* (Egy atomarcú felhasználónevű olvasótárs figyelmzetetett a Molyon, hogy a blogbejegyzés eredeti szövegétől eltérőn a két könyv nem lehet azonos.)

„Bölcseleti-misztikus. lélektani próza.” Ami lehet akármi és bármi. Ha egyáltalán igaz a megfelelése a kötetre nézve. Mert, ugye, a fülszövegek elsődleges célja mára nem annyira a tájékoztatás, mintsem a promóció. A fülszöveg a marketing része. És a reklám hazudik. De ha igazat is mond, még akkor is vannak kérdőjelek. 

Tovább keresgélve, azt is olvastam, Agócs Károly a magyar Borges. Tájolásnak jó a hasonlítgatás. Ha meg van a megfelelő fiók, nagyjából elhelyezhető, mire számíthatok. Hogy Borges kinek vonzó alap, kinek nem, más kérdés. Én nem lettem tőle túl lelkes. A kíváncsiságom azonban mégis növekedett az információtól. Annak ellenére, hogy tapasztaltam már a hasonlítgatás káros következményeit, pro és kontra. (Abba, hogy jó-e pusztán attól valami, hogy új, illetve legyintésre méltó, ha a stílus mindössze [már ez a szó is degradál] megfelel egy más által kitaláltnak. Annak vitatása pedig végképp messzire vezet, hogy a felhasznált stílus konjunktúralovaglás vagy a méltó tisztelet kifejezése-e. 

Amíg a misztikus szó nem kelt óvatosságra késztető képzeteket, addig az intellektuális, lélektani, bölcseleti-próza kifejezések már igen. Nekem kapásból Coelho ugrott be. Akinek a neve mára egyet jelent a felületes, bombasztikus bölcseleti közhely-irodalommal. Tele misztikával, intellektualitásnak álcázott ezoteriáskodással, lélektannak csúfolt giccsel.

Erről a intellektuális, misztikus, lélektani , bölcseleti-próza kifejezésről nekem, anélkül, hogy töprengtem volna, kapásból A sirály és a Szárnyak titka (Skellig) című könyvek jutottak eszembe. Csak, hogy valamelyest tájolódni tudj. S máris mondom: a skatulyáim tökéletesen félrevezetők. Mert Agócs semennyire sem Coelho. De nem is sirályos vagy szárnyasságos. 

Kicsoda Agócs Károly?

Ki az, aki ismeri a nevét? Egyfelől sokan, akik a francia vagy a spanyol nyelvvel foglalkoznak. Mert Agócs Károly mindkét nyelvvel kapcsolatban adott ki köteteket. Mert Agócs Károly fordító, tolmács és tanár. Annyira, hogy a saját könyvét is ő fordította franciára. S éppen az egyik francia kritikusa, Bruno Chiron mutatott rá, hogy Agócs a magyar Borges. S ezzel ki is emelte a lelkinek mondott irodalomból. Úgy ki, hogy fölé. 

A fotó a Könyvkultúra Magazin interjújából származik

A kifejezés azért is megtisztelő, túl a marketingen, mert Borges elismert író. S nem a mainstream irodalom része. Vagyis a hasonlat többet mond, mint ha egy könyv szerzőjét mondjuk Stephen Kinghez hasonlítják. Ott az sejthető, hogy King hírnevével akarják eladni a még névtelen szerzőt. Persze, mozdul bennem a kisördög, a módszer seholsem hatástalan, mindössze más a célközönség. A metódus meg ugyanaz. 

Szakadjunk el Borgestól! 

Agócs Károlynak eddig tíz könyve jelent meg. Ebből három szépirodalom. A háromból kettő ugyanaz, csak más-más címen. Vagyis az irodalmi tevékenységének a döntő része nem a magyar nyelvvel foglalkozik. 

Vagyis lehetnek, akik a szépirodalmat tekintve is ismerik a nevét. 

A másik könyve A lélekmadár, regény.  A moly.hu Norafrill nevű felhasználója a következő értékelést írta róla: 

Rendkívül nehéz, komoly olvasmány volt számomra. Filozófikus, gondolatébresztő, az a típusú könyv, amit ahhoz, hogy megértsük, nem elég egyszer elolvasni. Életről, halálról, érzésekről, elidegenedésről.

Ő a könyv egyetlen értékelője. Egy másik olvasó nem értékelte, csak idézeteket írt ki belőle. Tizenegyet. 

Ennek a könyvnek, bármelyik kiadását nézem is, én vagyok az első értékelője a Molyon. Ami elképesztő a számomra. Mindjárt mondom, miért is az!

A könyv mint könyv

Kemény fedlapos, masszív, jól olvasható, jól kézben tartható. A borító egyszerű, majdnem jól sikerült. Még az alapnak használt első kiadás borítójánál is egyszerűbb. A szerző nevének és a címnek választott betűtípus nekem, ha nem is zavarón, de elüt a háttér pergamen-képétől. A szöveg tipográfiája nem válik szerves egységgé a mondanivalóval és a választott képpel. A betűk nem ott vannak a képen, csak rátették őket. Nem illenek, pláne nem tartoznak össze. Ugyanez igaz a hátlapra is.

Az már más kérdés, hogy a magam részéről simán nem olvasom el az olyan fülszövegeket, amelyek idézetek a könyvből. Azért nem, mert nem mondanak semmit. Tessék engem az olvasót tájékoztatni, mire számíthatok, mit kapok, ha elolvasom a könyvet! Mi ez a lustázás? Oké, folyó, csónakos, labirintus, ima, de akkor a könyv mitológiai parafrázisok gyűjteménye? Vagy vallásos témájú történeteké? S minden történetnek ugyanaz a főszereplője, mintegy poszt-Szindbád? S mert felmerül a labirintus, nekem azonnal kötelező Borgesra asszociálnom? S biztosan jól teszem, ha erről indulok el? S merre van a hány méter, kezitcsókdosom? 

Bizonytalanságot érzek a belső címlap kinézetének esetében is. Nem én vagyok bizonytalan, hanem a könyv tipográfusa volt az. Én nagyon bizonyos vagyok, hogy itt bizonytalanság és tétovaság van.

A címlapon mind a szerző neve, mind a cím csupa nagybetűvel szedett. Ugyanezek a belső címlapon már másképpen vannak. A szerző neve kiskapitális, a könyv címe normál, nagy betűvel kezdődik és kisbetűkkel folytatódik. Ráadásul a tördelő nem nagyon tudott mit kezdeni azzal sem, hogy két alcíme van a kötetnek. Az alcímek elhelyezése és a szerző-cím betűméret választása kölcsönösen elnyomja egymást. 

Amivel még nem tudtam mit kezdeni: a tartalomjegyzék formátuma. Megértem én, hogy az egyes írások rövidsége miatt, ugye, rengeteg kis történet kapott helyet a kötetben, ezáltal nagyon sok cím van. (Ha jól számoltam, százegy. De gyanús, hogy elszámoltam valamit.) Fogynak az esőerdők, megy föl a papír ára, rendben van, de mégsem érzem indoknak, hogy a százegy (?) történet címét bezsufizzák egy oldalra, és a tartalomjegyzék mintegy folyószövegű legyen! Mindenesetre népmeseivé lett a megoldás: van is tartalomjegyzék meg nincsen is. Mert ebben megtalálni, ha keresek valamit, majdnem annyi, mintha átlapoznám érte a kötet egészét. 

Mi hát ez a könyv? 

Rövid és még rövidebb történetek kötetbe foglalása. A második alcíme, a Bölcseleti-misztikus próza után ez: Példázatok és miniatúrák. 

A kötet első felében, a Példázatokban két-négy oldalas történeteket olvashatunk. A Miniatúrákban még ez a hossz is rövidül, maximum másfél oldalra. 

Most jutottam el az értékelésem azon részéhez, amit leginkább szerettem volna kimondani. Miközben Agócs Károly könyvét olvastam, rendületlenül Edgar Allan Poe, Maupassant neve járt az eszembe. Ami elárulja, hogy Agócs formailag és stílusában teljesen hagyományos elbeszélő stílust használ. Nem hasonlítom az írásait a fenti két szerző írásaihoz, csak ők jutottak az eszembe A remekmű olvastán. Maupassant az írások célratörő tömörsége végett (bár Maupassant nem két-három oldalakban gondolkodott), Poe pedig a történetek végének a poénra futtatása miatt. De nem akarlak félrevezetni: nem Maupassant-t és nem Poe-t fogsz olvasni. 

A történetek poénra, csattanóra vezetése nem kényszeres, de rendszeres. Én szeretem, ha valami így végződik. Vagyis számomra ez növelte az élvezeti értéket. Azzal együtt, hogy a miniatúrák esetében lassítottam az olvasással: egy idő után picit fárasztóvá lett az oldalankénti csattanó. A lassítással visszatért a kezdeti élvezeti érték. Végül is Rómát sem egy nap alatt építették, vélhetőn a szerző sem egy nap alatt írta a könyvét, miért akarnám hát én egy nap alatt a magamévá tenni? 

S még egy nevet ki kell mondanom! De mielőtt megtenném, játsszunk! Kinek a neve villan be, ha például ezt olvasod? 

A világ elkárhozása

Az utolsó száz, aki még a Parancsolatok szerint él. Aki mindig ellenáll a bűnre csábításnak, és  gondolatban sem vétkezik. Aki örvend mások szerencséjén, és osztozik fájdalmában; aki adakozik a szűkölködőknek, gyámolítja az elesetteket, és sose mulaszt el jót cselekedni. Aki csak okkal szól, bölcsen és ékesen, tudván tudva, hogy minden kimondott szót Isten hall először, s kinek beszéde fáklyaláng, gyógyír, elhintett mag, táplálék a szellemnek és léleknek. Aki, elfordulva a világi  hívságoktól, a kegyelmi állapot szakrális folytonosságában, a Teremtőnek hálával eltelve éli  küzdelmes hétköznapjait is. Aki rendületlenül hisz a szeretet hatalmában, megtartó s építő erejében,  amiként hisz a jó végső diadalában is a gonosz felett.
Az utolsó tíz, aki még a Parancsolatok szerint él...
Az utolsó három...
Az utolsó...

Nos? Igen, nekem is, Örkény jutott eszembe. Ki más? De Agócs mégsem Örkény-plágium, de nem ám! Csak vannak ilyenek is a könyvben. S ezekre igaz, amit Örkény az egyperceseihez adott használati utasításban írt: nem felzabálni, lassítani, félretenni, emésztgetni, visszatérni. 

Szeretni. Az életet, egymást, Agócs könyvét. Elsősorban azért, mert bár bölcseleti misztikumnak hívja, de hála Istennek eszébe sem jut mindent tudni. Csak mesél, és a meséi vannak túl a mindennapi szinten, és emelkednek adott esetben misztikummá és bölcseletté. De akkor sem felülről néznek ránk. Valahogy úgy leszünk velük, mint amikor egy valóban megesett történetben Szerelmetesfeleségtársam elszólta magát és metafizikává tett egy banális, mulatságos eseménysort. 

*

A Könyvkultúra Magazin interjúja

A Cultura interjúja a szerzővel

*

Napkút, Budapest, 2022, 206 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409393

8/10

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júliusának az eleje. Vasárnap reggel, ötkor keltem írni egy kicsit. Szerelmetesfeleségtársam ki lesz megint akadva, hogy miért nem alszom inkább. Ő az evolúciós lánc mormota-ágán érkezett az emberlétbe. 

Most éppen úgy nincsen semmi. Jövünk-megyünk, ahogy írtam más helyen, tegnap árusodtunk a Csobánka téren, ma SzFT egyik ügyfelének a koncertjére megyünk, kedden a Pearl Jamre, csütörtökön KISS-re, szombaton pedig Gyulára, nyaralni. Mindketten nagyon várjuk. Kettesben leszünk. Így még nem voltunk hosszút nyaralni. Ébredés után SzFT átjött hozzám, mellémbújt Csemete ágyába, és még lecsukott szemekkel ezt mondta: 
– Olyan jó, rájöttem, azt csinálok Gyulán, amit akarok! 
– A mindenedet, kedvesem! És halljam, ki az a Gyula?