Hát, idefigyelj, ha jót akarsz, ne olvasd, nézegesd ezt a könyvet! Ha még jobbat, akkor olvasd és nézegesd! Úgy beteg, ahogyan van, olyan leleményesen trágár, hogy az elképesztő, és úgy röpködnek a testrészek, robbannak az agyvelők, vágódnak a tökök, nyújtófa a torokba, faltörő kalapács arctrancsírja a konyhakövön, lombdarálóban a rosszfiú és így tovább, hogy azt felsorolni is sok. 

Ennek a második kötetnek a főszereplője Mindy, aki civilben egy tizenkét éves általános isis kiscsaj, a valódi énje szerint meg ő maga a Trancsírgyár. Ez a kötet az előzőnek szerves folytatása, vagyis szerepel benne annak a főszereplője, a hűdebéna Ha/Ver, alias Dave Lizewski, de itt csupán hatodhegedűsi szerep jut neki, Mindy, alias Kis Dög mindent visz. Annyira mindent, hogy a történet elindul, aztán mint fényévekkel száguldó űrhajó, zsutty, az emberi nyákokon, zseléken, trutymókon, bélsáron, véróceánon keresztül máris a végére érve tápászkodunk fel a sokkból, és rázzuk ki a fülünkből a rengeteg sluttyanó, cuppanó, reccsentyős hangot, és mielőtt a laptopomhoz nyúltam volna, komolyan megnéztem, nem maradt e valami nyákosság a kezemen... Besz@rás! 

A történet tán egyszerűbb mint az első részé volt. Az abban végrehajtott maffia lemészárlás után új főnök van a trónon, aki a börtönből irányítja a meglevő csapatot, és utasítja a zsebében levő rendőrséget is. Mindy az első rész után, amelyben, ugyebár meghalt az édesapja, az édesanyjához kerül, akinek az élettársa egy rendőr. Anyu semmiről nem tud, pótapunak összeáll a kép, de nem zaklatja vele szíve asszonyát, ám Mindynek megtiltja, hogy folytassa az eddigi kaszab-tevékenységét. Jónak mondja! Mindy/Kis Dög elhatározza, hogy a bénaságkazal Ha/Ver-Davidet kiképzi, hogy valóban szuperhős lehessen belőle, ám David egy rajtaütésen több ujját darabokra töri, így kivonódik a forgalomból. Mondhatnók, nem tartja fel Kis Dög-öt. Akit viszont a zsaru pótapu tart fel. Jószándékból, szeretetből, békességkedvelésből. Illetve csak gondolja, hogy feltartja. Ő csak zsaru, Mindy viszont Kis Dög. 

Dave nem iktatódik ki teljesen a történetből. Fontos szerep jut neki: meg kell tanítania Mindyt, hogyan kell mindennapinak lenni, beolvadni, elhülyepicsásodni. 

– Beszarás! Nem kérhetem anyától, hogy ennyit költsön egy farmerre! Apu arra tanított, hogy a ruhák pusztán praktikus célokat szolgálnak. Nyáron húzz rövidnadrágot. Télen vegyél fel egy meleg kabátot. 
– Nézd, Mindy. Minden korodbeli lány ezt hordja. Ha be akarsz illeszkedni a suliban, anyukádnak be kell vetnie a hitel- kártyáját. 
– Emellett állj le a Fox News-zal, és kezd el celebekről szóló szarságokat nézni. A veled egykorúak nem szeretik Brit Pume-ot. Ők csak híres emberek otthonának a belsejét akarjak látni.
– Tényleg? Na és Obama? Meg a kurva nagy államháztartási hiány?
– Ezek ne érdekeljenek!
– Tizenkét éves vagy. Látod, ezért nem akar veled lógni senki ebédszünetben. Sly, Bruce, Arnie, Verhoeyen, Jean Claude és McTiernan összes filmje feketelistás, Doktor Szöszi, Katie Holmes, Emma Roberts és minden, ami vámpíros, tuti anyag! 
– Ilyen szarokat én nem nézek. Ezek csajfilmek. 
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de te lány vagy, Mindy... és ha veled egykorúakkal akarsz barátkozni, legalább tegyél úgy, mintha lenne bennetek valami közös.

Persze van reciprokai is a tanításnak, amikor Mindy oktatja Dave-et a szuperhősségre: abban az esetben Dave az, aki balfék és Mndy az, aki profi. Ilyenkor nagyon jókat lehet mosolyogni. Ahogy az is mulatságos, amikor az előző kötetben kinyiffantott maffiafőnök kegyetlen, de vérbéna kölke próbálkozik, hogy Batmanné váljon, és a „mesterei” simán hülyének nézve baromi lehúzzák a pénzét, ő meg tök komolyan azt hiszi egy jódarabig, hogy már képződik. 

A rajzok valaki hihetetlenül jók. Főleg az bennük a nagyon eltalált, hogy valami nagyon eltalált középúton vannak a karikatúra és az elképesztőn profi élethűség között, amit veszettül ügyes árnyékolás és színezés csak tovább erősít. 

Tettem volna ide darabolós, belezős, trancsírozós képeket is, de inkább mégsem, hátha erre téved valami ártatlan kiskorú is, meghagynám a békés álmát. Mert azok a képek bizony hátborzongatón tizennyolc karikásak. Sokszor a hideg rázott tőlük. És itt álljunk meg két pillanatra!

Első pillanat. A képregény minden ízében vérprofi. Ez pillanatok alatt belátható. KIfejezésmódban, tempóban, cselekményben, humorban, mindenben. A mondanivalóval azonban megint bajom van. Mondom úgy, hogy együltőben befaltam az egészet, és igen nagyon sajnáltam, hogy vége van. Részleteiben vannak nagyon jó üzenetek, de az egész üzenete számomra szánalmas és gyalázatos. Valami olyasmi érzésem van vele kapcsolatban, mint Tarantino halhatatlanjával, a Ponyvaregény-nyel. Ami ugyanez: részleteiben zseniális, ám ha hátrébb lépek, voltaképpen az erőszak dicsérete. De ott legalább a gazemberek gyilkolnak. Itt egy tizenkét éves kicsi lány. Aki egymaga likvidálja a komplett maffiát. Ügyesebb és módfelett sokkal hatékonyabb mint a komplett rendőrség. Azok elbaxakszanak hónapokig, évekig, és ég korruptak is. A kicsi lány gyakorlatilag egy éjszaka alatt elrendezi az egészet. (Valami elmebetegen hátborzonfató képsor a elrendezés bemutatása.) Esetében bejön Vonnegut mester örökérvényűje: 

Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.

Nos, ez itt megtörténik. A Macskafogó megoldása jobban tetszik. :-D

Második pillanat. Mindy tizenkét éves. Mondom, írom számmal is: 12. Vagyis minden részletében teljesen ésszerűtlen és hihetetlen a borzadály, amit végez. Ez tompítja a levágott fejek, kiomlott belek összhatását, mert hihetetlenné és hiteltelenné teszi az egész történetet. Miközben utat mutat, hogyan is köll rendet csinálni. Nagyon véres önbíráskodással, mert a rendőrségben sem lehet már megbízni. Nagyon erőlködtem, hogy találjak más mondanivalót. Nem sikerült. Így a minden ízében vérprofi sztori valahogy kifutását veszíti. Mert továbbra is, szakadatlanul úgy gondolom, olyan történeteket érdemes igazán elmesélni, amik jobbá tesznek. A Ha/Ver ilyet nem csinál. Tudom, értem én az ellenérveket, de mégis ez van bennem. Még azt is elfogadom, hogy bennem van hiba.