Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

A könyvek értéke – Töprengések 3.

Avagy néhány gondolat a darálásról, a máglyáról és a bálványokról

2020. október 11. - Mohácsi Zoltán

toprengesek_3_konyvek_maglyaja.png

Máglya... Könyvek... Emberek...

Dúl a hálón a háború egy mesekönyv miatt. Eszemben sincsen konjunktúra bejegyzést tenni, egészen másról akarok írni. Vagy mégsem egészen másról... Illetve inkább a weben gondolkodom magamban. Azt már előre tudom, hogy a végső konklúzió hasonló lesz mint drága, megboldogult Jiří Menzel úr nem egy könyvének a címe: hát nem tudom...

Mondom, eszemben sincsen arról írni, hogy van-e értelme az érzékenyítésnek, hány éves kortól működik, kell-e a homoszexualitás és a nemváltás irányába érzékenyíteni a kicsiket, hogyan hatnak a későbbi szexuális orientációjukra a mesék, és ha nem hatnak, nem befolyásolnak semmit, akkor minek egyáltalán ilyen mesekönyv, melyik pszichológusnak van igaza... és a többi, és a többi. 

Még arról sem akarok beszélni, hogy vajon igaza volt-e a politikusnak, amikor ledarálta a könyvet. Nincs. Pont. Nekem szimpatikus a hölgy, meg a tevékenysége is, de a könyvdarálással nem tudok mit kezdeni. A darálóról és a máglyáról gondolkodom. 

Alsósok voltunk, még a Raktár utcai suliba jártunk. A következő évben mentünk át a frissen megnyílt Harrerbe, mi voltunk az első felsős osztály, aki ott kezdett. A Raktárban meg mi voltunk az utolsó alsós osztály, aki itt fejezte be az alsót. A mostani Miklós téren már akkor volt egy játszótér (a Miklós tér akkor még a Miklós utca végénél volt, ahol az Óbudára járó buszok végállomása volt), oda vitt ki bennünket a napejos (értsd: napközis) tanítónőnk. Én fent ültem a rakéta-mászóka legfelső szintjén, ott olvasgattam egy Delfin-könyvet. Azt hiszem, a Cirok Peti volt. 

Horváth Maci nagyon magas lány volt már akkor is. Talán ő volt a legmagasabb az osztályban. Bruttó. Mindig jóban voltunk, kezdettől fogva, bár a telepen soha nem lógtunk együtt, ő nem járt le a tanítás után, én meg ahogy óbudaiak lettünk, kulcsos-gyerekké váltam. (A hetvenes-nyolcvanas években azok a kissrácok, akiknek elhagyás okát megelőzendő ott lógott a nyakában a család-kincse-lakás kulcsa.) De Macival mindig kedveltük egymást. 

Ültem fent a rakéta tetején, olvasgattam a lagymatag áhítatossággal csepergő esőben a könyvemet. Az eső nem zavart, teteje volt a rakéta-mászókának. 

– Moha, gyere már le, játsszunk!

Maci nem hagyott békén, sokadszorra kiabált fel nekem. Nem reagáltam. Először megtettem, „Olvasok!”, másodszor is, többet nem. Mert nem reagáltam, Maci felmászott a rakétára, tréfásan rácsapott a könyvre:
– Olvasni otthon is tudsz, gyere már le!

Ahogy rácsapott, a könyv kicsúszott  kezemből, hiába is iparkodtam utána kapkodni, mint lőtt madár, úgy hullott a rakéta csövein átbukdácsolva az alattunk levő pocsolyába. Meghűlt bennem a vér. Ordítva másztam le a rakétáról a könyv után, közben Macit szidtam. Amikor leértem, kikaptam a vízből a könyvemet, lerázogattam, zsebkendővel törülgettem, szárigattam, féltettem, öleltem, és közben freccsent belőlem az indulat: 
– Normális vagy, mondd? Nézd meg mit csináltál! Egy könyv többet ér nekem az életednél is!
Nem is figyeltem mit mondok. Maci figyelt. Megmerevedett. Lemászott a rakéta tetejéből és otthagyott a könyvemmel. Én még nem figyeltem fel rá, mit sikerült mondanom, csak már kezdtem sejteni, hogy meglehetősen túlreagálom Maci figyelmetlenségét. 

Hamarosan kisütött a nap, engem fent talált a rakéta tetején a Delfin könyvemmel, ami többet ért számomra néhány pillanatig, mint Maci élete. És valami rohadtul szégyelltem magamat, és belülről már üvöltött a felismerés, hogy „Marhaság! Baromság!”, mert az egész könyvtáramat simán odaadnám Maciért. Naná!
Vagy bárkiért.
Akkor is, ha biztos sírnék miatta. 

Valahogy mindig ellenzékbe kerülök. S az mindig a kisebbség. Hol így, hol úgy. Aktív keresztény korszakomban én voltam a liberális ellenzék a gyülekezetben. Na, jó, nem liberális, csak balszélső-közép.

Volt egy időszak, amikor Rowling Harry Potter-könyvei már meglehetősen ismertek voltak, ha nem s volt még körülöttük akkor kultusz mint később, mint manapság. Akkoriban már a Szövétnek című kéthavi folyóirat főszerkesztője voltam. A szerkesztőség két tagja meglehetősen konzervatívan gondolkodott, voltak is velük csatáim. A csaták elviek voltak, emberileg az ég világon semmi baj nem volt velük, sőt! Összecsaptunk a Harry-gyerek kapcsán is. Ők simán máglyára pakolták volna a sorozat köteteit, és ha rajtuk áll, alá is gyújtanak. Nekem voltak averzióim a könyvégetéssel kapcsolatban. 

Nem jutottam odáig, hogy aki könyvet éget, embert is fog égetni, meg hasonló marhaság, de úgy véltem, a máglya egyfajta kudarc-megoldás. Írtam is egy cikket a lapba, Máglyát a mágiának? címmel, aztán meg is jelent a lapban. A két, máglya-barát szerkesztőtárs igenlésével. 

A cikkben többek között a következőket írtam. 

Gyűlölöm a máglyákat! Függetlenül attól, hogy mi ég rajtuk, ember vagy tárgy (bár eszembe sem jut egyenlőségjelet tenni e kettő közé), és függetlenül attól, valóságosan égnek-e vagy viselkedés és  szavak által. Máglya nemcsak akkor éghet, amikor valóságos tűzről van szó; minden olyan eset máglyagyújtás, amikor az embert és a dolgait nem választjuk el élesen egymástól!

Elfogadhatatlan számomra, ha mások gyújtják meg azt a máglyát, amit nekem kellene, és mások döntik el, minek kellene azon égni. Ha én teszem rájuk a magam égetni való dolgait, az más, az a magánügyem. Ha a máglya szót hallom, a következő kép ugrik be: szürkületi baljós félhomály, fekete csuklyás alakok sokasága, akik szellemi tehetetlenségükben félelmetes, zord arccal, éppen szörnyű erőszakot készülnek elkövetni egy emberen vagy egy eszmén.

Számomra a máglya a szellemi tehetetlenség erőszakos kiútja, az ész és a szeretet kudarca a mássággal szemben. S ettől mindig rettenetesen irtóztam; soha nem értettem, hogyan is képzelheti valaki, hogy erőszakkal és pusztítással meggyőzhet másokat.

Mondom, írom ezt annak tudatában, hogy val­lom, az eszmék piacán több a szemét, mint az arany, több a poly­va, mint a búza, s bizony a döntő részért nem lenne kár ott a máglyán. A máglyák elutasítása nem szentesíti a meg­­győző­dé­semnek ellentmondó eszméket, irányzatokat, hanem felteszi a kérdést: „Ha máglyát gyújtok alattuk, vajon mi a helyzet azokkal, akik magukénak vallják őket; vajon a tűztől egyből meggyőzet­tetnek-e a máglya-gyúj­tók igazságáról?”

[...]

A máglya erőszak, és erőszakkal nem lehet a jót terjeszteni! Ezt már a Biblia is nyilvánvalóvá tette! „A gonoszt jóval győzd meg!” (Róm 12:21) S lehet-e jó a máglya?

Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet jó! Lehet elvben igaz, de kihatásában semmiképpen sem lehet üdvre vezető, ha nem meggyőznek, nem tanítanak, hanem ítélkeznek, és a tekintély súlyával parancsolnak vele kapcsolatban. István király, a „szent”, német zsoldosaival a Dunába kergetve keresztelte meg a pa­rasztjait, ezt ma már senki sem vitatja; de vajon keresztények lettek-e ettől a parasztok, vagy csupán ingerültek, elkeseredettek és nedvesek? Azt gondolom, ez nem kérdés

Idáig teljesen polkorrekt vagyok. S ezen gondolatmenet kapcsán tomboló örvendezésbe is foghatnék, amikor rendre szinte ugyanezt olvasom most a mesekönyv kapcsán nagyon sokak hozzászólásából. Lám, utolért a világ, eddig elől mentem. :-) 

*

De valahogy, valami nincsen a helyén ebben az egészben. Most, amikor a máglyák ellen szólnak sokan, valahogy megint ellenzékbe kerültem. Nem, persze, ma sem gyújtanék máglyát. Akármennyire viszolygok tőle, ezt a mesekönyvet sem égetném el, darálnám le, mert minek?

A könyv egy tárgy. S értem én, hogy milyen jelentősége, súlya van a szimbólumoknak. (Láttad már a teljesen egyedi, pótolhatatlan jegygyűrűnket? Csodaszép, totális képzavar: kívül rovásírással egy Biblia-szöveg az Énekek éneké-ből, belül latin betűkkel az egymásnak adott becenevünk és a megismerkedésünk dátuma.) De bármilyen fontos is egy szimbólum, a tárgy akkor is tárgy marad. 

És itt csúszok át megint ellenzékbe. Mert miközben továbbra is máglya-ellenes vagyok ezerrel. Ám lettek kétségeim. 

Valahogy nem tudom nem úgy gondolni, hogy ha a „megfelelő” könyv került volna a darálóba, a máglyára, akkor most a másik oldalról lenne ez a hatalmas felzúdulás, ellenben ez az oldal némán hallgatna. Kinek fájna eminnen a Mein Kampf vagy egy Bayer-összes a máglyán? Vajon közülük ki tombolna felháborodásában, amikor a Gede-tesók összes kiadványát lángszóróval terjesztenék a magyar ugaron? Ahogyan ki tette szóvá, amikor a rendőrség kiszállt a könyvesboltjukba, és lefoglalta az összes megfelelő könyvet, megtiltva a terjesztésüket? (Érted, ugye, ez miért könyvdaralás, -égetés?) Ki sivalkodott, amikor a legnagyobb magyar irodalmi portál a minden bizonnyal legnagyobb magyar könyv-adatbázissal rendelkezve mintegy virtuális könyvégetésbe fogott, amikor a magyar jogalkotástól akkor legújabb termékétől, a gyűlöletbeszéd-törvény miatti perektől rettegve gyomlálni kezdett a könyv-adatbázisában? Ne is létezzenek! 

toprengesek_3_konyvek_maglyaja_2.png

Most mindenki melldönget, hogy a könyv akkor is könyv, ha ő nem ért egyet a tartalmával, és semmiképpen nem vetne darálóba, máglyára egyetlen könyvet sem, mert az a szellem gyilkossága, az emberség megtagadása, és más hasonló, nagy szavak. Amik persze, igazak, egyet is értek velük. Ha valaki nem ismerné Bradbury Fahrenheit 451-ét, sürgősen pótolja a hiányosságot, örvendezni fog, ígérem! 

*

Másfelől képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy ami most a könyvek értékére, szentségére, sérthetetlenségére hivatkozva zajlik, az valami ordenáré képmutatás. Szívem szerint azoknak akik ilyen széles terpeszben állnak ki a daráló személye ellen, a könyvek mellett, a legszívesebben a kezébe adnék egy Dúró Dóra összegyűjtött írásai és beszédei kötetet a bekapcsolt daráló és a lobogva égő máglya mellett, erősen figyelve a reakciójukat. De megtenné egy Csurka-összes is. Vagy egy Orbán válogatott beszédei. Meddő álmodozás, persze... Mármint annak elképzelése, mit tennének a kezükbe nyomott kötetekkel, ellene tudnának-e állni a kísértésnek?

Illetve bármi, ami könyvforma, azonnal tisztelet érdemel? A Nagy Testvér által átírt történelem tankönyvei is? Vagy bármi is? Kérdem én, a könyvmániás. 

De legalábbis megkérdezném a fenti hölgyeket és urakat, mikor vettek utoljára könyvet, és mondjuk ebben az évben hányat? 

*

Na, csak eljutok a lényegig! A végső kérdés, aminek a leírására billentyűzetet ragadtam a következő: vajon megfelelő szövegösszefüggésben, kontextusban nem változtak-e szimbólumból bálvánnyá a könyvek a máglya-ellenesek gondolkodásában? S most csak azért sem fejtem ki ezt a gondolatot. Ízlelgesd, ha van kedved hozzá! Még én is csak ízlelgetem, s leginkább itt változom Menzel-lé. 

Segédgondolat: azért, mert valaki valami írást könyvalakban adott ki, a könyvforma rögtön és azonnal magasabb tartalmi szintet garantál? Valóban ad a könyvforma egyfajta hozzáadott értéket mindennek, ami így jelenik meg? Vagyis a forma fontosabb mint a tartalom? Ha újságcikkben jelenik meg ugyanaz, ami később könyvben, akkor cikk- formában még lehet gyújtós, ha ISBN-száma van, akkor már gyalázat az ilyetén felhasználás? 

Vagy a különbséget az adja, hogy széles gesztusokkal vetek-e máglyára egy könyvet, vagy csupán, mert számomra értéktelen, a szombat esti grillezésnél, hiába mondtam az asszonynak, hogy vegyen faszén-gyújtót, mindent hozott, csak azt nem, jobb híján a könyv tüzével melegítek elő a roston bélszínnek? (Legyen az Kertész Imre vagy Wass Albert, Esterházy Péter vagy Prohászka Ottokár.) Nyilván ebben is van valami. 

toprengesek_3_konyvek_maglyaja_3.png

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8116235260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.10.21. 03:23:49

Mohabácsi! Szerettem volna reagálni a bejegyzésedre, csak azon gondolkodtam, hogyan is fogalmazhatnám meg mondandómat a legrövidebben. Magam is afféle könyvbarát-féle volnék, négy hatalmas (és nagyon nehéz), asztalossal egyedileg készíttetett könyvszekrényben, minden polcon három sorban állnak itthon a könyvek, a számukat sem tudom (kb. húsz éve a gyerekeinket megkérdezték az iskolában, hogy hány könyv van otthon, akkor végeztünk egy becslést --- megszámoltuk, hogy egy sorban hány könyv van, azt megszoroztuk hárommal, az egy polcon lévő sorok számával, majd a polcok számával --- és négyezer valamennyi jött ki, persze, azóta a gyűjtemény csak gyarapodott). Többször felhívták már családtagok a figyelmemet, hogy ez így elmebeteg dolog, de én hősiesen ellenálltam a nyomásnak és nem "selejteztem" (szerencsémre a feleségem elfogadja az érveimet), mára pedig még jobban megerősödött a meggyőződésem, hogy a hozzáállásom alapvetően helyes. Írtam erről még egy blogbejegyzést is, ha érdekel, itt elolvashatod: magyarido.blog.hu/2019/08/06/a_kinyomtatott_szo_ertekerol_746

No, de nem ez a lényeg, hanem a bejegyzésedben megfogalmazott kérdés: "azért, mert valaki valami írást könyvalakban adott ki, a könyvforma rögtön és azonnal magasabb tartalmi szintet garantál? Valóban ad a könyvforma egyfajta hozzáadott értéket mindennek, ami így jelenik meg?" Mint már írtam, erre szerettem volna reagálni, csak a minél tömörebb megfogalmazás hiányzott még hozzá. Mígnem belefutottam Paranoid Android blogposztjába és annyira egyetértettem azzal, amit általában (is) a könyvekről ír, hogy úgy döntöttem reakcióként ajánlom ezt a szöveget: kiettemeg.pestisracok.hu/2020/10/konyvnek-latszo-targy-avagy-mit-daralt-le-duro-dora/

Rövidebben szerettem volna hozzászólni, de ez most így sikerült. :-)

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.10.25. 09:44:44

@Szabó A. Imre:
No, én meg nem ilyen sokára szerettem volna válaszolni... Elnézést a késlekedésért!

A két linket köszönöm, nagyon tetszett mindkettőnek a tartalma. Különös tekintettel arra, hogy egyetértettek velem. :-D
süti beállítások módosítása