Nem is tudtam, hogy A fehér lovagnak van folytatása...
A könyvtárban egy éltesebb korú hölgy (értsd, velem egykorú) emelte le előttem a polcról, aztán visszatette. Ezt csinálta a Dűne – Atreides ház 2-vel is. Szerencsére. Amint odébb lépett, kapkodtam is lefelé mindkettőt, saját zsákmánynak. (Kiegészülve a Zagor harmadik részével és a Klaus-szal, meg két átlagos méretű és súlyú egyéb kötettel máris piszok nehézzé vált hazafelé is a hátizsákom. Különösen, hogy előtte még volt a Könyvudvarban is, elvileg csak rukkolás könyveket leadni.
Szóval egyből magamhoz ragadtam ezt a folytatást. Már a borítóról kiderült, hogy az alkotója ugyanaz mint az előző köteté. Ami egyfajta garanciának tűnt.
Másfelől a folytatások sajátsága, hogy semmiképpen sem tölthetnek el akkora elégedettséggel mint az első rész. Mármint ha az első rész elégedettséggel töltött el. Vagy ha újat hozott. Vagy ha kiléptetett a komfortzónából.
A folytatás nem tehet mást: felhasználja a sikeres első rész eszközeit. Így, tetszik, nem tetszik, a második rész óhatatlanul önismétlővé válik. Ha nem ezt teszi: sikertelen lesz.
De mert ezt teszi: a hatása persze, hogy nem lehet olyan frenetikus mint az elődjéé. Róka fogta csuka. (Ha nem jut eszedbe erre példa, gondolj a Mátrix első részére, meg az azt követő kettőre. A harmadik részen konkrétan elaludtam. Míg az elsőt mindenféle szempontból alapműnek tartom. )
A nagyérdeműnek meg az sem jó persze, ha nincsen folytatás... Semmi se jó...
De egyébként voltak kétségeim, kell-e nekem ez a folytatásosság? Éppen a fentiek miatt. Meg azért, mert (jaj, de unalmas már, annyiszor mondtam), egyáltalán nem szeretem a szuperhősös dolgokat. Sosem is szerettem. Ennek a Batman-nek az első részét viszont minden szempontból kiemelkedőnek tartom.
S akkor itt a folytatás... Izgulsz már?
A fehér lovag zsenialitása abban állt, hogy felrúgta a játékszabályokat. Szinte minden szempontból. Mind a rajztechnikájában, mind a történetvezetésben, mind a történet erkölcsi vonatkozásaiban. Ahogy az értékelésében írtam, Sean Murphy kifordított kesztyűként kezelte a Batman-alapokat. Nem hagyott el semmit, ami Batman, de nagyjából semmit sem a megszokott módon használt fel.
Nem vagyok otthon a Batman-univerzumban. Elsősorban azért nem, mert annyira nem érdekel, hogy az otthonosságig sokat foglalkozzak vele.
*
Ja, Joker mint gonosz, na az valami überperverz zsenialitás. Persze nem mindegy, miben és hogyan. Bármennyire szeretem, amit Jack Nicholson művel, ő például egyáltalán nem nyűgözött le. Heath Ledger Joker-figurája viszont mindent vitt! Valami elképesztő, amit Ledger a figurával tett, amivé alakította. Vagy amivé a rendező, Tim Burton tette. Egészen más volt, de hasonlóan zseniális a 2019-es Joker filmben Joaquin Phoenix. És nagyon pöpec Murphy fehér herceg-Jokere is.
Murphy képregényének, s most az első részről beszélek, a zsenialitása abban állt, hogy bátran túllépett a képregény történeteinek a kliséin, elvárásain. S alapjaiban tette ezt. Gondolt egy merészet és egy szempillantás alatt Joker lett a jó, Batman a megkérdőjelezhető. S közben remekül érzékeltette, hogy ezt a váltást persze egy pillanatig sem szabad elhinnünk. Akkor sem, ha még maga Batman is bizonytalanná válik. De az érvek, minden lebegtetett bizonytalanság ellenére ülnek, Jack Napier-nek sok mindenben teljesen igaza van. Aztán persze mindenki visszatér a maga foga fehérjéhez.
*
Innen indul A fehér lovag átka. Amelyből kiderül, hogy Sean Murphy sem veszítette el a gátlástalanságát. Mert immár nem csupán Batman személye és szerepének a kérdésessé válása a kérdés, hanem a családjának, a Wayne-famíliának Gothamban betöltött szerepe is. Sőt, még az is hogy... De csitt, már, erről mégsem, akkora spoiler lenne!
Batman is eljut a kérdésig: mi határozza meg az ő batmanségét, a ruha, a családi hagyományok vagy a saját döntése az erkölcs mellett? Vagy mindhárom? Vagy az egész Batman-dolog úgy hibás alapjaiban, ahogyan van?
Batman válaszra is talál.
*
Kellett-e a folytatás, tesz-e hozzá érdemben A fehér lovaghoz, falat kenyér, vagy mindössze ügyes/ügyetlen újabb bőrlehúzás?
Szerintem minden egyszerre. Vagyis nem annyira zseniális ,mint az első rész. Mert annak esetében a kérdés sem volt kérdés. Természetesen ennél a második résznél is érvényes mindaz, amit a bevezetőben fejtegettem. Az első rész újításai, Batman-szabály felrúgásai a második részben már nem jelentettek frenetikus újdonságot. Tény ami való: Murphy kitett magáért, nem tisztel se Istent, se embert, se Batman-világot, gátlástalanul kiforgat mindent, öli a szereplőket, olyanokat is, akikre végképp nem számítanál, még magát Batmant is sokkal jobban kiforgatja önmagából, mint az első részben.
De nekem aztán éppen ez a sok-sok forgatás lett egy picit sok. Olyan kis „jóvanmárpersze”-érzésem volt. Ami érdeklődés veszteséggel járt. Miközben az olvasást nem tudtam abbahagyni, a történet érdekelt, mindvégig lekötött, faltam és együltőmben elfogyasztottam. De a végén nem elégedetten, hanem némi csömörrel csuktam be. S még Batman vs. Bruce Wayne önidentitás-keresése sem hozott túlságosan lázba, inkább csak némi erőltetett nyavalygásnak tűnt.
A szereplők jelentékeny elfogyása lehetetlenné teszi a folytatást. Ha meg mégis visszahoz valakit, az meg olyan lesz, mint amikor az új Dallas-sorozatban feltámasztották Bobby Ewing-ot.
Azt hiszem, az utolsó két kép némi magyarázatra szorul. A kötetben teszünk némi utazást a múltba, és ami a múltban történt, igen vastagon befolyással van a jelenre. Tudom, közhely. De ez a Batman-sztori erre épít. Sajnos az elvi megoldása is eléggé közhelyessé válik. A probléma is, a megoldás is az önazonosság környékén található.
*
Mint látod, a képi megfogalmazás ezúttal is több mint pöpec. A könyvet érdemes elolvasni, nézegetni, majd újra nézegetni és még nézegetni is érdekes. Miután már megnézegetted. Mondom, nekem nagyon bejött, hogy a képi világ nem az a megszokott Batman-es. Pedig nem mindig vagyok az újítások híve.
Például tizenöt éve szeretem Szerelmetesfeleségtársamat, és bár voltak, vannak komoly nézeteltéréseink, amik újabban a szőnyeg alá kerülnek. Néha féltréfásan azt mondom neki, tudja, hogy mennyire a részem, mennyire szeretem, és ezzel visszaél.
Mégsem jutott még eszembe valaki mást beújítani.
De ez a képi világ roppantul megragadott. Ha jól belegondolok, emiatt bocsátottam meg magamban minden mást A fehér lovag átkának. Mert egy képregény végső értékét, spanyolviasz, végső sorok a képek adják és mutatják meg. Azzal pedig ismétlem nagyon nincsen semmi baj.
Még akkor sem, amikor amerikaiul teátrálissá válnak az események.
Egyszóval jó ez a képregény, ez a Batman-sztori, de közben önnön ötleteinek a foglyává válik, és két köteten belül kliséket gyárt, mert a felforgatás alapeleme. S a végén akkora az ebből adódó kupi, hogy besokall az embergyereke olvasó. Miközben a rajzokért továbbra is rajong.
Fumax, Budapest, 2021, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701910 · Fordította: Sepsi László
7/10
2022 júniusának a háromnegyede. Tegnap csapatépítettünk az Olajágban. Nóri, a főnöknénink szervezte. Remekül. Az első program egy nyílttéri szabadulószoba volt: a Bazalika-Szabadság tér tengelyen kellett megtalálnunk Piros Pepit. 1914-ben voltunk, amikor pesti utcákat még egészen más néven hívták. Öten voltunk, két sofőr, két titkárnő és a főnöknéni. Miközben munkatársként voltunk ott, a végén már nem munkatársként voltunk együtt. Hanem mert jó volt együtt lenni. Miután végigjártuk az utunkat Pepi után, elmentünk bowlingozni a Sugárba. Csuda jól éreztük magunkat. Szemben azzal, ahogyan reggel fáradtan, álmosan ébredtem. De spongyát rá!
