Moha olvasónaplója

Benyák Zoltán: Képtelen történet

Ha az író, megírja az írót, aki a maga által megírt világban kalandozik egy főhősével

2020. szeptember 13. - Mohácsi Zoltán

benyak_keptelen_tortenet.jpg

Nem először, hanem sokadszorra ismétlem magamat, de hátha valaki még nem tudja, így neki nem unalmas két dolog. 

Az egyik az, hogy néhány szerző megkeresett már: nem írnék-e a könyvéről. Eddig egytől-egyig elsőkönyvesek voltak.

Kezdetben volt bennem vonakodás. Egyfelől, mert szeretek magamnak olvasni, és nem szeretem, ha feladat az olvasás. Ugyan nem volt még olyan, hogy visszautasítottam volna szerzőt és a könyvét.  Ennek oka az, hogy jobbára olyan könyvekkel kerestek meg e szerzők, amikről úgy gondolták, a „profilomba” vág.

Másrészta azértvolt bennem vonakodás, mert nagyon simán befolyásol a személyes kapcsolat, alapvetőn konfliktuskerülő vagyok, de szeretek őszinte lenni. Ha e kettő kognitív disszonanciát okoz, jobbára az őszinteség győz. S ez könnyen okozhat konfliktust.

Gyorsan hozzáteszem, eddig csak egy olyan eset volt, amikor úgy éreztem, a szerző megbánta, hogy hozzám fordult, mert vacak marketing-eszköze lettem, a kapcsolatfelvétele nem érte meg a könyvet, amit kaptam tőle. Mármint az ő szempontjából.

S azt is sietek megemlíteni, volt olyan szerző, akinek nem lelkesedtem a legutóbbi könyvéért (vele ráadásul személyes kapcsolatban is vagyok), ezt meg is írtam, ámvám a végeredményt, a kritikámat megköszönte a szerző, és azt mondta, el fog rajta gondolkodni. Meglepő fordulat. 

Így immár refrénné vált a számomra, hogy a megkereséseknél kihangsúlyozom: belátom, a munkám elvileg a marketing része, de mert független vagyok, nem vagyok hajlandó könyvajánlót írni.  Kizárólag  értékelésre szubjektív értékelés írására vagyok csak hajlandó.

Semmi különösebb vonalasság nincsen emögött (majd ha megkeres egy kiadó, kiadói csoport, hogy na, olvassak pénzért, meglátom, mit kezdek a kérdéssel), csupán annyi, hogy egyfelől nem vagyok sem hurráoptimista, sem rajongó típus. Nem azért, mert hej, de büszke, önálló, független személyiségként definiálom önmagamat, sokkal inkább azért, mert önálló, független személyiségként definiálom önmagamat. A blog pedig az én blogom. Ha így világos...

Amikor országos druszám, Benyák Zoltán teljesen ismeretlenül megkeresett neki is megírtam ezt. Optimista ember, elküldte nekem a könyvét.

Amikor felvette velem a kapcsolatot, ő jobban ismert engem mint én őt. Ő már olvasott Mohácsi Zoltánt: a blogomat. S állítása szerint jó véleménnyel van róla. (Köszönöm szépen, ezúton is!).

Viszont én teljesen szűz voltam Benyák Zoltán írásaiból. Eddig csak a nevével találkoztam, talán egy-két könyvének a címét tudtam megemlíteni, de anélkül, hogy a tartalmukról a leghalványabb segédfogalmam is lett volna. Semmi elvi ellenkezés nem volt ebben: manapság szép lassan több szerző, könyv van mint olvasó, egyszerűen nem kerültek az érdeklődésem homlokterébe, vagy éppen a kezembe a könyvei. 

Azt kell mondanom, hogy ha nincsen Benyák Zoltán megkeresése, ennek a könyvének az elolvasása a leghalványabb kísértést sem jelentette volna. Ennek okát hamarosan...

A kérdés az, veszítettem volna, ha így történik vagy sem? (Lásd alább a konklúziót!)

benyak_keptelen_tortenet_bz.jpgA szerzőről röviden: BENYÁK ZOLTÁN kilenc évvel fiatalabb nálam, azonban (az antológiákat nem számítva) hat könyvvel idősebb. Ami lefordítva annyit tesz, hogy én '67-ben születtem és két megjelent könyvem van. Kedves druszám tíz szépirodalmival húzott el mellettem, mert nekem csak két teológiaim van. Ő mérnök végzettségű, én vendéglátós, de gépkocsivezető vagyok. Viszont mindkettőnknek van egy lánya. Nagyon fontos érintkezési pont. Ez a jelen könyve ajánlása: 

Lányomnak, Riának, hogy mindig legyen egy történet, amibe kapaszkodhat. 

A moly,hu-n a nyolc könyvének az átlagos tetszési indexe 85,25%. Ami, minden cinizmus és szkepticizmus nélkül, nem feltétlenül jelent nagyon sokat, de másfelől nézve ez bizony egy elképesztőn szép átlag. Tudva (de még nem ismerve), hogy a könyvei fantasy és/vagy szürrealista témájúak, nagy eséllyel a pozitív elképesztés felé hajlok. Ugyanitt összeadtam: a nyolc könyvének jelenleg összesen 554 olvasója van. Nem rossz! 

   AKKOR LÁSSUK: A KÜLSŐ   

Amikor író-druszám írt nekem, és felajánlott egy példányt az új könyvéből, természetesen ránéztem, miről is van szó. El kellett gondolkodnom, vállaljam-e az olvasás-írást. Olyan műfajt, témát vállalni, amihez semmi közöm, nem érdekel vagy éppen idegenkedek tőle, igaztalan és becstelen lenne a szerzővel szemben. Magyarázzam?

Magyarázom: az, hogy az adott műfajhoz, témához semmi közöm, nem érdekel vagy éppen irritál, arról nem a szerző tehet, az az én problémám. De nagy nyilvánosság előtt egy konkrét munkával kapcsolatban megjelentetni valamit, amit lehúzza, szénné cikizi, porba tapossa, nem lenne tisztességes. Rendben van, hogy a blogom egy vállaltan és deklaráltan egy szubjektív könyves blog, de nem a frusztrációim kiélése végett hoztam létre. 

Szóval, mondom, ránéztem Benyák druszám új könyvére és megrémültem. Mint a filmeken: egyszerre csörömpölő rácsok zuhantak felülről közém és a könyv közé. Az hagyján, hogy a fantasy nem igazán az én műfajom, ezen még lehet segíteni. A nagyobb baj a könyv külső megjelenése. Nagyjából megtestesíti és kifejezi mindazt, amii miatt én egy könyvet a kezembe nem veszek. Nem a külcsiny minőségének a hiánya miatt, hanem mert egyértelműen úgy pozicionálja a könyvet, hogy nekem azt mondja, közünk nincsen egymáshoz. A pozíció ugyanis: kiskamasz lányoknak szóló, hercegnős soft-rémmese.  Egyértelmű, hogy az első blikkről beszélek. És arról, mi van, ha egy könyvesboltban vagy a könyvtárban találkozom a művel: a felületes blikkből fakadó érintettség minimális meglétének a hiányában simán elmegyek mellette. Kiskamasz lány a legjobb tudomásom szerint nem vagyok (fontos: a Pöttyös Könyvekkel semmi bajom, rengeteg minőségi irodalom van közöttük: azonban nem is lányregények, hanem irodalom; ha kimondottan lányregény, az baj), a hercegnős dolgok nekem rettentő felületes, buta, hazug nyálak, a „rémes” műfaj pedig csak minimálisan érdekel.

benyak_keptelen_tortenet_01.jpgVagyis első ránézésre a borító úgy tesz, mintha feltett szándéka lenne elsüllyedni egy adott stílus tucat-könyv tengerében: ha bemegyek a könyvesbolt ifjúsági részlegére, tizenkettő egy tucat. Abba a kis közhelyes, zászló-szerű izébe írt címmel együtt. Viszont szép, ügyes megoldás, a csak bizonyos szemszögből látható, „láthatatlan” cím alkalmazása. 

Jobban megnézve a borítót egyértelművé válik, hogy a hölgyemény az elején nem hercegnő, mindössze a nagy, manga-Walt Disney-szem teszi azzá, meg a koponyát formáló kapu játékosra vett halál-imitációja.

Ha a Hold előtt repkedő denevér-pasast jobban megnézzük, majd fordítunk egyet a könyvön, szemügyre vesszük a hátsó borító rajzát, felsejlik a remény. Ám a könyvek ilyen garmadájában egy átlagos olvasó nem jut el ilyen messzire: kézbe se veszi a könyvet. 

benyak_keptelen_tortenet_02.jpg

Mondtam: kedves druszám a lányának ajánlja a regényt. Lehet, a Ria nevű kishölgy (aki a szövegből következtethetőn most kilenc éves) felé gesztus a borító is. Ami szép, kedves dolog, de marketing szempontból, a fentiek miatt, tévút. Különösen, hogy a fenti kép szerint a kiadói besorolás a „családi” jelzőt viseli. (Előre futok: a besorolás teljesen megállja a helyét!) Viszont emiatt a borító, ismétlem, mellényúlás. 

   A STÍLUS   

Csupa ismétlés vagyok: Benyákból eddig a könyvig szűz voltam. Éppen ezért meglepett az érett, kiforrott stílusa. Jó, persze, nyolc könyvvel maga mögött az lenne a furcsa, ha nem így lenne, de mert nem vagyok előítélet-mentes, ezért voltam meglepett. A szerzőnk annyira tud írni, hogy még némi, igen jól sikerült írói brillírozást is megenged magának. 

– Mire gondol, kishölgyem?
– Ha maga Max, szócsavaró szófacsaró, akkor mutassa meg, mit tud! Kapja meg a tollat, és írjon nekem valamit, ami valóra válik!
– Nem elég, ha azt mondom, hogy én vagyok?
– Ugyan már! Fogja a tollat!
Max kihúzott egy papírfecnit a ballonkabátja zsebéből, kisimította a gyűrődéseit, és az asztalra rakta. – Várjon! Akármit nem ér írni. Én mondom meg, hogy mi legyen az.
– Rendben – vont vállat Max, azok fölényével, akik bármit papírra tudnak vetni.
– Egy kávés-mascarponés desszert legyen, fodros csíkokba csavart csokiöntettel, és egy szem meggyel a tetején.
A toll sercegve karcolta a papírt, mint a véső a követ. A betűk íve úgy kanyargott, akár a ceruzarajz gondosan megformált idomai. Egy perc volt az egész, nem több.
»A fehér krém, a sötét piskóta ízgyönyörben fonódott össze. Rétegről rétegre, az egyik folyton a másik fölé akart kerekedni. A torta csúcsán, a csokimezőn egy magányos meggyszem trónolt, uralva a páratlan ízt, mintha maga teremtette volna az alant épülő finomságot.«

Van egy olyan szakasz, ahol a két főszereplő, Max, az író és Moira, a kislány párbeszédéből derül ki, milyen kritikával illették valahol valamikor Benyák Zoltán párbeszédeinek minőségét. Bravúr!

Ráadásul a humora is van a szerzőnknek, ha néha meglehetősen fekete is.

– [...] A kritikai siker a »Kéz a kézben« volt.
– Jobban hangzik.
– Egy testvérpárról szól, akik a karjuknál fogva vannak összenőve. Egy fiú és egy lány.
– Jaj!

*

Egy papírmasé bábú rohant a főutcán, nyomában a bostoni gyújtogató, egy harminccentis, égő gyufaszállal a kezében. 

*

A szombat este őrült volt ebben a városban. Ahogy utcáról utcára mentek előre, olyan alakok jöttek szembe, hogy bármelyik jóérzésű trilógia kivetette volna magából őket. 

*

Az addig néma tömeg egyszeriben felhördült. Lövések is dördültek, bizonyára valami régi western- hős pisztolyából, gépemberek mechanikus hangjai recsegtek, cifra női káromkodások keveredtek férfizokogással.

Vagyis az íráskészséggel az ég adta egy világon semmi baj nincsen. Belátom, hogy ez a pár idézet önmagában még nem bizonyíték erre, de el kell hinned nekem: Benyák Zoltán ha a történet egyes jelenteit nézzük jól, biztos kézzel, plasztikusan ír. 

   A TÖRTÉNET   

A fülszöveg sokat elmond, a könyv sztorija valóban arról szól, amit abban olvashatunk. 

Max történeteket ír. Különlegeseket, vicceseket, fantasztikusakat. Ez a munkája, és jól csinálja. Olyan jól, hogy észre sem veszi, a meséiben él. Egy olyan világban, ahol a történetei veszik körbe: hősök, fura lények, vad tájak. Ám egy napon bekopogtat az egyik szereplője, egy szemtelen kislány, és arra kéri, segítsen megtalálni az egyik történetben elveszett holmiját. Max belemegy a dologba. A lánnyal az oldalán kilép biztonságos tornyából, és a kalandok rögtön elsodorják. Egyenesen a szörnyek, legendák, gonosz tervet szövő szereplők világába.

Valahogy az első pillanattól, na, jó, a másodiktól, amikor elolvastam a kislányának szóló ajánlást, nem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy ez az egész könyv nem más mint ajándék a Benyák-csemetének. Amibe a kedves druszám teljesen simán és lazán beleírta mindkettőjüket. Vagyis a könyv csavaros (ahogy Szerelmetesfeleségtársam szokta volt fogalmazni: barkácskönyv), mert Benyák, a lányos apa-szerző írt egy könyvet egy íróról és egy kislányról, amely könyv arról szól, hogy a megírt író kilép az elefántcsonttornyából a kislánnyal önnön teremtett világának „valóságába”, és szembesül mindazzal, mit teremtett. Hoppá, hoppá – ahogyan a karizmatikus Cipő mondotta volt minden Republic koncerten. 

Lépjünk tovább! Az érintettség jogán nem tudtam nem imádni, azt a részt, amikor a könyvben megírt írónak fogalma nincsen, nem emlékszik annak részleteire amit egykor megírt. Csak néz tétován a kislányra, akinek nagyon lassan esik le a tantusz, hogy azért mert a szöveg az íróé, annak koránt sincsen a fejében mindaz, amit valaha papírra vetett. 

Jómagam igen sokszor vagyok így, hogy rácsudálkozom saját magamra. (Ismét önismétlés következik.) Ennek leglátványosabb példája az volt, amikor sajnos megboldogult, drága Pipi barátomtól nászajándékba kaptunk egy fali díszt: egy metálkékre festett, pergament mintázó alumínium „papírra” egy ezüst színű, rovásírásos betűkkel felírt szöveg volt. Kicsit zavarban voltunk, amikor odaadta: nem tudunk rovásul. De rögvest hívtuk házi fordítónkat, Gergő fiamat, aki kisilabizálta nekünk a jelentését. Nagyon ismerős volt, amit hallottunk, egy szép szerelmi vallomás. Pipi elégedetten nézett ránk. 
– Na? 
Minden bizonytalanságommal kérdeztem, kicsit férfiatlan, cérnahangon, amikor láttam, hogy szerelmesem, társam, és akkor nagyon friss feleségem sem tudja, honnan jött az idézet.
– Edda?
Pipi arca elfelhősödött, összeszorította a száját, majd szíve teljes szeretetével kifakadt: 
– Edda ám, a ...va életbe! Edda! ...meg Moki! Edda!
Mondanom sem kell, Pipi a saját, SzFT-nek írt szerelmes versemből vette az idézetet, amit fali dísszé kreatívkodott nekünk.
Kell több bizonyíték, hogy az ihlet egy más állapot? :-)

Szóval van ez a történet. Meg nincs is. Mert a történet valójában tényleg annyi, amennyit fent olvasunk. Ami történik az valóban valami olyasmi mint amire a fülszöveg általam nem idézett része is hivatkozik: olyasmi mint az Alice Csodaországban. S most leszek bajban, hogyan fogalmazzam ezt meg... A magam részéről soha nem kedveltem az Alice Csodaországban-t (és a hasonlókat). Azért nem, mert a meglepetések nem a történet belső koherenciájából fakadnak, hanem sokkal inkább tripp-szerűen érkeznek: ahogy jön ami, úgy puffan. S valahogy úgy voltam vele, hogy így könnyű, csak el kell engedni az agyamat, s ha van hozzá stílus, történet, lám,  már nem is kell. Ugyan, mi az Alice története? Ezzel szemben a Képtelen történetnek-nek, ha nem is túlbonyolítva, de van ilyenje. 

A meglepetés ezen a háttéren az volt, hogy a Képtelen történet történetét élveztem. (Egyébként valóban képtelen: nincsen benne kép. Kár, mert a hátsó borítója grafikájának a stílusában simán jöhetett volna néhány!) Benyák Zoltán fantáziája, úgy fest, parttalan, meg sem próbál neki határt szabni. (Ahogy olvasgattam a könyveiről írt véleményeket, ez általános igaznak tűnik a könyveire.)

Nem szeretem nagyon az összehasonlítgatásokat, mert igen könnyen gellert kaphat a mondanivaló. (Például Márquez óta igen sok könyvvel kapcsolatban olvashattunk a mágikus realizmusról. D vajon hányra volt valóban igaz, s hánynál volt kényszer szülte viszonyítási alap, amikor éppen nem marketing-fogás ez a kifejezés?) Nekem erről a könyvről először Stephen King Setét torony-sorozata ugrott be. Annyiban fals amit mondok, hogy a Képtelen történet csavarosabb ezzel az író megírja az írót, aki bandukol a saját fantáziájában dologgal. 

A csavar voltaképpen nem új. Alapvetőn ezzel játszik Michael Ende is a Végtelen történet-ben. Meg azóta sokan, mittomén, például a Malkovich-menet is hasonlóra épít, de mégsem volt sem eztmárolvastam-, sem plágium-érzésem. Ez Benyákot dicséri. Sikerült valahogy elkerülnie a sablon alkalmazásának a sablonosságát. Meg ne kérdezd, nem fejtettem meg, hogyan. Csak olvastam, és élveztem, hogy olvasok. 

benyak_keptelen_tortenet_04.jpg

Annak ellenére élveztem, hogy valahol a különösebb történet nélküli cselekmény közepén éreztem valami olyat, hogy tét nélküli ez az egész, Benyák csak elengedte a fantáziáját, hadd erídjen, csuhaj, lesz, ami lesz, a' la Alice! Aztán a könyv közepén a két főhős megleli, amiért útnak indult, én meg lestem, hogy merre vagy szerkezet, és vajh' mi lesz innentől? Az lett, hogy ha nem is minőséget váltott a könyv, de valahogy mégis feljebb csúszott a minőségi skálán. Miközben egy pillanatra sem kellett kizökkennünk vagy szemléletmódot váltanunk. Nehéz elmondani. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy a történet roppant személyessé válik. Válik... Mind az író, mind az olvasó szempontjából. 

  TÖRTÉNET, TERÁPIA VAGY TÖRTÉNETTERÁPIA?   

S innentől a konkrétumokkal kapcsolatban befogom a számat, mert durva spoilerezés lenne. Aki ír, az jobbára kiírja magából a kérdéseket, a frusztrációkat, a kétségbeesést. Ezzel néha meg is fogalmazza önmagának a kiutakat. De legalább van kinek elmondani a lelke széttépettségét, a tanácstalanságát, a mélységes kudarcokat. S ez a valaki, önmaga, biztosan meg is érti. 

Még olyan is van, amikor egy történet az írónak adja meg a megoldást. 

Három éve haldoklottunk. Vagy tizenhét. De három éve biztosan tudtam, hogy nem kellek neki. Nem kellek akkor sem, ha köztem és Superman között mindössze annyi a különbség, hogy ő jól borotváltabb, illetve ha kiugrunk a kilencedikről, ő tovább repül, én meg véreset plattyanok odalent. De hiába az hihetetlen azonosság, én nem kellek neki mint férfi. S innentől elvitte az egészet az ördög. 

Úgy két évig próbálkoztam, változtattam, máshogyan viselkedtem, lementem kutyába, lettem ördöggé, így is, meg úgy is. Javasoltam, tettem, mondtam: semmi. Ezzel telt az első év. 
A második azzal, hogy kérdeztem az eget, hogyan lehet ezt túlélni, hogyan építhető a fekáliából vár, hogyan legyek hű az elveimhez, ha közben a mindennapok röhögő tánccal pocskondiázzák a sárba az egész létezésemet? Már nem változtatni akartam, hanem túlélni. De fogalmam sem volt, azt hogyan lehetséges  

S ahogy egy hajnalon mentem a Váci úton levő aktuális munkahelyem irodájába, hogy felvegyem a napi munka zombiálarcát, egy pillanat alatt, egy zebra két járdája között megszületett Zsombor a kertész, aki beszélgetni tud a növényekkel, állatokkal. És egyértelmű volt, hogy Zsombor kudarcot vall egy növénnyel... mondjuk egy meggyfával... nem tudja szocializálni, hiába ápolja, hiába öntözi, permetezi, hiába metszi, hiába, hiába... A meggyfa ellenállt, elzárkózott, rombolt, pusztított, az ágaival már Zsombor kertjének a növénygyermekeit is szaggatta. A kertésznek nem marad más lehetősége, nem, dehogy, nem kivágta, ő nem olyan: a kertjéből átültette a folyó mellé, a csendes, békés völgybe. 
Zsombor sírt, amikor átültette a meggyfát. És megvolt a megoldás. (Ha érdekel...)

Aztán a valóságos Zsombor rádöbbent arra is, hogy a meggyfa tulajdonképpen mennyire becsületes volt. Még akkor is, ha képtelen volt önmagától elmenni. De legalább nem hazudta tovább, hogy jó mindkettőjüknek, ha ő ott van a kertben. A meggyfa szembe nézett a valósággal. A való-Zsombor csak utólag látta be, nagyon nem a meggy a kedvenc gyümölcse, a fa voltaképpen permanens feladatot jelentett számára. Erről nem a meggyfa tehetett, hanem maga a kertész, aki beültette a kertjébe, elvállalta a gondozását mint feladatot. Ám minden szeretete ellenére sem lett a kedvenc nővénye a meggyfa. 

Így lehet az írás terápiává. Adott esetben megoldássá. S a napokban ezért mondhatta a képzőművészetben alkotó fiam, hogy amikor jól érzi magát, sokkal nehezebben megy jó dolgokat kihozni magából. 

Nem tudom (igazából persze semmi közöm sincsen hozzá, ezért voltaképpen nem is akarom tudni) az írónak, és ezen értsd bármelyiket, mennyire volt terápia ez a regény, mennyire csak a fantáziája kiélése. S pláne mennyire csak az utóbbi terméke a végső kicsengés, avagy mennyire a valóságé. Mindenesetre szép lett, ahogyan megírta. Azt sem tudom, hogy személyes érintettség okán (közel hasonló korúak vagyunk, van egy lányom [nem mellékes: meg egy fiam], írogatok/tam, az asszony ment, a gyerekek maradtak) kívül elképzelni nem tudom, mennyire érintett volna meg a Képtelen történet. Így azonban eltalált.

Köszönöm, druszám!

 

Főnix Könyvműhely, Hajdúböszörmény, 2020, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155999307

7/10

2020 szeptembere, tombol a statisztikában a Covid

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr716198336

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dan da Man 2020.09.20. 11:40:13

Kedves blogíró!

Nem vagyok retardált, sőt, magam is író ember vagyok. Épp ezért tudom, hogy mi az, amit könnyen lehet olvasni és érteni, és mi az, amit nem. Ez az írás az utóbbi kategória. A többszörösen összetett mondatok nem tesznek jót a fogyaszthatóságnak. És nem azért, mert a hülyék nem értik, hanem mert nem olvastatják magukat. Márpedig ez egy blog, és nem egy szépirodalmi alkotás, amivel az ember órákat akar tölteni.
Sokat segítene tehát, ha a gondolataidat és a mondataidat átstruktúrálnád könnyebben fogyaszthatóvá, illetve a hosszúság tekintetében is gyakorolnál némi szerkesztői munkát. (A bentmaradt hibákról és egyebekről nem beszélve, amik arról árulkodnak, hogy nem olvastad át a dolgot "enter" előtt.)
Szóval alaposabban, rövidebben, és összeszedettebben. Ne ess bele a magyar filmesek önkifejező hibájába, ahol a közönség "nem érdekli" őket. Hiszen Te is azért írsz feltehetőleg, hogy olvassanak. Akkor pedig nem árt közelíteni az átlag fogyasztó szokásaihoz az általa ismert és kedvelt eszköztár felhasználásával. Nem kell prostituálódni, stílusod is lehet, csak segíts a fogyasztásban, mert baromi sok a content a világon, és ha a Tied nehezen fogyasztható, akkor nem lesz mindenki olyan türelmes, mint én, és ugrik is tovább.

De ez csak egy személyes, szakmai vélemény...

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.09.20. 19:55:22

@Dan da Man:
Köszönöm szépen az észrevételeket!
Iparkodtam alkalmazni őket, s jövőben is erre törekszem.
Előírás és helyesírási hiba valóban sok volt benne... :-(