Moha olvasónaplója

Halasi Mária: Egyszer csak csöngetnek

2018. augusztus 26. - Mohácsi Zoltán

halasi_egyszer_csak_csongetnek.jpgAz előtörténet szokásos: az óbudai piac cserekönyves-kosarában leltem erre a kötetre. Akkor nem kapcsoltam, hogy szerzője, Halasi Mária az írója a viszonylag híres, Az utolsó padban című regénynek is.

Jelen kötet alapképlete egyszerű: átlagos, négytagú magyar család, papa, mama, gyerekek, csak nem „csupaszív szeretet”. Azért nem, mert a kisebb kölök gyermekparalízis miatt térdtől lefelé megbénul. Ez persze alaposan felkavarja a családi belviszonyokat, amikbe, a lebénult kislányt, Sárikát talán kivéve, mindenki beleteszi a maximális minimumot, és elbattya, amit csak lehet. Apu-anyu a lebénult kislányra koncentrál, elhanyagolja a nagyobbik kislányt, Gabit. Gabi aztán erre úgy dönt, mint Shakespeare II. Richard-ja: ő bizony gonosz lesz. S mivel minden csak döntés kérdés, hát az is lesz. Amire Anyu persze makarenkói módon reagál. Apuban bújdokol a gyanú. hogy itt elcsúszik valami, de ő sem kapcsol, miről is van szó valójában, és szerető módon de passzív marad.

A szerző, bár ifjúsági regényről van szó, nagyon ügyesen fogja meg az indítékokat, nagyon hihetőn vezeti a szereplőket, és ügyesen, finoman tálalja a motivációkat. Voltaképpen mindenki elfogadható, szerethető és érthető. Lehet haragudni mindenkire, de minden gond nélkül meg is lehet érteni bárkit. Mert a reakciók jobbára viszontreakciók. Az empátia nélküliség viszontreakciói. Anyu haragszik, mert Gabi olyan, amilyen. Gabi cirókaminuszban van, mert a betegsége folytán mindenki Sárikát babusgatja, de ezáltal tényleg minősíthetetlenül bünteti nemcsupán a szüleit, hanem Sárikát is; s ahhoz már elég nagy, hogy érezze ennek erkölcsi tarthatatlanságát. ((SPOLIER: Van annyira genyó, hogy amikor Sárika a rengeteg munkának, rehabilitációs tornának köszönhetően járni kezd, azonnal lefikázza: „Mondtam, hogy csak nyavalyogsz!”)) Apu feszül kettejük között, de ő is Sárikára fordít nagyobb figyelmet.

Főleg azért tetszett a könyv, mert nem a másság ájult tiszteletét sugallja: szeressük Sárikát, mertmozgáskorlátozott! Ezért volt anno bajom Az utolsó padban-nal, ami, ugye, egy cigány kislányról szól. Mert egyfelől valóban, csúf, gaz dolog az önmagában való faji megkülönböztetés, másfelől eddig én két cigánytól is hallottam, hogy ami előítélet van velük szemben, az a cigányoknak köszönhető elsősorban. [Részletekért, kérem a szerkesztőségben jelentkezni!] S én ráadásul kisgyerekkoromban legtöbbet talán Lakatos Kálmánkával és nővéreivel, Etával és Marival játszottam a Szerdahelyi utcában levő udvaron.) Hanem azt mondja, szeressük Sárikát, akimozgáskorlátozott. S egyébként nagyon helyesen sikerül még Sárika jellemét is árnyalttá tennie: túlságosan megalkuvó a nővérével szemben, a béke érdekében még a komoly megaláztatásokat is simán eltűri tőle.

A legmeglepőbb viszont az volt, hogy Halasi Mária mennyire más követelmények szerint fogalmazhatott, mint ahogyan az ma kötelező lenne. Gabi kiváló versmondó. Az osztályban feleltetik egy versből, de az egyik antiszociális kisköcsög sokadszorra megzavarja az órát. A tannéni megállítja Gabit, és hosszú polémiába kezd a rendzavaróval. Gabi, nem kicsit Sárikára is gondolva levonja a következtetést: ha valakivel nincsen semmi gond, ha nem szorul plusz figyelemre, mert semmi nem gátolja a feladatai elvégzésében, s mert meg is csinálja azokat, nos ez a valaki simán benyalhatja, hogy a kutya sem fog ráfigyelni, az ő testi, lelki igényeit simán át lehet lépni, és az, aki tudatosan renitens vagy aki önhibáján kívül ugyan, de sokkal több figyelmet igényel, az bizony meg is fogja kapni a figyelmet is, meg a segítséget is. A normalitásnak nincsenek jogai, csak kötelességei. S ez nagyon igaz, döbbenetes üzenet. Gabi tehát e logika mentén harcolja ki a a figyelmet, s meg is kapja azt. Igaz, köszönet abban sincsen. De figyelnek rá. 
Jómagam éppen a napokban tűnődtem azon, hogy ha valaki renitens, leszarja a szabályokat, az együttélés alapjait, semmit nem tesz bele a közösbe, de végre egyszer hajlandó valami közösért is megmozdulni, vagy akár csak tisztességesen megszólalni, mindenki elájul, oda van, elismer. Míg ha valaki, aki addig közösben gondolkodott, teljesen szocializáltan állt a dolgokhoz, szépen beszélt, segítőkész volt, de egyszerre nemet mond, az azonnal háborút vált ki, az azonnal a rossz oldalon találja magát, ő lesz a főszemét, közellenség. S no, htköznapi értelemben vajon melyik a kifizetődőbb, melyik igényel kevesebb energiát, odafigyelést? No, melyik?

Amit nem értettem, nem díjaztam, nem élveztem a könyvben: Sárika agyjátéka Szobária tárgyaival: az éltre kelt tárgyakkal, bútorokkal. Számomra teljesen feleslegesek, unalmasak voltak ezek az oldalak. Amikor harmadszor is erről olvastam: átlapoztam.

Aztán a végső megoldás is hihetően nyílt marad, van feloldás, de van tere annak is hogy eltűnődjünk, ki mit kezd vajon az új helyzettel? Csak mint az életben.

3,5/5

(2017)

Móra, Budapest, 1975, ISBN: 9631104753 · Illusztrálta: Kass János

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr6514203183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.