ki lehet belőlem hozni ezt a szörnyű gondolatot: „Ha ballal feltenném a falra, jobbal addig ütném, amíg mozog”.
Tény, hogy ennek a vágynak az előcsalogatására csak nagyon-nagyon-nagyon kevesen képesek. De amikor először előjött, teljesen leizzadtam: egek, ez is bennem van, ez is én vagyok? Jaj ne, már! Jaj!
Ennek hátterén két dolgot nem értek. Az egyik az, hogy miért kedvelem és szereztem be (egy híja van csak) Frank Miller Sin City-jének beteg, aberrált, fröcsögős köteteit és hogy miért tetszik nagyon a Ha/Ver-sorozat. Bár az utóbbi érthetőbb.
Még mielőtt, azelőtt itt van az első három részről írt véleményem linkje. Hogy érvényesüljön a mindent csak sorjában-elv. S hogy ne duplikáljam-triplikáljam a szokásosnál is jobban a gondolataimat.
A KÖNYV VÉGÉRE DERÜLT KI SZÁMOMRA, HOGY EZ EGY BEFEJEZŐ KÖTET,
a szokásos, kicsit nyitva hagyott véggel, hogy ha úgy alakul folytatni lehessen. Ez egyfelől megnyugtató, mert egyre inkább viszolygok a rétestészta sorozatoktól, amik tutira elvezetnek az érdeklődés lanyhulásához és a kifulladáshoz. Vagyis a kiábránduláshoz. Így roppant üdvös, hogy a Ha/Ver nem ilyen sorozat!
Mondjuk abban is van valami, hogy azért van olyan érzésem, hogy nem teljesen átgondoltan lett itt vége a sorozatnak, hanem menet közben alakult úgy, hogy inkább tovább nem kellene, és aztán ehhez igazították az eseményeket. De tény, hogy jól igazították. Ahogy az is tény, hogy lett itt minden, szerpentin, konfetti, pezsgő, százhúsz hulla, böszme nagy tűzijáték, meg felnövés.
Na, menjünk csak sorjában!
KEZDJÜK E KÖTET TÖRTÉNETÉVEL!
Adva van, ugyebár egy kamasz fickó, aki úgy dönt, hogy olyan beöltözős szuperhős lesz. Elő is kapar egy békaszerű búvárruhát és iszkiri ki az utcára, hogy majd rendet csinál ott, ahol rendetlenség van. Vékony, szemüveges, kétbalkezes mamlasz. Sem különleges képessége nincsen, sem verekedni nem tud, sem nagyjából semmit sem tud. De mozgalmat indít el, egyre többen öltöznek szuperhősnek. De persze az egyik nagyobb niemand mint a másik. Ám akad egy kislány, KIs Dög, akit a saját édesapja arra dresszírozott, hogy iszonyat profi gyilkológéppé legyen a jó oldalon. Az is lesz.
A történet humoros (fekete) és véres (nagyon). De olyan iszonyú fröcsögősen. Miközben paródiái a szuperhős történeteknek és több esetben saját magának is. Mert azért önmagában az, hogy egy totál kétbalkezes kiccsávó meg egy törpöröngy kisbige végezze ki mindig a rosszarcúakat, nehezen komolyan vehető. S mégis komolyan vesszük, ez benne a csavar, miközben azért mégsem. Ez meg a másik.
Szóval azért ügyes ez a sorozat, mert paródia. Ha komolyan venné magát nevetséges lenne, de így meg röhögünk. Ráadásul a bénázások miatt lesz szimpatikus a főhős mamlasz is. Mert ember. Beszari, megmagyarázós, vágyakkal teli, kitartás nélkül, a céljait nagy mellénnyel tűzi ki, hogy aztán soha semmit meg ne valósítson belőlük, vagy ha mégis, féleredményei vannak... Folytassam? Tökre olyan mint te vagy én, na, hogy a fene vigye el!
Na, arról itt van itt szó, hogy visszatérjek ennek a kötetnek a tartalmára, hogy Kis Dög börtönbe kerül, és a kamasz fickó (tudod, a nyápic, szemüveges, mamlasz) természetesen úgy dönt, ki kell őt szabadítani. Össze is szedi csapatot, bénábbnál bénább arcok, gondolhatod, ha ő a vezetőjük, és balfékkednek jónéhányat, húzzák az időt, menekülnek, befosnak, Kis Dög meg marad a böriben.
Közben a rendőrség és a maffia feletti hatalmat meg átveszi egy nem szép, de roppant csúnya ember, aki ráadásul egy kegyetlen, szadista baromállat is, a cél érdekében majd egy szálig ki is irtja a maskarásokat. A dolgot bonyolítja, hogy az emberei között akad néhány, akik felismerik, mennyire aberrált a nagyfőnök, össze is kapaszkodnak, és alakítanak egy alternatív maffiát, és mint a szecskát, úgy aprítják, akit ellenfélnek tekintenek. Vagyis a csúnya bácsik osztódással szaporodnak, de legalább mindegyik kegyetlen vérgenyó gyilkos. S mondom, rendőri egyenruhában. Kis Dög börtönben, Ha/Ver meg egyre nagyobb bajban van, rajta is ott a célkereszt, ahogyan az emberein is. Meg mindenkin, aki be mer öltözni a városban. Fogynak is rendesen a szuperhős-ruhások.
Ha/Ver azonban, ha a jobban meggondolom, nincsen is bajban. Azért nincsen, mert menet közben szerelmes lesz. De nem ám andalgós, csipkésromantikásan, hanem vérbő lucskosan. Végülis nagykamasz, maholnap fiatal felnőtt. Két dolog van, ami mozgatja: a szuperhősség, ami ugye némi hatalmat biztosít a számára, és van, ugye a rendszeresen megkapott punci, a sorozatos, szenvedélyes ejakuláció lehetősége.
– Ma hétszer mentem el. Azt sem tudtam, hogy ez lehetséges.
Lehetséges. Nem is tudja mindenki, hogy az. Balgaság lenne ezt alábecsülni, nem hogy kamaszként, hanem felnőtt férfiként is. Ahogyan bölcs Ofi barátom szokta volt mondani: a rendszeres kielégülés a legfontosabb dolog a világon, főleg, ha a megfelelő személlyel történik. Megfelelő alatt ő azt érti, aki társ, akivel müxik a kémia, és minden.
S az a jelent A nő illatá-ban, amikor Al Pacino a repülőn megkérdezi a társaságában levő fiatalembert, tudja-e, mi a legszebb szó a világon, az mindent visz. Mármint Al Pacino arca, amikor kimondja a legszebb szót:
– Pina!
Lehet vele vitatkozni?
Nem akarom védeni Ha/Ver-t, de barátom, azt kell mondanom, minden empátiám az övé. Ha az ember szerelmes lesz, ha megfelelő az alany, ha megfelelő a testiség minősége és sűrűsége, ugyan mi baja lehet az embernek? Ha van kivel, ha van kémia, akkor a mikor és a hol már nem lehet kérdés. Nem az íróasztal mögül mondom negyven évesen lettem találkoztam Szerelmetesfeleségtársammal. A többi magánügy, érts a szóból!
Emiatt azonban Ha/Ver-ből mindössze Dave lesz, mert a napi betevő sokkal fontosabbá válik a számára mint a szuperhősség és a cimborái. Miközben a városban már patakokban folyik a vér a vérnösző vadbarom és az önállósodott háttérmaffia miatt. Konkrétan a cimbik is csúnyán fogyni kezdenek.
Aztán persze Ha/Ver megrázza magát és beindul a perpatvar. Innentől a történetet illetőn csendben maradok, bár kétség nem lehet, mire fut ki a rengeteg vérontás.
AZÉRT ITT KÖZBEN NAGYJÁBÓL ELPÖTYÖGTETTEM A LÉNYEGET IS,
most csak megismétlem: ez a könyv, teszem hozzá, ahogyan az eddigiek is, egy humoros, véres, komolyan nem vehető, mégis vérkomoly szuperhős történet, aminek a szerző így a sokadik füzet és a negyedik kötet végére sem estek önismétlésbe, nem fulladtak ki az ötletekkel, és hihetetlenül stílusosan engedik Dave-nek, hogy felnőjön, és szögre akassza a zöld ruháját, és helyette.. Kuss Moha, ez már spoiler lenne!
Tényleg úgy voltam vele, amikor kihoztam a könyvtárból, hogy a csuda tudja, adok neki egy esélyt, bár kétségtelen, hogy egyik rész felett sem kellett fanyalognom, de azért... S közben az Incal második-harmadik kötetét is kihoztam egy hónapja, de annyira semmilyen volt az első rész pazarsága után, ezt kapd ki, hogy még írni sem volt kedvem róla. Öncélú zagyvaság lett a második részre belőle. Ez meg a negyedik. És mentes mindattól, amit az Incal-ra az előbb írtam.
A rajzok minőségének a taglalásába nem is megyek már bele. A rajzok több mint jók. Ügyesen keveredik benne a brutális hiperrealitás a hm, mi is erre a jó jelző, a szimpla kamasz-comics formai elemeivel. De van jó pár ábra, aminél leragadtam, mert annyira plasztikus, annyira szép, annyira jól rajzolt.
Vagyis nincsen itten semmi baj, kérem, lehet oszolni és élvezkedni szerzők és a kiadó pompás, ugyancsak minőségi munkája felett!
Fumax, Budapest, 2020, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701316 ·
Fordította: Sepsi László · Illusztrálta: John Romita Jr., Tom Palmer
9/10
2020 novembere, szép napfényes idő, ma a temetőket jártuk, bepótolni a múlt héten aktuális látogatásokat
