Az első Darvasi-olvasásom volt. Nagyjából találomra szedtem le a polcról a könyvtárban.

Annak ellenére, hogy vegyes benyomásaim vannak, Darvasival nincsen baj. Nagyon nincs. Hihetetlenül jól ír, plasztikus, tömör, átjön, amit írni akar. Avagy nem. De használ gondolatjelet, kötőjelet, nem zsonglőrködik a szöveg interpunkciójával, s ez nekem nagyon szimpatikus. Volt néha valami nagyon pozitív, Kosztolányis érzésem, de ez is Darvasi javára írandó.

És mégis itt vagyok bajban. (Egek, már hanyadszor!) Elképzelhető, hogy a tárcanovella műfajával nem vagyok kibékülve. Az is lehet, hogy nem a legszerencsésebb volt ez a kötet kezdésnek. De miközben Darvasi, oppárdon, Szív Ernő írásművészete lenyűgözött, vagyis az ahogy lenyűgözött, az teljesen levett a lábamról, aközben az amit -tel komoly bajaim vannak. S mondom újra, lehet, hogy a tárcanovella és én nem vagyunk kompatibilisek egymással.

A harminchat kis írás mindegyike gyönyörködtetett technikailag, de igazából egy taglózott le, az Angyali üdvözlet, néhány elgondolkoztatott, de a legtöbbnél valahogy úgy voltam, hogy rendben, ezt is olvastam, izé, nem több. 

De a technika, a technika az bizony még kerestet velem Darvasit. 

3/5

(2013)