Moha olvasónaplója

Bán Béla: Emlék(fény)képek

2018. augusztus 19. - Mohácsi Zoltán

ban_bela_emlekfenykep.jpgBán Béla neve Óbudán fogalom. Sőt, még az a kérdés is elhangozhat, hogy: jó, de melyik Bán Béla? Ugyanis kettő van belőlük. Apa és fia. Az idősebbik pedig jobbára nem Bán Béla, hanem Béla bácsi. Azoknak is, akik tegezik őt.

Az ifjabbik Bán Béla ifivezetőm volt általános iskolában. Kefírrel, Békeffy Lacival ők tanították meg nekünk a Neoprimitív egyik teljes műsorát egy alföldi vándortábor alatt. Tán az életben nem röhögtem annyit, mint abban a táborban. De Béla bácsit akkor még nem ismertem.

Béla bácsi mostanra nyolcvan felett jár. Volt a Falurádió szerkesztője hosszú-hosszú évekig, majd nyugdíjba menetele után először trafikot nyitott a feleségével a Fő tér közvetlen közelében, majd a trafik helyén, egy évvel a rendszerváltás után egy zsebkocsmát.

A Bán Kocsma vagy Kis Dréher kultikus hellyé vált. Kezdettől fogva több volt, mint egy kocsma. Ebben minden bizonnyal komoly súlya volt Béla bácsi múltjának is. Melyik kocsma mondhatja el, hogy ha rövid ideig is, de saját újságja van?

Kedvenc helye volt a Kis Dréher Megyesi Gusztávnak, az újságírónak, Németh László Fritznek, a Vágtázó Halottkémek gitárosának, a rendszerváltáskor, (ahogy a könyv is tanúsítja) politikusok is rendre megfordultak itt, a Kis Dréherben lépett ki az SZDSZ-ből Tarlós István. Ide jár a Kretens volt és a Satöbbi jelenlegi dobosa, Max, de megfordul itt ügyvéd, bíró, újságíró, filmrendezők, régész, fotós, földmérő, zöldséges, internetes-szerkesztő, titkárnő, iskolabusz-sofőr, rengeteg mindenféle ember. Mostanában a fiatalabb generáció is rátalált a helyre.

Aztán Bán Béla, az idősebb, aki a jelen könyvet írta, feladta a kocsmárosságot, és gyönyörű kilátású pomázi otthonában írni kezdett. A rádiós újságírói múlt persze jócskán könnyített a munkáját. Ez a könyve az ötödik, ami nyomtatásban megjelent. Mindegyik önerőből, magánkiadásban látott napvilágot. Külső megjelenésükben nagyon profi, szépen tördelt, némi túlzással impozáns kiadványok. A borítók remek terveit Béla bácsi lánya, Bea készíti. (Bea egy évfolyammal járt alattam a Harrer Pál utcai iskolában.)

Kicsit nehéz dolog ismertetőt írnom a könyvről, mert ismerem és tisztelem Béla bácsit. Ilyenkor nagyban_bela_emlekfenykep_dedikacio.jpg a kísértés, hogy az ismerettség miatt az ember megengedőbb, elnézőbb és lelkesebb legyen, olyan értékeket is megtaláljon a könyvben, amiket más esetben nem biztos, hogy meglelne és nem mond ki dolgokat, mert jobb a békesség, és mi oka, indoka lenne, hogy a szerzőt esetleg megsértse?
A dogot még inkább nehezíti, hogy vannak kapcsolódási pontjaim mind Béla bácsi gyerekeihez, mind Óbudához. Azért mégis próbálkozom a tényszerűséggel és a korrektséggel. Mintha nem ismerném Béla bácsit, és semmi nem lenne testközeli abból, amiről ír.

Az első kérdés: miért magánkiadásban jelent meg a könyv? A magánkiadású könyvek mindig előhívják ezt a kérdést. A válaszalternatívák a következők:

  • Az indok jobbára az lehet, hogy a témája olyan, hogy nem talál rá kiadót a szerző.
  • Vagy az, hogy a szerző úgy érzi, nem akarja a munkája anyagi gyümölcsének a nagy részét a kiadónak és a terjesztőnek adni.
  • Vagy az, hogy kiadó nincsen, aki bármennyi pénzt is látna a kéziratban, vagy annak minősége, vagy a célközönség rendkívül kicsi, várható érdeklődése miatt.

Béla bácsi könyvének esetében csak sejtésem van, melyik az igazi ok.

Éppen most olvasom Vámos Miklós legújabb könyvét, a Töredelmes vallomás-t. Béla bácsi természetesen nem Vámos Miklós és vica versa. Vámos szépíró, hosszú és méltán sikeres írói múlttal, sajátos visszafogottság jellemzi, mégis szókimondó. De a Töredelmes vallomás gyakorlatilag ugyanaz a műfaj, mint az Emlék(fény)képek. Persze, van különbség a két könyv között. Vámos intim testközelbe enged magához, hiszen jó értelemben vett intimpistáskodására példa: megtudhatjuk, mennyire felállt neki egy szűz kurva incselkedésére, aki aztán úgy hagyta. (Félreértés ne essék, semmi bajom a leírással, nagyon élveztem ezt a szösszenetét!). Béla bácsi ennyire nem mellőzi az tapintatot sem önmagával, sem azokkal szemben, akikről ír. E ténynek nincsen előjele, mindössze ténybeli különbség. A két könyv műfaja, bármi is az, megegyezik.

Szóval nem tudom, Béla bácsi mit is írt, amikor ezt a könyvet írta. Kialakított egy sajátos műfajt, ami nem szépirodalom, nem memoár, nem életrajz, nem karc, semmi se nem, miközben mindegyik, egyben.

Béla bácsi a szülőhelye, a családja és a saját múltjáról mesél és beszélget az olvasóival. Amit elmond valamiféle történelem alulnézetből: egy átlagos falusi család diplomássá lett fiának, családjának a története, aki nem volt mindennapi figura, ismerték rengetegen, de nem tartozott a legismertebb rádiósok sorába.

Ez a könyve a sajátságos önmagához képest is különleges. Béla bácsi elővette az otthoni fényképeit és szabad folyást engedett az emlékeinek. A fényképeket kronológiai sorrendbe tette, és így mesél, ki szerepel rajtuk, milyen alkalomból, vagy éppen arról, neki mi jutott eszébe az adott fényképpel kapcsolatban. Olvasás közben pedig lezajlik előttünk az élete. 

Egyáltalán nem nagy történeteket olvasunk. Emlékfoszlányok, kis sztorik, szösszenetek, szeretettekről és nem annyira szeretettekről. H
a akarom, kicsit szociográfia, ha akarom zanza-történelem, lehet csudálkozni, lehet dühöngeni, meghatódni, nosztalgiázni, s ha akarom: családtörténet.

A legfontosabb mondat: olyanok a történetek, hogy Béla bácsit jó olvasni.

Akkor is, ha volt néhány, stilisztikai szempontból helyrepofozandó mondat, és egy-két olyan emlék, amelyre ráfért volna valami dramaturgia súly, hogy a személyes emléken túl valóban átjöjjön valami többlet is.

De azt kell mondanom, ha nem lenne semmi közöm Óbudához, semelyik Bán Bélához, a Kis Dréherhez és vendégeihez, akkor is tetszene a könyv. Szerintem ezzel nagyjából mindent elmondtam. 

Két kedvenc emlékfényképem lett a kötetből.
Az egyik Béla bácsi általam nem ismert, sajnos elhunyt feleségéről, Veráról, Vera néniről szól.
A címe: A boldogságunk kora. Arról szól, hogyan ébredtek egy reggelen szegényen, szerelmesen, de boldogan, valamikor, azt hiszem, a hatvanas években, és Vera (néni) hogyan költött el egy cipőre két heti munkabért, és hogyan reagált erre Béla bácsi. A könyv legjobb fotója, ahogy a szép, fiatal, ébredő nő maga elé rántja a lesifotós miatt a takarót (mert „nehogy már!”), de közben olyan kedves-pajkosan néz a kamrába, hogy attól el kell olvadni.


ban_bela_emlekfenykep_vera_1.jpg

A másik történet, ami nagyon tetszik, az Emberi sorsok. Itt a fotó maga nem annyira jó, de a szöveg, amely Vera (néni) testvérének a sorsát mondja el. Valami annyira jól sikerült szociografikus novella, hogy egymás után kétszer olvastam el.

Kiemelni csak ezt a kettőt emelem ki. „Akinek van füle a hallásra...” :-)

*

Akit érdekel a könyv, az alábbi címeken rendelheti meg:

ban.belabacsi@gmail.com
vagy
https://www.facebook.com/bela.ban.1?ref=br_rs

4/5

(2018)

Magánkiadás, Budapest, 2018, ISBN: 9786150026725

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1814190255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.