Moha olvasónaplója

P. G. Wodehouse: Legénylakás

Angol humor New Yorkban, szerelem, ékszer, inasok, miegymás, a szokásos

2020. március 28. - Mohácsi Zoltán

wodehouse_legenylakas.jpgWodehouse-zal először a Népszínház utcai antikváriumban találkoztam. Már meséltem, gyerekkoromban elképzeltem, milyen klassz lenne, ha lennének olyan boltok, ahol régi, használt könyveket lehetne megvenni! A Delfin-sorozatom hiányzó darabjaira gondoltam elsősorban. Mohácsi papa meghökkenve mondta: 
– De Zolikám, vannak ilyen boltok, antikváriumnak hívják őket! 
Gondolhatod, milyen izgatott lettem. Abba nem gondoltam bele, hogy azért ezek a boltok nem úgy müxenek mint a könyvesboltok, hogy bemegyek, aztán leemelem a polcról, amire szükségem van, hanem azt előbb oda be is kell vinnie valakinek. A valósággal való találkozásom így elsőre csalódás volt, hogy aztán a csalódást felváltsa a vadászat izgalma. 

wodehouse_legenylakas_hubelesamu.jpgNos, az egyik vadászat alkalmával emeltem ki a Hűbele Sámuel-t a vidám könyvek polcáról. Semmit sem tudtam róla, a szerző nevével sem találkoztam még. A '75-ös, Kozmosz Könyvek kiadás volt az. A borítórajz fogott meg. Akkoriban fillérekbe kerültek a könyvek, az antikváriumokban pláne, azonnal jött velem. Először csalódást okozott. Nem tudom, mit vártam, de egyáltalán nem azt, amit kaptam. Aztán felvettem a fonalat, értékelni kezdtem a stílust, és végül beleszerettem a könyvbe. Akkor még nem tudtam, hogy viszonylag egyenletes minőségű könyveket író, abszolút grafomán pasi művészetével való első találkozásomat éltem át. 

Sir Pelham Grenville Wodehouse regényeinek a száma ha nem is végtelen, de afelé konvergál. Voltkaképpen, ha nagyon akarnám, elszőrözhetnék, hogy a Wikipedia megfelelő szócikkében megszámlálom, mennyi is pontosan az annyi, de egyáltalán nem akarom, ennyire nem vagyok türelmes. Ennyi könyvet maximum Chuck Norris lenne képes megírni, ha egyáltalán arra vetemedne. Ebből következik, hogy Chuck Norris képességeiben már létezett a születése előtt is, csak akkor Wodeouse-nak hívták. :-)

Wodehouse véletlenül sem ír komoly irodalmat. Azon írók közé tartozik, akik buldogként kimondottan és összetéveszthetetlenül a szórakoztató műfajra haraptak rá. Meg kell adni, összetéveszthetetlenül jól csinálja. Nem vesződik túlságosan az árnyalt jellemrajzokkal, a politikának és a társadalombírálatnak a leggyengébb szellőcskéje sem érinti meg, alakjai szigorúan a középosztály tagjaiból kerülnek ki, na, jó, néha kicsit milliomosok, viszont tény, hogy a mindennapi munka megpróbáltatásai a legritkább esetben frusztrálják őket, és az időbeosztásuk elkészítését a napi 8–12 óra, bérért való kötelező elfoglaltség csak a legritkább esetben komplikálja. Teljesen ráérnek egymással, az érzelmeikkel és a kavarásaikkal bíbelődni. wodehouse_legenylakas_pgw_davidline.gifA Wodehouse-könyvek tartalmát jobbára a szereplők érzelmi, leginkább szerelmi élete, és a pénzhez jutásuk vágya tölti ki. Leginkább egyszerre a kettő. Általában van néhány fiatalember, akik reménytelen, vagy rendkívüli mértékben akadályoztatott szerelembe esik, illetve szeretne hozzájtutni valamekkora vagyonhoz. Aztán van néhány középkorú édesapa vagy nagybácsi, akik jobbára mulatságosan szórakozottak. Vannak szigorú és kérlelhetetlen nagynénik, aki akadályozzák a fiatalok boldogságát. Aztán vannak az inasok, akik jobbára pompás problémamegoldók, de mindenképpen véresen lojálisak, vagy egykor bűnözők voltak. S ne feledkezzünk meg az ifjú hajadonokról sem, akik többségükben határozottak, ám vagy anyagi, vagy érzelmi kényszerpályákon mozognak; de képesek a sarkukra állni.

Apropó vér: az nincs, bár bűnözők, bűnök vannak, ám sohasem személy, hanem mindig vagyon elleni bűnözőkről, bűnökről van szó. Pszichopata barmok, pedofilok, asszonyverők, rablógyilkosok, gyilkosok ebben a világban nincsenek vagy ha mégis, akkor sosem testi valójukban, mindössze említés szinten. Wodehouse könyvei mókásak, viccesek, derűsek, így jobbá teszik az életüket.

Olyanok mint a '30-as, '40-es évek magyar filmjeinek, vagy Rejtő Jenő könyveinek a döntő többsége: nem céljuk megmondani a társadalmi, politikai avagy bármilyen tutit, viszont sokszor-sokszor nézhetők, olvashatók, idézhetők. Mert ugye, miféle üzenet van abban, amikor Hippolyt megtudja, hogy a Kabos Gyula megfomálta férjemuram a ha-ha-hagymát is hagymával fogja enni, de van-e ember, aki nem szakad szét a röhögéstől ezen a jeleneten és nem tudja, honnan való a poén? Na, erről beszélek Wodehouse-zal kapcsolatban.

Ez a könyv mint tárgy

Az Isten áldja a Ciceró Kiadót, hogy nekiveselkedett a Wodehouse életműnek, és rendre kiadta/ja a szerző töméntelen számú könyveinek egyikét!

A kiadás méretét nagyon jól kiokumlálták, könnyű, kézbe való, zsebrevágható. A borítórajz grafikusa ritka jó választás, meg is említem gyorsan a nevét: Rigler Rígó György. Kár hogy belső illusztrációkra már nem futotta Nagyon szerettem Hegedűs István és Zsoldos Vera Wodehouse-illusztrációit is, de úgyfest Rigler Rígó is elkapott valamit a fílingből.

Viszont a belső margókkal van baj. A könyv eleje és a vége a rosszul választott belső margók miatt nehezen olvasható, szinte szét kell feszíteni a könyvet, hogy látható legyen a szöveg, miközben a könyv hosszú szél-éle felé meg indokolatlanul széles üres hely maradt. Ezáltal viszont, bármilyen kicsi méretű is a könyv, egy kézzel lehetetlen tartani és olvasni. Amit pedig a méret simán megkívánna. :-(

Szól valamiről ez a könyv?

Szól. De semmiképpen sem arról, amit a magyar címe sugall. Az ugyanis úgy tesz, mintha ez, mármint Legénylakás lenne a könyv címe. Illetve hát az is, de ezt a címet nem a szerző adta neki. Az angol eredeti címlapjára ugyanis ez került: The Small Bachelor. Vagyis: A kis agglegény.

A magyarítás minimális következtetőkészséggel azonnal a Billy Wilder 1960-ban készült filmjére utal. Aminek a címe magyarul megegyezik a jelen könyv címével. A film pompás, kedves, annyira nem humoros, de szerelmes, Jack Lemmon és a bájos, kedves arcú Shirley MacLaine feledhetetlenné teszik. Ám a címének az eredetiben megint csak nagyon halvány köze a Legénylakás-hoz. Így fest ugyanis: The Apartment. És semmi köze Wodehouse jelenlegi könyvéhez. A két alkotást mindössze a magyarítás köti össze. A film címének magyarítása legalább nincsen olyan messze az eredeti címtől mint a könyvé. Minden világos?

No, szóval a könyv szól valamiről. Nem a lakhatási problémákról, nem a hím nemű szingliség megpróbáltatásairól, hanem arról, hogy igen, élhet és túlélhet a szerelem. Soványka üzenet, belátom, de mégis szívderítő.

Bár világéletemben szerelmes voltam valakibe, a meglátni és megszeretni szerelemben igazából soha nem hittem. A meglátni és megkívánnival semmi bajom nem volt az égadta egy világon, de hogyan lehetne megszeretni valakit egy szempillantás alatt? Ugyan már!

Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT) 2007-ben találkoztam először. Az interneten talált rám: egy párkereső oldalra úgy rúgdalt fel egy barátos házaspáros. (Olyan érzésem van, hogy erről már beszéltem...) Őt meg egy barátnője. Történetesen ugyanarra az oldalra. Nekem még nem volt kimondva a válásom, de hosszú hónapok óta bent volt már a válókereset a bíróságon. A valóságban pedig már három éve mindössze egy lakásban laktam az exszemmel, pont, ennyi volt a kapcsolatunk. Szóval internet, aztán email-váltás, aztán két telefonbeszélgetés (egek, ahogy beleszólt a telefonba: már a hangjába beleborzongtam, azzal a jó borzongással, aztán abban a minutumban bele is szeretettem). Bár azt, hogy hogyan is fest a valóságban még nem tudtam, ugyanis küldött át magáról képet, de a képen sokkal jobban látszott az akkor négyéves kislánya mint ő. A kölök a fronton, ő valahol a háttérben, de azért így-úgy kivehetőn. Hááát... inkább úgy kivehetőn.

Szóval első randi. A találkozás úgy tizenötödik percében ültünk egymással szemben, éppen tea főtt mindkettőnk számára, amikor is levette a narancssárga lencséjű napszemüvegét, és rámnevetett azzal a macskazöld szemével („S a túlvilág majd összeadja minden bűnömet / és az ördög a vállamon bőg / Tudja, hogy csak rám emelted macskazöld szemed, s minden eldőlt...” Na, ez akkor és ott, pontosan így, mintha Presser a nevemben írta volna, egész pontosan lefedve a szituációt és az érzéseket. )

Néztem a széles állkapcsát, a gribedlijét, a nevető macskazöld szemét és „könnyű kókuszillat libben át a durva életen”... Nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Egyáltalán.
Ő elpirult, elkapta a tekintetét.
– Igen? Mondd! Miért nézel?
– Nagyon szép arcod van! Gyönyörű a szemed. Zavarba hoztalak?
Bólintott.
Magamban konstatáltam, hogy akkor jó, mert még így is 2:1-re vezetett negyedóra alatt a zavarba hozásban. Az első zavar oka az volt, hogy amikor elöször megláttuk egymást a fizikai valónkban, odalépett hozzám és szájon csókolt. Vettem az adást, de a legelső reflexem a menekülés lett. Aztán kalandvágytól űzve maradtam. De jól tettem!
– Ezt hogyan gondoltad? – kérdeztem tőle később. – Előbb csókolsz, bemutatkozni sem hagysz...
– A nevedet már tudtam... Úgy éreztem a leveleidből, a weboldaladból, a beszélgetésekből, hogy ismerlek. Te én vagy. 90–95% az egyezőség.

Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Féléjfélkor ültem HÉV-re és mentem hazafelé. Az ülésre lehuppanva konstatáltam magamban, hogy szerelmes vagyok. Újra. Igazán. Huszonkét éves korom óta először. Akkor negyven voltam. De nem akartam elhinni magamnak, hogy az vagyok. A ciróka mínusz, a három év és még több nőhiány, magyaráztam magamnak. De nem hittem el. Szerelmes voltam. Azóta is az vagyok.

Többször gondolkodtam már, hogy ez a tizenhárom év szerelem mit jelent. Vannak alternatíváim.
* Létezik az első látásra, tartós szerelem.
* A gyárilag belém plántált monogámia és hűség túlságosan alkalmazkodóvá tesz.
* SzFT boszokány és pompás az a bűvölet, amit rám küldött: képtelen vagyok nem szerelmes lenni belé. (Én ezt tartom a legvalószínűbbnek, ő pedig váltig tagadja. De, ugye, melyik boszorkány ismeri el, hogy boszorkány? Vagyis a tagadása a legerősebb bizonyíték arra, hogy boszorkány.)

Vagyis, egy szó mint száz, minden előzetes előítéletem és jól megfontolt, érvekkel alátámasztott nézetem ellenére be kellett látnom, van szerelem első látásra. (Vigyázat, nem azt mondom, hogy az első látásos szerelmek biztosan működnek is. A folyamatos működés más tészta, melós, néha nyűgös, de mindenképpen megérős.) Ahogyan most azt is belátom, üzenetnek ez elég kevés. De talán mégis egyfajta vígasztalás lehet némelyeknek. Mert azért, úgy gondolom, az emberek 99 százalékának az a legfontosabb, legsürgetőbb, legégetőbb szüksége, hogy meglelje a másik felét, akivel kerek egészet alkothat. Az élet értelme, a világmindenség meg minden csak ez után következik. Sőt, ha erre meg van a válasz, ha ketten vagyunk egyek, voltaképpen ha a második kérdésre nincsen is válasz, már nem akkora probléma...

De bújkál bennem a kisördög, hogy ez a könyv is onnantól igazán érdekes, ahol véget ér: vajon mi a csudát kezd egymással a szürkülő mindennapokban George és Molly.

A cselekmény

Nagyjából más sincsen. George Finch gazdag. Fest. Rosszul. Korrekt, udvarias, megbízható fiatalember. Nagyon.

Egy napon meglát egy lányt, és azonnali hatállyal hótt szerelmes lesz belé. A lány meg őbelé. A lány is gazdag. Van neki édesapja meg egy mostoha anyja. Hanem az a nő, barátom... Wodehouse nem erőszakos, de én mondom neked, persze csak úgy tréfásan: Mrs. Waddington-t baltával kellene szaporítani. Most mondd, mindenképpen meg akarja akadályozni Gerorge és Molly esküvőjét, mert George semennyire sem szimpatikus a számára. A lány apja viszont, minden felületességében is támogatja őket. Ennek ellenére egy bizonyos gyöngysor miatt ő kavar csak be igazán, és egészen máshol csattan az ostor mint ahol várja.MIndenki fut valami után. A galád mostoha, hogy bebizonyítsa, a veje mégis gazember. A lány, hogy tisztázza a vőlegényét. Az apuka, hogy pénzt szerezzen. Az inas, hogy eladja egy újságnak a sztorit. A másik inas, hogy leállítsa újdonsült feleségét, a pompás kis tolvajkát, nehogy visszakerüljenek a sittre. A rímfaragó rendőr, hogy megértse, miért szórtak borsot az arcába, miért vágták orrtövön, amikor abroszba csavarták a fejét. Szóval van kalamajka bőven.

A minőség

Beindulnak a félreértés-hegyek, és a kezdetben mosolyogtató könyv a végére bohózattá, majd börleszkké válik. A középsőt, a bohózatot soha nem szerettem. Ami vidám, nevettető, az jöhet. A börleszkkel sincsen semmi bajom (mert ugye, Chaplin, Aranyláz, Modern idők, Nagyvárosi fények, de akár Suli-buli vagy Zimmer Feri hogy csak a példáknál maradjunk. A bohózattal viszont nem vagyok kibékülve. Ezért nem kedvelem például Louis de Funes filmjeit. Ami vidám, az vidám. Ami börleszk, ott tudom, hogy túlhajtott, képtelen lesz a történés. A bohózat viszont úgy csinál, mintha életszerű lenne, miközben már jóval túl van azon, hogy az legyen, de még nem ért el a börleszk képtelenségébe. Nem tudom, érthető, mit akarok mondani? Számomra a bohózat humora erőltetett. A börleszk nem erőltetett, mert eleve képtelenség.

 A regény a háromnegyedéig vidám regény. Az esküvőtől, ahogy a szereplők felrajzanak New Yorkba (tényleg, nem Angliában vagyunk!) kezd börleszkké válni. Addig hihetetlenül lelkes is voltam. Aztán lettem lelkestelen és szinte vártam a könyv kétségtelenül bekövetkező végét. Ami, ahogyan az kell, be is következett, naná, minden és mindenki oda került, ahová való, kibogozódott... Na itt stop, mert ez jó példa! Csomók!

wodehouse_legenylakas_gordius.jpgTudok cipőfűzőt kötni, és nem jelentett túl nagy megpróbáltatást sem megtanulni, sem alkalmazni. Tudok masnit is kötni. Meg megy a babaöltés. Régen, varrógép híján kézzel varrtam a ruháimat, ha elszakadtak. Gombot is simán felvarrrok. De csomót azt ne várj tőlem! Hiába nézem a kreatív könyvekben, mit hogyan, hiába lesem, szinte kockánként leállítva a YouTube videót, szinte lehetetlen feladat számomra egy karkötő csúszócsomójának elkészítése. Bár valahogy mindig összejött, de soha nem a szabályos változat. Ezáltal tapsoltam a gyönyörtől, amikor megismertem a gordiuszi csomó történetet: Nagy Sándor az én emberem, minden empátiám az övé, nem faszakodott, elő a kard, azt' slutty, volt csomó, nincsen csomó! És micsoda iránymutatást adott ezzel!  Csakhogy amikor a dolog reverzével, a csomó megkötésével szembesülök, akkor vagyok bajban. Hegymászó nem leszek, horgász sem, és a makramé is távol legyen tőlem! Valamint bohózatot sem fogok írni.

Mert a Legénylakás vége olyan, hogy ez bejön, aztán vagy kimegy, vagy elbújik, mert jön a másik, aki nem tudja, hogy ez is itt van, de ez sem tudja, hogy az idejött, azt meg pláne nem, hogy amaz is idetart, hogy megtalálja azt, és nem tudja, hogy az meg ezt keresi, emez meg nagyjából senkiről nem tudja, hogy kicsoda, de mindenkiről tudni véli, és ő meg már legelőször érkezett... Nem fokozom. Ezt kitalálni, lásd csomók, én nem tudnám. Egy krimi bonyodalmait még csak-csak.

Nem azért, de írtam is egyet egy pályázatra. Az a címe, hogy A Bibliás. Igaz, nem is nyertem vele: olvastam a két elsőt, az egyiknek az íráskészsége volt jobb, a másiknak a sztroija, de eltűnt mindkettő a semmiben. Én meg elő sem bukkantam a magaméval...

Wodehouse valahogy úgy gombolyítja, bonyolítja, ahogyan Gordiasz szekerének a csomóját Midász: a fene se tudja, melyik szál hová tart és hol bukkan elő? Egy darabig szórakoztató ez is, de egy lélektani pont után nekem egy kicsit fárasztóvá vált. Ennek ellenére azt mondom, van, aki bármilyen mennyiségben képes Louis de Funest-t fogyasztani. Én nem. Akkor sem, ha ebben az esetben Wodehouse-nak hívják. Bármennyire is elfogult vagyok vele. De azért bajban vagyok az értékeléssel, mert mondom, a könyv a háromnegyedéig teljesen, de teljesen  rendben van.


Ciceró
, Budapest, 2016, 328 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635399857 · Fordította: Szennai Éva

 – Mindenesetre egy darabig ide-oda sétálgattunk az állatokat nézegetve, és egyszer csak megkért, hogy legyek a felesége a szibériai jak ketrece előtt.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Sigsbee Horatio váratlanul igen erélyesen; az engedékeny apa, aki életében egyszer végre a sarkára áll. – Te is templomban fogsz férjhez menni, ahogy az egy rendes, tisztességes lányhoz illik!
– Már úgy értettem: pont a szibériai jak ketrece előtt álltunk, amikor George megkérte a kezem.
– Ja, az más! – nyugodott meg Sigsbee Horatio.
(114. o.)

 

– Kell hogy legyen valami megoldás! Maga például mit tenne az én helyemben?
– Mint a szélvész elfutnék, és egész Európáig meg sem állnék.
– De hogy fussak Európáig, amikor egy petákom sincs?!
– Hát akkor eresszen golyót a fejébe... vesse vonat alá magát... vagy ahogy önnek tetszik, úgy végezzen magával – vetette oda neki Hamilton Beamish türelmetlenül. – Most viszont már tényleg rohannom kell. Viszlát.
– Viszlát. Kösz, hogy ilyen sokat segített.
– Igazán nincs mit – szerénykedett Hamilton Beamish. – Szóra sem érdemes. Mindig boldogan állok a rendelkezésére, csak egy szavába kerül.
(128. o.)

 

– Elmondom, ha egy léleknek sem adja tovább. Ugye, tud titkot tartani?
– Nem is tudom. Még sohasm próbáltam.
(182. o.)

Ciceró, Budapest, 2016, 328 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635399857 · Fordította: Szennai Éva

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8115542338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.