Ezt a könyvet Csemete kapta a középoskolájában a közösségi munkájáért. Meglepő, ám örvendetes fordulat. Úgy gondolom, Csemetét egy másodpercig sem izgatta, és az elolvasásának a szele még csak meg sem legyintette őt. Z generáció. Sebaj!
Némi érdeklődéssel vettem a kezembe, majd ahogyan a beleolvasás nyomán az érdeklődés úgy kinyílt akár a tubarózsa: a kezemben is maradt.
A szerző, Nyáry Krisztián nevét hallottam már, de ha el kellett volna őt helyeznem bármiféle kulturális koordinátarendszerben, szokásom szerint meglehetősen tanácstalanná váltam volna. Annyit tudtam róla, hogy Szerelmetesfeleségtársam édesanyja, aki a világról a miénktől eltérő módon gondolkodik, kedveli a szerző nagy szerelmekről szóló könyveit. Ez némi támpontot jelentett, bár némileg prekoncepciós rendbe helyezte el a könyvet. De nem foglalkoztam vele.
Nyáry Krisztián, ahogy olvastam vele egy-két interjút, liberálisnak tartja magát. Hogy ez jelent-e valamit a szerkesztés szempontjából, a későbbiekből kiderül.
Ha te sem nagyon tudsz vele mit kezdeni, a lényeg, hogy könyves szakmában dolgozik, jelenleg, 2022 decemberében a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója, és a Magvető Café irodalmi kávéház művészeti vezetője. Tizenöt könyve jelent meg eddig, a legsikeresebb az Így szerettek ők című sorozata. Pedig szerintem ez fontosabb és jobb. Ráadásul lényegesebb információk vannak benne. (Engem például nagyjából semennyire sem érdekel, hogy Gobbi Hilda Temessy Hédit hagyta el Galgóczi Erzsébetért. Mondjuk annak van valamennyi irodalom- és filmtörétneti információértéke, hogy Makk Károly az utóbbi egyik könyvéből rendezte az Egymásra nézve című filmjét. Amikor még nem volt divat az LMBTQ.)
Nyáry Krisztián első könyvei alapvetőn a nagy sikerű Facebook-bejegyzéseiből születtek. Sorra posztolgatta kultúrtörténeti bejegyzéseit, amik akkora olvasottságot értek el, hogy érdemessé vált könyvbe szerkeszteni őket. A Facebook-sorozatát 2006-ban kezdte el írni. Az első könyv 2012-ben jelent meg, és rögtön a könyves sikerlisták élére került. Azóta még hat kiadást ért meg.
Az Igazi hősök, ahogyan az alcíme is mondja, 33 rövid életrajzot tartalmaz. Olyan emberek életrajzát, akik valami hatalmasat tettek az asztalra, de az életükbe nagyon keményen beleszólt a napi politika, a huszadik század véres, embertelen történelme. Sok esetben nem csupán beleszólt, hanem véget is vetett neki.
Egy-egy életrajz hat oldalas, két-három képpel, a végükön egy-egy, az adott személytől származó idézettel.
A kötet keményborítós, szép, ízléses, impozáns, átlátható, olvasható tördelésű, külső megjelenésében hibátlan kiadvány. A külső teljesen méltó a tartalmához. A méretét is tökéletesen eltalálták: nagy alakú, de egy kézben is simán tartható.
A kiválaszott 33
Úgy vélem, az átlag műveltségű és olvasottsgú olvasónak, ha a tartalomjegyzékre tekint, csak pár név mond egy-egy szónál többet. Mondjuk Papp Lacié, Lakatos Menyhérté, Cziffra Györgyé és Semmelweis Ignácé.
Az én generációm számára (ötvenöt vagyok) Papp Laci, Cziffra György és Lakatos Menyhért még ismert kortárs volt. Semmelweis története pedig ugyancsak ismert.
Van néhány olyan név, akiről maximum egy-egy szó ugrik be, el tudjuk helyezni korban és tevékenységben, de részleteiben semmit sem tudunk róluk. Ilyen Ganz Ábrahám (Ganz Művek), Kner Izidor (nyomda), Baumgarten Ferenc Ferdinánd (irodalmi díj), Petschauer Attila (kardvívás), Feinsilber Róbert (Róbert bácsi, szegénykonyha), Gozsdu Manó (Gozsdu-udvar), Horváth Mihály (tér), Angyal István ('56, forradalmár), Slachta Margit és Sztehlo Gábor (rakpart), Pálinkás-Pallavicini Antal (Mindszenty kísérete)
És van sok akinek a neve abszolút ismeretlen: Halassy Olivér, Elek Ilona, Kozma László, Bay Zoltán, Papp Simon, Bányai Júlia, Lenkey János, Széchenyi Ödön, Sina Simon, Bulyovszky Lilla, Simon Jolán, Rátz László, Veres Beniczky Hermin, Madzsar József, Hugonnai Vilma, Sárközi Márta, Haynal Imre, Ocskay László.
(Remélem senkit nem hagytam ki, aki a könyvben szerepel!)
A kategóriák között természetesen kinek-kinek, ismerete szerint simán lehet átjárás. A lista, ahogy itt van, az én ismereteimet tükrözi, szégyen, nem szégyen.
A listát végigiböngészve el kell ismerni, hogy Nyáry Krisztián merítése mindenféle szempontból széles, akár származást, akár nációt nézek.
A könyv elején feltűnt, minden mellékzönge nélkül, hogy a vérforraló sorsok mögötti díszlet jobbára a harmincas-negyvenes évek Magyarországa. S a sors kisiklató történelmi erő a származásukból fakadón a zsidó mivoltukkal szembenálló, gyakorlati antiszemitizmus, elsősorban a nyilas hatalomátvétel utáni idő.
Ez a tény létrehozott bennem némi kognitív disszonanciát.
Mert egyik oldalról felháborító, vérforraló, ami ezekkel az emberekkel történt. Az egyik legfelkavaróbb példa: a világ egyik legjobb kardvívóját Petschauer Attilát a csontegyszerű, bunkó nyilasok télvíz idején meztelenre vetkóztetve hideg vízzel locsolták, kényszerítették, hogy fára másszon és kukorékoljon, miközben a víz ráfagyott. Így halt meg a világ egyik legjobb sportolója. Értelmetlenül, megalázottan ostoba bunkókkal körülvéve. (S igen, a jelenet ismerős lehet Szabó István A napfény íze című filmjéből!)
Másfelől, s ez a kognitív disszonancia oka, mélyet sóhajtottam, hogy hjaj, már megint a zsidó sors, megint a holokauszt... S ne legyen az embernek rossz érzése, hogy a kognitív disszonancia...
Ám aztán mégsem erre fut a kötet. Jócskán helyreáll az egyensúly. Mármint ha azt nézem, milyen politikai rendszerekben, társadalmi berendezkedésekben kellett hőssé válniuk a könyvbe válogatott, származásukban és nemzetiségükben ugyancsak eltérő személyeknek.
S akkor is azt mondom, ha például az emancipáció, a feminizmus több sorson keresztül is szerepet kap. Rendben van, hogy ma már a ló tulsó oldalán vagyunk ebben a kérdésben, de akkor még jócskán az innensőről szemlélődött a világ. S az, hogy SzFT és Csemete ma nőből való nőgyógyászt választhatnak, nem elválaszthatatlan attól, hogy Hugonnai Vilma elsőként a magyar nők tömegéből Svájcban orvosi diplomát szerzett.
A történelmi időszak és ami belőle fakad
A szerző a tizenkilencedik századra és a huszadik század első felére koncentrált a bemutatott személyek kiválasztásában. Nem csalinkázik más időkben, korokban.
Vagyis a történelmi konfliktusok, amelyek az adott történelmi korok általános társadalmi berendezkedésén, szemléletén, tudományos ismretein, szellemi irányzatain túl (vagy éppen előtt) belenyúltak az igazi hósök bemutatásába a következők:
- a 1848–1849-es forradalom,
- a szabadságharcot követő megtorlások,
- a kiegyezés kora, a Monarchia ideje,
- a két világháború kora, különös tekintettel a zsidóság sorsára,
- a második, nagy háború befejezését követő időszak,
- a kommunista hatalomátvétel kora,
- az '56-os forradalom és az azt követő megtorlások ideje,
- és a Kádár-rendszer ideje.
S ezzel gyakorlatilag el is mondtam, miképpen tette tönkre, vagy éppen szüntette meg a napi politika az író által bemutatott életeket.
Amikor egy adott történelmi korról olvasok, felépül bennem az eseményeinek a vázlata, megtudom a legfontosabb szereplők nevét, megismerem a legfontosabb eseményeit, átlátom az alapvető konfliktusok erővonalait, akkor mindig az jut eszembe a kor konfliktusairól, kisebb-nagyobb, pár embert vagy földrészeket érintő harcairól, csatáiról: vajon ment-e jottányit is előrébb a világ? Jobb-e ma nekünk, mert ők akkor és ott harcoltak?
A kérdés nyílván a mi lett volna ha...? értelmetlenségi zónája. Az ok-okozatiság feltételezett megmásításának semmi értelme nincsen. Egyszerűen azért, mert nem tudhatjuk, egy más cselekménysorral merre dőlt volna a másképpen felállított dominósor.
Nem vagyok optimista. A rendszerváltást megélő egyik generációhoz tartozom. A naiv részéhez. Aki úgy gondolta, ha vége a komcsik hatalmának, onnan már csak jó lehet minden. Hát, egyfelől nem lett vége a komcsik hatalmának, másfelől rá kellett ébredni, hogy jócskán van itt hatalom az ő hatalamukon túl is. Sem az emberekkel való kísérletezgetés, sem a hatalom cinikussága nem szűnt meg, csak mert félig elmentek a komcsik.
Vagyis úgy fest, mindössze a módszerek változnak, a célok változatlanok. Emiatt naivitás azt gondolni, hogy bármi is jobbá lesz hosszútávon.
Természetesen az egyes történelmi szakaszok egymáshoz viszonyításakor lehet rangsorolni. Nyilvánvaló, hogy ma jobb élni mint a háború idején, egyértelmű, hogy a Kádár-rendszer megalkuvó békéje jobb volt, mint a Rákosi-éra fekete autós embertelensége. És így tovább. Ha innen nézem, van fejlődés.
De ha arra gondolok, hogy a pillanatnyi állapot semmiképpen sem a végső, s hogy mi alakulhat ki a jelenlegi szisztéma erővonalai mentén, hová, mivé fajulhatnak a mostani események, történések, annyira sok okunk nincsen az optimizmusra. S arra sem, hogy azt monjuk, sokkal előrébb vagyunk. Amit élünk, az csak a béke, amit a második világháború előtt élt meg a világ.
Hogyan is lennénk egyébként előrébb? Vajon az egyedek közötti kapcsolatok fejlődtek bármit is az évszázadok alatt? Mi okunk lehetne tehát a társadalmi optimizmusra? Türelmesebbek, empatikusabbak, segítőkészebbek vagyunk, mint száz évvel ezelőtt?
Nyáry könyve azt mutatja be, miképpen maradtak nehéz vagy sokszor embertelen körülmények között is Emberek egyes emberek. Azt, hogy a csaták kimenetele, amelyekbe az egyén keveredik nem feltétlenül értelmetlenek. Lehet, túl az egyén életén, hosszútávon mégis sokat jelent. Az is lehet, hogy egy egyén erről már semmit sem tud. Isten nyugosztalja, Semmelweis Ignácot! Igaz, ő maga sokra megy vele, hogy a pofonegyszerű módszere nők, családok tömegeit mentette meg a tragédiától, a hajára kenheti (arra a kevésre), hogy a magyarországi orvosképzés legfontosabb intézményének a neve megegyezik az övével... Nem tudhatja, de nem volt értelmetlen a küzdelme. Neki persze ez nem vígasz. De mi itt vagyunk.
Ahogyan nem tudhatjuk, mi alakult volna merre, ha a magyar Oscar Schindler, Ocskay László nem menti meg a maga másfél ezrét. Ha abból a másfél ezerből valaki nem éli túl, merre dőlt volna a dominó-sor, s az új irány milyen pillangó-effektust indított volna el, s az effektus, ki tudja, miképpen befolyásolta volna az életedet, az életemet?
Néha olyan apróságokon múlhatnak dolgok...
Ha arra gondolok, hogy Picur és Attila nem lökdösnek fel a randivonalra, ha Zsuzsi nem teszi ugyanezt Szerelmetesfeleségtársammal, akkor mi soha nem találkozunk. Ha SzFT nem megy a UPS-be dolgozni, ma nincsen Csemete. Ha én nem a Fókuszban eladóskodtam volna, nincsen ma Szamóca lányom és Geri fiam. Ha Szami nincsen, nincsen Lili unokám. Ha Geri nincsen... Nem is folytatom, érted, mire gondolok, ugye?
„Egy igazi hős...” –
üvöltötte Menyhárt Jenő az Európa Kiadóban. Hogy hős akar lenni, a kurva életbe! Meg hogy kellene már egy igazi hős. Az is a kurva életbe!
A Honfoglalás-szvit elején Schuster Lóri ezt úgy fogalmazta meg Hobó szavaival, hogy
...a világon élni csak hősként érdemes...
Mitől hős a hős? Nem olyan komplikált a kérdés. A válasz sem.
Hőst nem a lova, a fegyverzete, a támogatottsága, a nagy szavai teszik hőssé. Nem az, hogy elismerik-e hősnek.
A hős az, aki szembenéz a veszéllyel, elsősorban nem a saját érdekeit tartja szem előtt, tudja, másokért élni az igazi élet. Nem hátrál meg a fenyegetettségben, mert ragaszkodik a céljaihoz. A meghátrálás céltévesztés lenne. 
A 33 más- és máshogyan volt hős. Az életutjaik jócskán különböznek, mások a céljaik, az eszközeik, és az eredményességük is különbözik. Ami közös: a kiállásuk a rendíthetetlen meggyőződésük mellett. S a meggyőződés nem a napi nehézséget nézi, hanem a célra tekint. (Én ezért nem vagyok, nem leszek soha hős... „A kurva életbe, egy igazi hős...”)
S persze ne felejtsük el, hogy amikor a hősök életéről beszélünk, jobbára kihagyjuk a számításból, hogy alapvetően mindennapi emberek voltak, akiknek levegőre, ételre, italra, alvásra volt szüksége, a test anyagcsere-folyamatai végett vécére is jártak, voltak testi-lelki nyavalyáik, konfliktusuk a környezettel. És így tovább. Nyáry Krisztián sem erre fut ki. De abból amit és ahogy írja, kidomborodik, hogy a választott hősök alapvetően mindennapi emberek voltak. „Csak” az elhatározásuk, az odaállásuk, a nekifeszülésük nem volt mindennapi, s mindennek következtében a bátorság, amivel az új utakra léptek, na az aztán valami!
A magam részéről ezt egy ideje nagyon tudom értékelni. Ha már jómagam képtelen vagyok rá. De legalább könyvet olvasok róla. Ami ráadásul tetszett.
Corvina, Budapest, 2022, 248 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631362626
9/10
2022 december, karácsony második napja van („...és a csíz a csupasz körtefán...”). Megint hajnalban keltem, de most nem annyira véres hajnalon. „Aham, nem annyira... Fél hat akkor mi a fene csuda szabadság alatt?” – horkant fel SzFT, amikor válaszoltam neki a mikor keltem ma kérdésére.)
Minden a szokásos, csak a zene volt ma végig Liquify, annak is jobbára az
Tegnap egyébként „szabad napunk” volt, nem mentünk sehová. Ma korcsolyázni fogunk Csepelen, holnap a fiamék jönnek és előtte elvileg kicsit kirándulgatunk valahol, Aztán megyünk még a szünetben uszodába is, meg még szilveszterelni SzFT édesanyjához. Úgy vagyok a programokkal, talán mert egész héten megyek, autókázok, hogy a magam részéről akár végigücsörgném itt a heverőn az egész téli szünetet. De aztán amikor elmegyünk valahová, jobbára nincsen kedvem kimozdulni, titkolom, és jól teszem, mert aztán nem érzem rosszul magamat.
Csak teljesen empatikus vagyok a medvékkel.
Filmet is lehet kuckózva nézni. Tegnap éppen egy könnyed, francia vígjátékot néztünk. „Született hazudozó” volt a címe. SzFT olyan jóízüeket nevett rajta, hogy nekem is elkezdett jobban tetszeni a film, mint amennyire egyébként tetszett.
