Nos, akkor ez a folytatás, amiről a Joker-ről szóló bejegyzésben beszéltem.
Ott elmondtam, hogy a Központi Könyvtárban két helyen találhatók képregények. Az egyik hely a földszinten, a szabadpolcos rendszerben, jobbra hátul, a vidám könyvek mellett, két polcegységnyi mennyiségben. A másik a kölcsönözhető folyóiratok között, alighogy becsekkoltam az elektromos kapun, a liftek után, balra, nagyon földközelben.
A Jokert az előbbi helyen, ezt meg az utóbbin találtam. Magamhoz vettem mindkettőt, de csak itthon tudatosult, hogy jól tettem (?), mert összefüggnek. Ez a folytatás.
Akkor is, ha két kiadás között nincsen összefüggés. Mármint kiadó és sorozat szempontjából.
Persze, ahogy belegondolok, máshogyan se.
Azon kívül, hogy ez onnan folytatódik, ahol amaz abbahagyta, hogy aztán tökéletesen maga mögött hagyja amaz történetét. De legalább a történettelenségben ugyanolyan következetesek. Na, az igaz, hogy ebben aztán történik sok minden.
De hogy mi, azt igazából fel nem foghatom... Emiatt ez az értékelés olyan csuda rövid lesz, hogy csuda!!
A Jokert ott hagytuk el, hogy a semmi történet végén Joker lezuhan egy piszok magas hídról, de előtte megszúrja Batmant. A Kárhozat közvetlenül innen folytatódik: Batmant mentőautóban látjuk.
És elindul a cselekmény. Minden oldalon történik sok minden, jön egy csomó szereplő, akik vagy nem tudom, kicsodák, vagy igazából nem is érdekelnek. Nem azért, mert érdektelenek, hanem mert a Batman itt átmegy okkultba, spiritisztába, horrorba. Én meg az első kettőt világnézeti alapon utasítom el, a horrort meg nem szeretem.
Az is igaz azonban, hogy van olyan horror, amit teljesen megmagyarázhatatlanul szenvedélyesen kedvelek. Sőt, tulajdonképpen kettő is van. Mindkettő olasz, mindkettő képregény, Bonelli-kiadvány. A Dampyr és a Dylan Dog. Ha itt, a blogon bármelyiket beírod a keresőbe, igen sok mindent fogsz találni, győzzed olvasni.
No, azt mondtam, érkezik egy csomó szereplő. Nézzük, kik is érkeznek!
Jön John Constantine. Aki nekem Keanu Reeves, meg a film. Constantine a film szerint démonvadász. Itt, a Batmanben nekem ez rossz ómen. Aztán lesznek emberi testekből kiszálló (beszálló?) bőrnélkülire nyúzott démonalakok (vö. Iron Maiden Somewhere In Time című lemezének a borírója). Majd megjelenik egy hullafoltos zombi-ördöglány Batman múltjában, majd a jelenében, szarvacskákkal a buksiján. Aztán egy lángban álló házban megjelenik egy csuklyás, sárga szemű ipse, hogy pár oldal múlva felváltsa egy ágyékkötős, hegyes fogú tűzember. Aztán jön egy a temető földjéből egy tűzpiros szemű, amorf, gigantikus famanus (made in ent), de ő tulajdonképpen nem ellenség, majd ugyanitt egy nagyon dühös, szárnyas démon,
Egy galéria első képét látod, kattints, ha a többire is kíváncsi vagyí!
Van, amelyik többször is visszatér, a nyúzott démonok (vajon hogyan lehet egy démont megnyúzni?) és a szarvacskás zombi-ördög csaj. Constantine meg vagy ott van vagy nincsen. De aki ott van, arról sem tudni, vajon mi a francért van ott. Különösen, hogy aztán már soha többet nincsen ott.
Zavaros? Ne gondold. Még nem mondtam el mindent. Sokkal zavarosabb lesz.
*
Könnyen lehet, hogy az előismereteim hiányoznak ehhez a képregényhez, de ha megfeszülök sem találtam semmit, ami az egyik jelentet összekötné a másikkal, egyszerűen nem értettem, hogy mi miért történik, miért ér véget, miért vagyunk ott és már miért nem vagyunk ott. Pereg az al- és túlvilági cselekmény, de igazából sehová sem jutunk, és nincs értelme annak, ami pereg.
Nekem az egész úgy zavaros, úgy katyvasz, ahogyan van. Lehet, hogy egyszer megvilágosodom ezzel a micsodával szemben, de voltaképpen annyira nem vágyom rá, mert nem érdekel, nincsen bennem kíváncsiság.
Nem mondom, hogy kétszer olvastam végig a száznegyvennégy oldalt, mert azért ekkora érdeklődés egyáltalán nem volt bennem, mi több, ami volt, az is elpárolgott útközben. De azt mondom, hogy vissza-vissza lapoztam, hátha megértem, miért vagyunk ott, ahol vagyunk, és miért történik, ami történik, de rendre falnak mentem. A fejemet nem vertem falba.
Szintén galéria!
Szóval nem lettem okosabb, úgy fest, hülyén halok meg. De nekem úgy lila az egész, mint egy jó kis, rettentő unalmas, hatvanas-hetvenes évekbeli művészfilm. De teljesen ez jutott az eszembe. Amikor nem művészet van, hanem művészkedés. Művészet a művészetért, értse, aki akarja...
*
De azt mindenképpen elmondom,, hogy a fentiek ellenére egyvalamiben lenyűgöző a Kárhozat. a rajzok, a színezések frenetikusak! De kimagaslóan. Ahogyan a moly.hu-n fogalmazta meg egy vargaband nevű felhasználó: bármelyik kép lehetne poszter a falon.
Kitérő: mondjuk az is a Moly-ról derült ki a számomra, hogy van jó pár figura, akit ha művelt lennék, felismertem volna, s ezek a megidézett figurák alakjukat újraértelmezve bukkantak fel a Kárhozatban. Hurrá. Így kijelentő módban.
Szóval a rajzok elképesztő részletessége, igényessége, realitása (mármint az ábrázolás szempontjából realista, nem a mondanivalójában) lenyűgöző. De tényleg és valóban az. Remélem, a citált képek visszaadnak valamit a letaglózó hatásból!
Galéria ez is!
Egy másik oldali vélemény, hátha abból sokkal több kiderül számodra, mint az enyémből.
Mondjuk a lényeg, hogy miért is jó, ami nem az,
nekem még ebből a könyvértékelésből sem derült ki.
S akkor ennyi. Tényleg.
Kingpin, Budapest, 2023, 144 oldal · keménytáblás · Fordította: Benes Attila
Rajzok, színezés: 10/10
Sztori: 0/10
Összhatás: 2/10
2024 szeptember vége. Három napja hallgatom ezt a YouTube-on random nekem megjelent zenét.Az előadó egy Deaton LeMay Prohect nevű formáció. Három napja gondolkodom, az énekhang kié. Ma rájöttem. Nem az övé, de piszkosul hasonlít a Styx-es Dennis DeYoung-éra. A zene meg nagyon pöpec kis progi, többször eszembe jutott Rick Wakeman és Keith Emerson. Mint kiderült, nem véletlenül. Ha érdekel, kik is ők, tessék!
Péntek van. Ergo korábban megszöktem a dologdából. Kellene menni vásárolni, de semmi kedvem hozzá. Olyan jól ülök itt a fülemben a zenével, hogy csuda. Meglátjuk, egyáltalán mit akarunk főzni, ha nem komplikált, akkor majd holnap délelőtt elmegyünk vadászni a boltba. (Megbeszéltük: holnap megyünk, hurrá!)
Nem tudom mitől van, de egész héten olyan kis jó érzés töltött avégett, hogy élek. Még olyan kis semmi dolgoktól, hogy amikor bementem dolgozni, köszönök erre, köszönök arra, nevükön szólítok embereket, a nevemen szólítanak emberek, örülnek, ha meglátnak (vagy úgy tesznek), kérdeznek lakók, hogy miért nem én szállítom most őket (a kollégámmal a lelki készletbővítés végett évente munkakört váltunk), de kár, hogy nem én viszem, nem, nincsen semmi baj a kollégámmal, dehogy van, csak... Nem csak a napsütés teszi, ma nem is sütött, mert egész nap borús volt az ég, de milyen kis kellemes idő van, ing és póló, aztán csak póló. Van feleségem, vannak könyveim, van laptopom, van ágyunk (csak ez a qva puha matrac, azt kellene már lecserélni, csak ára van), tudunk filmeket nézni, van pálinkám, a munkámban sem kell megszakadnom, mi bajom lehetne...? Jó vannak egészségügyi gondjaim, a szívem, a cukrom, a talpi ortopédiám, mostanában az aranyerem egy kicsit, a derekam, de igazából egyik sem életminőség rontó. Néha van egy szívinfarktusom, be is vagyok szarva, hogy lesz még több is, de annyira nincsen jelen a mindennapjaimban, hogy az hihetetlen.
Mondjuk a közel hatvan évem néha frusztrál. Nagyim ágán ugyan divatos nyolcvan évig élni, de minden másfelé a hatvanat sem érték el a felmenők. Sokszor eszembe jut, amikor egy ismerős elmegy, és ez a munkahelyem végett nem éppen ritka jelenség, hogy, na, ő már túl van az Élményen, és ez eszembe juttatja, hogy az bizony rám is vár, és ez elég vacak gondolat. Főleg mert SzFT azt mondta, hogy utánam már nem lesz pasija, úgyse fogadja el őt rajtam kívül más, ahogy van. Magamban visszafordítottam a dolgot: én nem tudom elképzelni magamat nő nélkül, de egyik sem lesz olyan mint SzFT. Sem külsőleg, sem sehogyan. Ő én vagyok, a másik felem, vér a véremből, hús a húsomból, csont a csontomból, érzés az érzésemből, minden mindenemből. Csak ránézek, és máris jó érzés, hogy élek.
Van egy kolléganőm. Jó humorú, művelt, bár valamiért sokan nem kedvelik, nem értem, miért. Betegség miatt elvesztette a férjét. Olyasmi kapcsolatuk volt mint nekem SzFT-vel. Ha szóba kerül, mindig látom rajta a mélységes szomorúságot. De az életkedvét nem veszítette el. Szerintem ez csodálatra méltó. Nem tudom, mennyire lenne kedvem tovább játszani az élet nevű játékot, ha SzFT valamiért nem lenne nekem.
