Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Albert Moukheiber: A7 elm3 trük4jei1

Amikor a saját agyad áldozata vagy – Sokadik kis könyv az agyunk meglepő működéséről

2020. október 11. - Mohácsi Zoltán

moukheiber_a7_elm3_tru4kje1.jpg

Szerelmetesfeleségtársam orvos akart lenni: agykutató. Amikor megismerkedtünk, az első találkozáson elmesélte ezt nekem, én meg beleborzongtam. Nem hiszek az olyan kis valóság-esemény-csoportosító kis lükeségekben, mint a vonzás törvénye, de azért az, hogy az életemben a számomra legfontosabb három nő közül három eü-vonalon mozgolódott, és ebből kettőnek az agy volt az origója, az egyik agykutató lett Amerikában, a másik, az utolsó információim szerint leragadt a nővérkedésnél, a harmadik meg boldoggá tett engem, bár nem lett agykutató. Szóval, lehet, van ebben a bevonzásban valami... 

SzFT azért a mai napig érdekli az emberi agy működése. Nem mondom, hogy minden neuron helyének gps-koordinátáját fújja a szervezetben, de a könnyedebb, tájékoztatóbb jellegű, populárisabb könyvek iránt majdnem folyamatosan az érdeklődik. 

Amikor ezt a könyvet a könyvtárból kihozva az orra alá toltam, „Nézd, mit hoztam neked!”, udvariasan megköszönte, de a kezében nem láttam azóta sem, pedig egy hét eltelt azóta. 

Az agyunk működése a szociálpszichológia egyik legizgalmasabb kérdése. Ha szociálpszichológia, akkor pedig Aronson örökérvényűje, A társas lény. Az agyunk a legösszetettebb szervünk. Agy nélkül nincsen ember. S a működése részben titok a mai napig. 

Mi, emberek olyanok vagyunk, hogy szeretünk érteni. Megérteni a világot, a működését, önmagunkat és a többi embert. Valahogy jobb, ha a dolgoknak értelme van, nem pedig csak úgy megtörténnek velünk az események. Vagy a többiekkel. A legtöbb konfliktus forrása, hogy nem értjük egymást. Jobb esetben csak félreértjük. Eddigi pályafutásom során mindössze egy ember volt, aki, amikor egy-egy tette, mondata után megkérdeztem tőle, hogy vajon érti-e magát, miért mondta, tette, amit tett, vigyorogva válaszolta: – Dehogyis!

Úgy nagyjából mindenki más iparkodott racionalizálni a tetteit, mondatait. Racionalizálni, vagyis magyarázatot, értelmet, értelmezést keresni annak, amiben csak nagyon kevés értelem van, s amire magyarázat jobbára csak a legfontosabb szervünk működésében létezik. De az agyunk, némi képzavarral olyan kis jó fej, hogy ha nincs, akkor is megtalálj a magyarázatot. Erről szól Albert Moukheibert könyve. 

moukheiber_a7_elm3_tru4kje1_am.jpg

Moukheibert 1982-ben született, tehát idén harmincnyolc éves. Fiatal ember a fiatalember. Ahogyan a könyv fülszövegében olvashatjuk, 

Albert Moukheiber a kognitív idegtudományok doktora, klinikai pszichológus és előadó a Párizsi Egyetemen. Alapító tagja a neurológusok alkotta Chiasma-csoportnak, amely az emberek véleményének kialakulását vizsgálja, és a Conseil supérieur de l'audiovisuel szakértője az online dezinformációval kapcsolatos ügyekben.

Tehát nem nem szakember, hanem szakember, hozzáértő. Nem is ez a kérdés, sokkal inkább az, hogy írónak milyen, hiszen egy könyvet tartunk a kezünkben. 

Moukheiber írónak is jó. A könyve olvastatja magát, nem ragozza túl a dolgokat, plasztikusan mesél. Annyira, hogy tegnap este óta, anélkül, hogy éjszakáztam volna, ma reggel végig is olvastam a könyvét. Csuda érdekes dolgokat mesél.

*

Elmondja, hogy az agyunkat nem csupán a lexikális ismeretekre kell tanítanunk, hanem például látni és azzal együtt értelmezni is. A látás ugyanis nem elég minden esetben. Gondoljunk csak az optikai csalásokra épülő rajzokra, fotókra! 

Aztán meg tudjuk, hogy az agyunk simán mesél nekünk olyan dolgokat magunkról, amik meg sem történtek, vagy amik nem úgy történtek meg, ahogyan emlékszünk rájuk. A történelmi visszaemlékezések ezért visszás dolgok. De még inkább a szemtanúk esete a bűnügyek felgöngyölítése során. A szerző azt mondja, hogy 1992-től napjainkig a szemtanúk elmondása alapján elítélt emberek 75%-ánál semmisítették meg az ítéletet, mert a DNS-tesztek megcáfolták a bűnösségüket. Nesze neked történelmi emlékezet! (Egyébként ez a tény a halálbüntetés egyik legfogósabb ellenérve.) Vagyis korántsem biztos, hogy amire emlékszünk, az megtörtént, hogy úgy történt meg, ahogyan emlékszünk rá. 

Aztán van, amikor az agyunk nem mesél nekünk, hanem becslésekre bízza magát, az addigi tapasztalatai statisztikája alapján. Vagyis nem nézünk után dolgoknak, vagy azért, mert fáradtságos, vagy azért, mert egyszerűen annyira nem fontos a kérdés, és az eddigi tapasztalatok alapján kiegészítjük az új élményeket. Svájcban élő Ofi barátom hatalmas ebben: töredék információkból olyan komplex képeket rak össze emberekről, hogy csak úgy lesek! Aztán nagy mértékben felzárkózott melle SzFT is, bár ő mai napság sokat veszített e képességéből, illetve a közvetlen családtagjai mindig hatalmas vakfoltot jelentettek a számára. Tanulnia kellett, hogy őket vagy távolítsa kicsit, vagy hozza közelebb, de a vakfoltból mindenképpen vegye ki őket. 

A világról alkotott képünket torzíthatja az információk csoportosítása: azok az információk, amelyek közelebb állnak az általános nézeteinkhez, megerősítenek abban, amit eddig elfogadtunk, ezért hozzácsapjuk őket az eddigi készlethez: döntő részben a világ- és politikai nézetünknek megfelelő oldalakat, könyveket olvassuk, híradókat és tévéműsorokat nézzük. Végül egy világnézeti, politikai buborékba olvassuk, nézzük magunkat. (Innentől érthetőbbé válik az egyre nyilvánvalóbb, egyre szembeötlőbb agresszió a neten: mindenki az identitását védi, ha a sajátjától eltérő nézetekkel találkozik, s az önvédelmi reflexeinek megfelelően igyekszik elpusztítani, ami, úgy érzi, veszélybe sodorja őt. 

Fel kell oldanunk magunkban azokat a helyzeteke is, amikor megteszünk valamit, aminek a megtételére igazából semmi értelmes érvünk nincsen: ez a kognitív disszonancia. Két egymás szemben álló döntésünk lehet, s ha bármelyik irányba ellépünk, az agyunk produkálni fogja a megfelelő érveket a döntésünk mellett. Mondom: bármi felé döntünk. 

Szó van még a hamis tudásról, a tudás illúziójáról, amikor azt véljük, hogy adott kérdésekben a rendelkezésünkre állnak a szükséges információk (gazdasági döntések háttere a cégnél, az országban, ismert emberek élete, a kerékpár működése, stb.). Beszél a szerző a kontextus hiányáról: ez az az eset, amikor az általunk érzékelt, látott, hallott eseményeknek az összefüggéseit nem ismerjük, és úgy próbálunk teljes képet alkotni. (Előre szólok: nem fog sikerülni!) (Én nagyjából ott tartok, hogy már semmiről nem vélem úgy, hogy teljes képem van, és teljes bizonyossággal kiállhatok mellette.) De a kontextus hiánya nagy eséllyel hihetetlenül fals értelmezéssel ajándékoz meg minket. Ebbe a csoportba, a kontextushoz tartozik még  csoportnyomás gyakorlata is, amikor megteszünk, elfogadunk valami olyasmit, amit egy adott csoport nélkül nem tennénk. Pistike beleugrik a kútba, tudod! 

Majd néhány, igen felületes gyakorlati tanács, ajánlás, köszönetnyilvánítás, felhasznált irodalom, vége. 

*

Mondom, nem rossz a könyv. Egyáltalán nem az. Csak olyan érzésem volt, hogy egyfelől már holnap nem fogok belőle semmire emlékezni. Nem azért, mert olyan nehéz a szöveg (bár a borítón van egy nagyon megtévesztő harmadrendű alcím: amit olvasunk az „A legújabb neurológiai felfedezések nyomában”  jár. Ez reklámduma, semmi köze nincsen a könyv valós tartalmához.) Azért nem fogok rá emlékezni, mert hogyan is mondjam, a benne levő információkban tulajdonképpen semmi új nincsen, hacsak annyi nem, hogy Nixon helyett most Trump kapja a fricskákat. A többi felsorolt érdekesség érdekesség, de mindent összevetve csupán jó kézzel összerakott újrahasznosítás. Amiknek semmi köze nincsen a neurológiai felfedezésekhez, de még az alcímben levő áldozattá váláshoz sem. (Mondjuk ahhoz egy kicsit több.) 

Amikor a moly.hu-n behívtam a könyv adatlapját, az oldal végén az ajánlóban minimum három nagyon hasonló témájú kötetet találtam. Miközben, ahogyan mondtam, Elliot Aronson ebben úgyis felülmúlhatatlan, és nem csak azért, mert ő volt a szociálpszichológia atyja, hanem úgy egyébként is. 

Másfelől ez a könyv, kemény bortó ide, látszólagos vastagság oda, valójában csak könyvecske. Kétszáznyolc oldalas, de olyan kis szellős belső tükörrel, akkora betűkkel, sorközökkel, bekezdéstávolságokkal szedve, hogy a kétszáznyolc oldal olyan, mint amikor a kicsi leány az anyja számára hatalmas magassarkú cipőjében bukdácsol az előszobán át, és a végén hasra esik. 

De félrevezetés lenne azt mondanom, hogy nem éri meg a rászánt időt. Annyit megér. De szerintem többet nem. 

*

Európa, Budapest, 2020, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635042289 · Fordította: Várkonyi Benedek

5/10

2020 októberének közepe, megjött az ősz

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9216234936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása