Moha olvasónaplója

Małgorzata Musierowicz: A Hazudozó

2020. május 29. - Mohácsi Zoltán

musierowicz_a_hazudozo_000.jpg

– Szerinted én szép vagyok? – nézett rám a kamaszlány. Mivel akkor már jócskán férfi, sőt, családapa voltam, két gyerekekkel, feleséggel, meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle Lolita-effektusról lenne szó. Hogy mennyire nem, azt húzta alá a lánnyal való kapcsolatom jellege is. 

A kérdésén nagyon el kellett gondolkodnom. A lány az én ízlésem szerint nem volt szép. A tizenévesen már nőiesen gömbölyödő teste még, hm, csak-csak, bár az sem, ám az arca számomra egyáltalán nem volt vonzó. De hogyan mondjam ezt meg neki? Hogyan vágjam egy nyíltan kérdező kamasz arcába a valóságot, még akkor is, ha az csak az én valóságom, és minden bizonnyal jön majd valaki, akinek a valóságába éppen ő passzol majd bele? Mert a kamasznak a jelen ezerrel felülírja a jövőt; a jövő olyan távoli, hogy nincs is. Illetve persze van, de olyan értelmezhetetlenül messze, hogy tán meg sem éri. A most, sőt, a pillanat az van csak itt. S ha az itt levő pillanatban én, a férfi azt mondom egy kamasz lánynak (akkor is, ha semmi másnemű iránti vonzalom nincsen egyikünkben sem a másik iránt), hogy, nem, nem vagy szép, vajon mit és mennyit pusztítok benne? 

Ha viszont nem ezt mondom, akkor hazudnom kell. S a kamasz azt nagyon nagy eséllyel ezt meg fogja érezni. Semmi hitele nem lesz annak, amit mondok. Maradt tehát az őszinte mellébeszélés.

– Mi jelentősége van, hogy szerintem szép vagy-e? Nekem akarsz tetszeni?
– Dehogyis! Ne már! – tiltakozott a kezeit is védekezőn maga elé emelve. 
– Na, látod! Nincs tehát semmi tétje, bármit is válaszolok. Ha azt mondom, szép vagy, semmit sem jelent a számodra, maximum egy kis megerősítést az egódnak. Ha azt mondom, nekem nem tetszel, az rosszul esne neked, holott amióta ismerjük egymást vagy az egyik, vagy a másik eset áll fent. És a kapcsolatunkon nem javított, nem rontott egyik sem, holott valamelyik folyamatosan igaz volt. De másfelől meg elsősorban nem is az a lényeg, hogyan nézel ki, sokkal fontosabb, mit sugall a lényed. 
– A belső kisugárzás – bólintott. 
– Úgy van! A belső kisugárzás. 
– De ettől függetlenül: szerinted szép vagyok? 
– Nem tök mindegy? Ne akarj nekem tetszeni, akár tetszel, akár nem! Ne nekem akarj tetszeni. 

Nem fogadta el a válaszomat. Megerősítést akart. Akkor is, ha nem igaz. De megértette, hogy nem fogok válaszolni. 
Bennem meg ott volt a kérdés, hogy akkor most hazudtam vagy sem?

Mint annyiszor, annyi más esetben. Amikor nem akarok félrevezetni, vagy éppen a valóság egy kis módosításával, netán apró tények elhallgatásával konfliktust kerülhetek el. Legutóbb egy nagy rakás képregényt vettem az internet segítségével. A Füles rejtvényújságból származó képregények voltak. Már alig férünk a könyvektől. Belátom, hogy úgysem fogom mindet elolvasni, amíg élek, akkor sem. Megtartani meg pláne nincs értelme mindet Erre ott álltam egy kisebb zöldséges rekesz képregénnyel. Felmerült bennem, hogy nem viszem fel egyszerre az egészet, hanem kisebb csomagokban, addig hordozom az autóban, elfér ott, céges kocsi, Szerelmetesfeleségtársamal azzal tutira nem jár... Aztán azt mondtam magamban, nem, még így sem akarok hazudni neki, nem akarom még így sem félre- vagy megvezetni, nem ezt érdemli. Hazavittem a rekeszt, ahogy volt. Persze, megkérdezte, honnan van, én meg elmondtam neki, hogy spórolgattam rá két hónapot, az eladó megvárt, s nem, még fogalmam sincsen hová teszem. De bár nem fogadtam meg, visszafogott szelektálásba fogtam a könyvek között, egy  rész megy le a könyvmegállóba, egy részükkel fizetek az antikvarium.hu-n, egy másik részük megy majd a Rukkolára. És állandóra iparkodom mind kevesebb 

musierowicz_a_hazudozo_piknik.jpgA Móra Kiadó Piknik-Könyvek sorozata akkoriban kezdett megjelenni, amikor én tizennyolc éves korom felé jártam. Az olvasmányélményes múltamat soha nem tagadtam meg, most is van egy jó csomó mesekönyv és ifjúsági irodalom a polcomon. A jó könyv, vallom, nem korfüggő, még a tartalma sem predesztinálja. (Talán fentről lefelé igen, de lentről felfelé semmiképpen. Egy mesekönyv, sőt egy ifjúsági könyv szólhat bármilyen korosztálynak. A felnőtteknek szánt irodalomra ez nem feltétlenül igaz. Vagy azért nem, mert a tartalma olyan, hogy felborítaná, megzavarná a fiatal korosztályokat, vagy azért, mert egyszerűen még nincsen meg a kellő háttérismeret a szöveg értelmezéséhez és a tapasztalat a befogadásához.) 

De ez a Piknik-sorozat akkoriban teljesen hidegen hagyott. Nem sznobizmusból, hanem életkori sajátosságként. Annak ellenére, hogy Adrian Mole három kötete itt van még mindig a polcomon. Az első zseniális. (Csak pár éve fedeztem fel, de akkor is csak a filmváltozat miatt a Bocsáss meg, madárijesztő!-t. Pazar, csudálatos, újraolvasós, a filmváltozat pedig újranézős. Simán! Az is Piknik-könyv) Szóval nem volt teljesen ismeretlen a sorozat, csak akkoriban nem érdekelt. Aztán meg kitöltötte az időmet az aktív kereszténység és a témával foglalkozó irodalom, a szépirodalomból így irdatlan lemaradásba kerültem. Annyira, hogy bepótolni meg sem kísérlem. Azt olvasom, ami jólesik. 

musierowicz_a_hazudozo_karfiol.jpgFentebb írtam, azon vagyok, hogy a könyvtáram állományát némileg megnyirbáljam. Az utóbbi években az óbudai Könyvmegállókból (ugye, visszakerül a könyves szekrény a Római térre és a csillaghegyi HÉV-megálló mellé is, tisztelt illetékes hölgyek/urak?) összeszedtem a Piknik-sorozat jó néhány darabját is. (Igen, a Madárijesztő-vel kezdődött.) Amiket majdnem bizonyosan nem fogok állandóra megtartani. S ahogy nézegettem őket, egyáltalán melyik az, amelyiket biztosan el is akarom olvasni, akkor akadt a kezembe A Hazudozó. S egy kis beleolvasás után ott is maradt. 

musierowicz_a_hazudozo_mm.jpgMAŁGORZATA MUSIEROWICZ lengyel írónő és grafikus. 1945-ben született és ha jól silabizáltam ki, legalább negyvennégy könyvet írt. Ebből sajnos csak kettő jelent meg magyarul (a másik A karfiol virága). Ám tény, hogy a moly.hu-n erről a magyarul megjelent kettőről csupa jó véleménnyel vannak a könyvek olvasói. Igaz, nem olvasták túl sokan egyiket sem, legalábbis húsz alatti a létszám, aki véleményt nyilvánított. De, mondom, az pozitívat. Kiemelték a karakterek kidolgozottságát, az életszeretet és a humort, ami a könyvekből árad. 

Úgy tűnik, az írónő a könyveit kivétel nélkül önmagának illusztrálta, így a jelen regényének a magyar kiadását is. Érdemes rápillantani a weboldalán a rajzaira, festményeire! Szemgyönyörködtetők és illusztrációknak is kiválók, derűsek, optimisták, kedvesek, pasztellesek. musierowicz_a_hazudozo_011.jpg

A KÖNYV CÍME ÖNMAGÁÉRT BESZÉL. A főhőse egy tizenöt éves, nyolcadikos leányzat, Aniela. A leírása szerint: „...nem volt csodaszép. Ami a külsőt illeti, semmiben sem különbözött az átlagtól. Annak viszont bőviben volt, amit személyes varázsnak szokás nevezni.” S ha leveszi a vastag szemüvegét, még az arca is megszépül, és enyhe kancsalsága is az előnyére válik. 

Aniela fantáziája pompásan működik és a vállalkozó szellemnek sincsen híján. Ez a kettő azonban az ő esetében nem biztos, hogy szerencsés konstelláció. Ugyanis Aniela egy nyári napon szerelmes lesz egy nála két évvel idősebb fiúba, aki az ő városkájukban nyaral. A baj csak az, hogy Pavelnek másnap már haza kell utaznia. De Aniela még aznap megkapja élete első csókját. Másnap sor kerül az utazásra. 

Jönnek-mennek a levelek, de Pavel nem jó levélíró. Aniela viszont biztos abban, hogy megtalálta élete szerelmét. Pavel egy nyomdaipari iskolába jár, Pozanban, Aniela mit tehet mást, jelentkezik ebbe az iskolába. Fel is veszik. Rokonok is élnek Poznanban. Az édesapja ostobaságnak tartja az egész nyomdászosdit, magában Aniela is, de mit tehet mást, hogy közelebb kerülhessen Pavelhez? A kicsi nagylány útnak indul Lengyelország másik felébe, az atyai ellenkezés ellenére (anyu sajnos nincsen). Aztán megérkezik a távoli rokonokhoz, és beindul, mert be kell indulnia a hazugság-verklinek. Anielának, tizenötéves létére meglepően kiforrott filozófiája is van, hogy megvédje a valóságferdítéseit. 

A HAZUGSÁGRÓL nincsen jó véleményem. Szerintem nagyjából senki sem. Mármint ha neki hazudnak. De ha a saját érdek azt kívánja, ha valamit elkerülhet, megúszhat, elérhet, megnyerhet általa az ember gyereke, nos, ebben az esetben már mindenki jóval elnézőbb. 

musierowicz_a_hazudozo_02.jpgAlapvetőn úgy gondolom, minden hazugság mérgez. Mérgez, mert nem veszi komolyan a másikat, félre vezeti, eltitkolja a valóságot, nem vállalja, így átkeni másra a felelősséget, és az egyéni érdeket tekinti abszolútumnak. Félreértés ne essék, a klasszikus példában, ami mindenkinek eszébe jut, valószínűleg én is hazudnék a Gestapo embereinek, hogy rejtegetek-e zsidókat a pincében. Meg sok más helyzetben is. Még azt is el tudom képzelni, hogy önmagam érdekében is megtenném. Hiába, hogy úgy gondolom, a hazugság magát a hazugot is lealacsonyítja. S hiába hogy vannak esetek, amikor nagyon el kell gondolkodnom, hogy vajon amikor nem vagyok őszinte, akkor hazudok vagy csupán nem akarok durva lenni mint a lópokróc? Mert sokszor ez is dilemma.

Nagyim jól főzött. Olyan pacalt, párolt káposztát, töltött paprikát senki nem alkotott mint ő, elrontani sem tudta egyik esetben sem, garantált volt a kulináris orgazmus. Soha, sehol, semmikor nem ettem olyat, de még megközelítőt sem. A pacal alatt alapból volt egy-két köröm... Máris patakokban csorog a számból a nyál, pedig hány éve már, hogy egyáltalán nincsen lehetőségem a főztjét enni...

De a töltött káposzta és a halászlé nem volt az erőssége. Nem volt rossz egyik sem, de számomra mindkettő túl híg volt. A káposztának a leve jóformán paprikás víz volt. A halászlé inkább csak halleves volt, mert nem törte át a halat, zöldséget soha, semmit nem tett a főzővízbe, és mindig csak pontyot vett. 

Mindig jóban voltunk, többrendbelileg éltünk is együtt, de csak a halála előtt úgy öt-hat évvel lettünk olyan kapcsolatba, hogy ezt el mertem neki mondani. Akkor is csak annak kapcsán, hogy a karácsonyi töltött káposztának inkább én veselkedtem neki, nem is értette, de aztán nem bírta abbahagyni az evését. Innentől az összehasonlítás miatt már volt beszélgetési alap. 

A hazug emberben nem lehet megbízni. Aki egyszer hazudott, arról magától értetődőn azt feltételezem, hogy máskor is megteszi. Akiről tudom, hogy másnak hazudik, arról azt gondolom, hogy ha a szüksége úgy hozza, nekem is hazudni fog. Mert aki hazudik, az nem őszinte, az nem szeret. Talán a Gestaponak való hazugság éppen ezen a ponton menthető fel: életvédelemből fakad, nem pusztán önérdekből, érdekérvényesítésből. 

Anielával is az a baja az őt körülvevő embereknek. Nem bíznak benne, nem számíthatnak rá. 

Szerintem valahol már leírtam a történetet, de most nagyon idekívánkozik. Szamóca becenevű lányom úgy öt-hat éves lehetett, Gergő fiam három-négy. December elején jártunk, a Mikulás már meghozta a tengernyi édességet. Olyan mennyiséget, hogy a gyerekek édesanyjával mi porcióztuk ki a fogyasztható adagokat. 
Egy este lefektettük a galériájukon a csimotákat, és mi pedig filmnézésbe fogtunk. A film végén még felmentem a gyerekek galériájára, megnézni, alszanak-e, be vannak-e takarva? Felkapcsoltam a galéria alatti villanyt, hogy ne vaksötétben botladozzak, és fel ne ébresszem őket. Szamócán nem volt rajta teljesen a takaró, felemeltem, hogy megigazítsam. A félhomályban is feltűnő volt, hogy valami barna van a pizsamanadrágján. Bár szaga nem volt, de hasmenésre gyanakodtam, bár nem értettem, miért nem szólt. Voltunk olyan kapcsolatban. 

Hát nem hasmenés volt. Csokoládé. 
– Tudtuk, hogy már nem adnátok többet, ezért leosontunk, és hoztunk fel magunknak. A nadrágomba tettem, hogy ha feljönnétek, ne lássátok meg – mondta faggatásomra a kicsi lány. – Nagyon haragszol, apa?  
Elgondolkodtam. Nem haragudtam. Szomorú voltam.
– Tudod, az a baj, hogy eddig vakon megbíztam benned. Tudtam, ha mondunk vagy kérünk valamit, megteszed, és úgy, ahogyan kértük. De ez a csokis dolog arról szól, hogy bízhatok-e benned ezután is, nem kell-e azon gondolkodnom, hogyan fogsz kijátszani, átvágni? 
Tényleg így volt, vakon bíztunk benne. A szavaim hatása elementáris volt. Olyan, amire nem is számítottam: Szamóca keservesen zokogni kezdett. 
– Apa, apa, én nem akarom, hogy ne bízzatok bennem, a nagyon-nagyon rossz lenne! Ne haragudj, nem csinálok többet ilyet! Kérlek!
Bizalmat szavaztam, szavaztunk neki. Akkor és ott megértette a hazugság, a másik átvágásának a romboló hatását. 

A HAZUDOZÓ JÓ REGÉNY. Életszerű, humoros, hihető.  Az két apró poronty Aniela rokonainál, az valami telitalálat, mondhatom, néhány beszólásuk mindent vitt. Figyelj csak, az első osztályos koruk körül járó gyerekek csak úgy spontán lökik a rímeket. Néha elég vad, brutális szövegösszefüggésben. Az édesapjuk orvos, aki műtéteket is végez. Az alábbi jelenetben a szomszédasszony besegít a napi tanulásukba, éppen írni tanítja

– Ágotának van kabátja – diktálta Lilka néni, az udvar hátulját figyelve közben az ablakon, ahol már harmadik napja szennyezték a környezetet és rontották a levegőt a kiürítetlen szemeteskukák. – Ágotának van kabátja. Leírtad?
Tomcio igenlően hümmögött, és golyóstollával megvakarta gömbölyded, rózsaszín arcát, két vonalkát húzva rá.
– Mutasd! - Lilka néni az asztalhoz lépett, és a girbegurba ákombákomra pillantott: „Ágotának van bele." - Tomasz! Miféle bele van Ágotának?!
– Vastag – motyogta a sebész fia.

(183.)

musierowicz_a_hazudozo_03.jpg

A regény karakterei nem sematikusak, teljesen emberiek, esendők, szerethetők. Aniela, a főszereplő is kellemesen ellentmondásos leányzó. Simán lehet szeretni és haragudni is rá, megérteni is, meg értetlenkedni is miatta. 

Persze, a hazugság témáját illetőn van a sztoriban némi didaktikusság.  Ez két, egyébként jó, de némileg szövegidegenül szájbarágós párbeszédben és a kicsit suta, mert teátrális befejező belső monológon érhető tetten. Különösen az utóbbi zavaró, mert ugye, az utolsó hatással tesszük le a könyvet. Az, hogy Aniela nagyon rövid időn belül belátja a szeretet jelentőségét és a munka pozitív hatását is, nos, izé... Ezen kívül azonban teljesen rendben van az egész. Az indítékok, a motivációk, a lépések is megfelelők. Aniela levont konzekvenciái a túl gyorsak és túlságosan magasztosak. 

Különösen tetszett, hogy nem kiszámítható a történet vége, különösen mert nem happy end-es. Mondom, voltaképpen reális a történet. S amikor nem, akkor is teljesen az elfogadható határok között marad. 

Így elolvasva A Hazudozó-t (nagy „h”, mert a két kis csemete nevezi el Aniela-t ennek, tehát ez esetben a jelző tulajdonnév) igencsak kíváncsi lettem a másik, magyarul megjelent könyvére is. Úgy fest, csak azt sajnálhatjuk, hogy e két könyvnél meg is álltak a fordítók és a kiadók!

És hurrá, végre egy könyv, aminek az olvasása közben nem kellett gondolkodnom, hogy ki kicsoda, és merre van a hány méter! Az utóbbi időben már kicsit aggódtam, sorra ilyen olvasmányaim voltak.

 

Móra, Budapest, 1988, 270 oldal · ISBN: 9631154238 · Fordította: Olasz Ferenc

7,5/10
(2020 május, egy nappal az esküvőnk 11. évfordulója előtt)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7215726988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.