Moha olvasónaplója

Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez?

2018. augusztus 15. - Mohácsi Zoltán

vonnegut_mi_szep_ha_nem_ez.jpgHát, szóval, no, bizony, és akkor… Ez a könyv valami, valamiért, de annyira nem egyértelmű, hacsak az nem, hogy Vonnegut az Vonnegut, a neve pedig üzlet, így a halála után pedig még inkább. 
Hogy hogyan és miért került bele az életműsorozatba, hacsak nem rókabőr végett, azt nem értem. Mert maga a könyv is elárulja, na, nem egyértelműen, csak úgy lapítva, hogy nem posztumusz könyvről van szó. Vagyis Vonnegut életében már megjelentek az írások. Mármint az előszó, meg a szószedet, meg ál-Vonnegut ál-beszéd kivételével. Másrészt nem a kiadó szerkesztése, hanem Vonnegut haverjáé. Túlzással élve mondhatnók: egy kalózkiadás jogosítása, kánonba sorolása.

A könyv beszédek gyűjteménye. Ahogy kivettem, jobbára diplomaosztók terméke. Amiért Vonnegutot vastagon megfizették. Ami nem baj, csupán tény. Mondjuk a jól megfizetéshez képest egy-két beszéd kurta-furcsa, mint amikor (úgy emlékszem) Chuck Berry csupán háromnegyed órát játszott a plénum pénzéért, a sebtiben összekapott magyar kísérőzenészekkel. Akik a plénum szerint jobbak voltak, mint a Nagy Zenész. Ezzel szemben Vonnegut magát kíséri, magára van utalva, de az eredmény egy része, szellemes, okos és rövid.

Persze, mert tulajdonképpen mi a francot mondhat az ember egy csomó friss diplomásnak, a jövő politikusainak, közgazdászainak, irodalmistáinak, miegyebeinek, akiket nem ismer, akikhez köze nincsen, s akik nyilván nem lesznek mások, mint az előttük levő és utánuk jövő tengernyi más generáció. Összehablatyol egy sor nagyon szellemes, viszonylag semmitmondó, de pazarul élvezetes ezt-azt. Ami elviseli a nyilvános elhangzást, de nem feltétlenül kívánkozik könyvbe, mindörökre szólásra.

Álltam már viszonylagos tömeg előtt a volt általános iskolámban, és az öreg diákok nevében kellett beszédet tartanom, mindenféle szempontból irgalmatlanul vegyes hallgatóságnak. Nem volt kis feladat. Nem is tudom, sikerült-e megoldanom, és rajtam kívül érdekelt-e valakit, bárkit a tartalma. Én élveztem. De már a megírásakor, elmondásakor gondolkodtam, hogy jópofa vagyok, de vajon mi is a veleje? Van-e? Kell-e egyáltalán, hogy legyen? Amikor rájöttem, hogy, á, dehogy, onnantól élveztem a vele való pepecselést. Hogy a pepecselés végeredményét élvezte-e valaki más, dunsztom nincs. (A jóbarátom temetésén elmondott beszédem totális siker volt: utána ketten is megkértek, hogy őket is én temessem. Mondtam, húzzanak sorszámot, és plusz áfa, egyszer volt Budán Krisztus koporsót sem ingyen!)

Vagyis olvastam ezt a könyvet, ott marad a polcon, mert miért pont ez hiányozzon, de nem hiszem, hogy rongyos salátává fogom olvasni. Más pedig nem olvas Vonnegutot a családban.

3,5/5

(2016)

Helikon, Budapest, 2015, ISBN: 9789632276212 · Fordította: Szántó György Tibor

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2314182847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.