Moha olvasónaplója

A kötelező olvasmányokról és a ponyváról

Arató László két cikke

2018. november 04. - Mohácsi Zoltán

arato_laszlo.jpgLASSÚ FLEFOGÁSÚ VAGYOK, csak néha azzal vígsztalom magamat, hogy egyeseknél mégis gyorsabb. Ráadásul szabálykövető is vagyok, tehát nem vagyok zseni. 

Most pédlául az történt, hogy több év Moly-os tevékenység után, lám, megcsináltam ezt a blogot, ahová az olvasmányélményeimet pakolgatom fel. Mármint a könyves-élményeket. Ma reggel meg szembe jöt velem egy blogbejegyzés az akarater blogról a kötelező olvasmányokról. Amíg szerelmetesfeleségársam még békésen szuszogott mellettem, elolvastam a cikket, meg a „párját” is a ponyvairodalomról. S akkor esett le a papírtantusz, hogy a blogom nem a Moly, nem vagyok arra kényszerítve, hogy csak ISBN-es jelzetű olvasmányélményekről írhatok, hanem bármirő, ami olvasmányélmény, újságcikk, netes cikk, folyóirat, hirdetési cetli vagy a saját naplójegyzetem, vagy bármi, amit elém fúj a szél, és betű van rajta. Vagy még az sem kell, hiszen ez az én blogom, én szabom meg a kereteket és a szabályokat. Majdnem teljesen. 

S akkor, még mielőtt, azelőtt, erről a két cikkről van szó:
1. "Beváltnak nevezhető az a klasszikus, amit a gyerekek nem olvasnak?" 
2. Védőbeszéd a ponyvairodalom mellett

Eszembe sincs megmondani a frankót, nem is szeretnék beszállni a kötelező olvasmányokról szóló vitába. Ismeretem sincs elég. Erről sem. Csak Arató úr cikkei megfogtak. 

Az, hogy olvasni jó, bár nem kétséges, de mára a gyakorlatban erősen vitatott, hogy kell-e még. A megszállottak még olvasnak. Én is. De egyre kevesebben. Sok a munka, kevés az idő, sok az infó, pörög a világ, egyre gyorsabban kellene feldolgozi az ingereket. Annak ellenére, hogy az olvasás pszichológiai hatásai vitathatatlanok. S azoknak, akiknek fontos, ezt tudják, akiknek meg nem, azokat nem érdekli. Ahogy ez szokott lenni. 

Magyar nyelvet és irodalmat mindnyájan tanultunk. Legalábbis mindnyájunknak tanították. Jól vagy rosszul. Jobbára rosszul. Bár alapvetőn konzervatív vagyok, és szívemnek kedvesebb a konzervatív tartalmak nyomatása, de a kötelező olvasmányok témájában mindig eszembe jut a Kőszívű, meg az, hogy milyen szenvedést okozott végigolvasni. Semmi más köelezővel, de ennek minden oldalával megszenvedtem. Jókait meg azóta sem olvastam, fal lett közöttünk. Olyan, hogy azóta sem tudtam áttörni, pedig egyszer-kétszer próbálkoztam. olvasas_egy.png

Aztán középiskola negyedik osztályáig nem is volt olyan magyartanárom, aki nem csupán leadta volna az anyagot, hanem meg- és bemutta volna annak kérdésit, mondanivalóját. Aztán negyedikben lett egy: még József Attila munkásverseit is úgy tanította, hogy mindenki szájtátva figyelt. Közel hozta a témát. Tény, hogy akkoriban, '85 környékén ezügyben Hobó is sokat tett, hogy a magas irodalmat lehozza a plebszhez, hozzánk. 

Nekem annyi mázlim volt, hogy a bennem élő sznobizmus végett soha nem ellenszenveztem a kötelező irodalommal, sőt, jobbára évekkel korábban elolvastam őket, mintsem kötelezők lettek volna. De nem emlékszem, hogy általános isiben beszédtéma lett volna a mindenkit átható averzió a kötelezőkkel szemben. Volt, amit nem annyira kedveltünk, volt, amit jobban, de nem utasítotuk el a tényt, hogy olvasni kell. 

Változnak az idők, változnak az emberek. A mostani általános iskolások már vizuálisak, a mozgó képehez, a képernyőkhöz szoktak. A saját gyerekeim most huszonévesek. Rendszeresen olvastunk nekik meséket, ifjúsági irodalmat, rendszeresn olvastunk magunk is, de mégsem lett egyik sem valami nagy könyvmoly. (Meglepetés volt, hogy Gergő fiam, amikor két hete nála jártunk, mesélte, hogy rászokott a hangoskönyvekre. Unalmas a munkája, már unta a zenéit is, ezért kezdett könyveket hallgatni. Amikor megkérdeztem, miket pakolt fel a telójára, azt mondta, Szerb Antalt, Rejtőt. Az utóbbi illik hozzá, az előbbi kevésbé, de bár különbséget tett, melyik mire jó, és imádja az utóbbit is, az előbbiről lelkesebben beszélt.) Vagyis mára a szülői példa nem feltétlenül azt jelenti, mint az korábbi nemzedékeknél. 

Arató László is erről ír, erről beszél. Hogy előszőr meg kellene tanítani olvasni a gyerekeket, át kellene adni a könyvek szeretetét, s csak utána nyomni az esztétikai szempontokat. (Amiket mellesleg nekünk, most ötvenegy vagyok, sohasem tanítottak. Ha lett érzékünk hozzá, hurrá, ha nem, így jártunk. Talán abból indultak ki, hogy ha minőségi irodalmat nyomnak a tantervben, azt szokjuk meg, és az lesz a viszonyítási alap. Talán be is jött...) És olvasni megtanítan nem lehet csak olyan íráosok keresztül, amikhez van kapcsolódási pontjuk. Mint például Az éhezők viadala vagy a Harry Potter. Vagy bármi.

És ennek érdekében vagy ezzel párhuzamosan azt is mondja, hogy a ponyva irodalom szerepe sem feltétlenül olyan vérnegatív, ahogyan azt az elefántcsonttoronyból kinyilatkoztatják. Már csak azért is, mert például Shakespeare volt korának Szilvásija, Berkesije. Másfelől, idézi Bárány Tibor fejtegetését: „minden további nélkül el tudunk képzelni gyenge, tehát esztétikai értékkel nem rendelkező magasirodalmi műveket, valamit irodalmilag sikeres, tehát komoly esztétikai értékkel rendelkező populáris műveket; mi több, ismerünk is ilyeneket.”

Nos, számomra nagyon régen ez a nagy kérdés. Miközben érezni vélem egyes írások között az esztétikai különbséget, azt, hogy melyik minőség, melyik nem annyira, és melyik csapnivaló, mégis érzek valamit érthetetlen disszonanciát magamban. Mert nem nehéz belátni, hogy Edgar Rice Burroughs (Tarzan, John Carter), Vavyan Fable írásai irodalmi szempontból inkább mélységeket, mint magasságokat érnek el, de mégis pompás szórakozást nyújtanak a könyveik, letehetetlenek. Terry Pratchett, Douglas Adams, Philip K. Dick sem magas irodalom, de az ő írásaikban már bőven van gondolat is, de még mindig a tömegirodalom kategóriába tartoznak, és egyik jobb mint a másik. És így lépegethetünk felfelé, amíg el nem jutunk a Parnasszus tetéjére. De voltaképpen az irodalmi minőség, miközben mindent jelent, nem jelent semmit. Mert hiába a szöveg irodalmi minősége, ha az esztétikával baj van, s hiába a szöveg irodalmi minősgének a fájdalmas hiánya, sőt, akár az esztétika hiánya is, ha a szöveg maga szórakoztató és lebilincselő. Tehát miközben van különbség jó és rossz irodalom között, akozben igazából nincsen. (Na jó, azárt vannak végletek, azokank kapásból ignoráljuk.)

Ezen a ponton viszont maradnak a biológiai, neurológiai tények, amiért érdemes olvasni. És amiért érdemes olvasást tanítani. Meg azért is, hogy át lehessen adni a csimotáknak, amit ők már nem akarnak tudni: olvasni önmagában jó, célok és eredmények nélkül is. 

Arató László cikkei, interjúja pedig okos és elgondolkodtató, tessenek fogyasztani.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr6914351861

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.