MI A CSUDA AZ A BarBí Kariari sorozat ?
Majdnem az, amit írtam. A Barbitól és Bítől kapott, idei, 2024-es karácsonyi ajándékom. Arra gyanakszom, hogy az ötletgazda és a kivitelező az előbbi volt, de lehet, hogy ez csúnyán elcsúszott vélekedés.
Bí Szerelmetesfeleségtársam bátyja, Barbi pedig az ő hites párja.
Arról van szó, hogy kaptam tőlük tizenkét darab könyvet. Minden hónapra egy darabot. Nem új könyvek. Egyik sem. Egyesével mind a tizenkét darab karácsonyi csomipapír külsőt kapott. A borítója tehát egyiknek sem látszik. De a belső címlapok is a csomagolás alatt vannak, vagyis ha kinyitom őket, akkor sem tudom, milyen könyv van a kezemben. Tréfás. S mindegyiken ott van a tizenkét hónap egyikének a neve.
Úgy döntöttem, belemegyek a játékba. Egyfelől, mert tetszett az ötlet. Személyre szabott. Másfelől, mert már több alkalommal felmerült bennem, hogy az lenne az igazi, ha nem tudnám az olvasott könyvekről, hogy ki az alkotó, és mi a téma. Nyilván így tengernyi vicik-vacak is a kezembe kerülne, és ezzel rengeteg idő menne el, de nem is lenne semmiféle befolyás, se pro, se kontra, hogy mi is a végső véleményem egy-egy műdarabról. Hát ezért mentem bele a játékba. Ezen a köteten volt a január felirat.
Persze azonnal beleolvastam mind a tizenkét könyvbe. Azt hiszem, kettő ki fog maradni az olvasásból. Egy nagyon ifjúsági szöveggyűjtemény, és egy verseskönyv, az azonnal kiderült, hogy egy Vörösmarty összes.
A helyzet az, hogy már a legelején gyanakodtam, mit is olvasok, majd volt egy mondat, amikor biztos is lettem benne, hogy ki írta. S mert a történetre egyáltalán nem emlékeztem, így kizárásos alapon arra is rájöttem, melyik könyve lehet a ismerős stílusú mondatot megfogalmazó írónak. Sokat segített a könyv külső, ööö... belső formátuma, alakja, vastagsága, tördelése is.
A Titán szirénjeit én valamikor, réges-régen, úgy cirkakalkula harminc-harmincöt éve olvastam már. Akkor nem a szerző jogán, hanem mert a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg. Szerettem azt a sorozatot. Még a pici formátumába szerettem bele, kár, hogy az változott, egyedibb volt. Asimovot, az Alapitvány-trilógát olvastam belőle először. Az nagyon, emez a sorozat későbbi formátumának képviselője meg nem tetszett. Ahogyan a formátum sem a régihez viszonyítva. De nem a külső megjelenés miatt nem tetszett a tartalom.
Ebben a szellemben, az emlékeimre hivatkozva írtam róla két, felettébb tömör sort a Molyra. És adtam neki két csillagot az ötből.
:-( No, ez speciel nem tetszett….
De amiket írtok róla, felkelti a kedvemet! :-)
Vonnegut pár évvel később már azon nagyon-nagyon kevés írók egyike lett a számomra, akinek bármilyen, akármilyen és az összes könyvét elolvastam. Pedig még azonos világnézeten sem vagyunk. Voltunk. Vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak: Vonnegut már meghalt, én még élek. .
Megint MI csinálta képekkel hencegek. Küzdöttem az MI-vel, ma különösen értetlen volt. De kiszúrtam vele: rálegyintettem a csinálmányaira, és dafke felhasználom őket. Az Ideogram oldalon készült mind. Ez nagyjából jó lett, a többi mind pocsék.
De a játék az játék, s mert egyébként a Molyon rajtam kívül úgy mindenki más kedveli ezt a regényét is a német-amerikainak, s mert valóban abszolút semmire sem emlékszem belőle, csak a nemtetszés élményére, hát hajrá! S tulajdonképpen a két soros értékelésemben is azt hazudtam sugallva, hogy újra el fogom olvasni. Hát, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokja fogalmazni:, ami késik, az nem jön időben. Íme, az új olvasásom eredménye.
*
Kezdetben, mármint az olvasása kezdetén azt fogalmazgattam magamban, hogy oké, a regény eredetileg '59-ben jelent meg, nyomokban Vonnegutot tartalmaz, de még nem az igazi, érett, kiforrott, jó bor.
Aztán változott a véleményem. Vonnegut ez bizony, tetőtől-talpig, szőröstül-bőrüstül.
Hát, a történet az nehezen elmondható
Nem éppen lineáris, és nem mindennapi. Ahogy magamban fogalmazgatom, mi is a cselekmény, egyre komplikáltabbnak tűnik leírni.
SPOILER!!!
[hallod a vijjogó szirénákat? vííííjúúú, viijúúú], viiijúúú)
nélkül pedig lehetetlen. Illetve lehetséges, csak úgy meg semmit sem fogsz megtudni sem a mondanivaló, sem a stílus lényegéről.
Na, kezdjük!
Adva van egy manus, pénzes, élethabzsoló, nagydarab, imádja a kutyáját. A neve Winston Niles Rumfoord. A fickó egy napon űrhajóba ült a kutyájával, a kutya neve Kazak. S dafke belerepültek egy KRONO-SZINKLASZTIKUS INFUNDIBULUMba. A nevet jól jegyezd meg! Ugyan az életben soha nem fogsz vele találkozni, nagyjából csak és kizárólag, ha Vonnegut bárhol szóba kerül. (Még a létező, magyar zenekar is Vonneguttól vette a nevet. Tényleg van ilyen!)
Most biztosan azt mondod: mily én jó lenne elutazni egy ilyen krono-szinklasztikus infundibulumra, és megnézni, milyen az, amikor egyszerre mindenkinek tökéletesen igaza van! Igen ám, csakhogy ez borzasztóan veszedelmes dolog.
Az a szegény ember meg a kutyája ide-oda hányódik nemcsak a térben, hanem az időben is. Krono ugyanis annyit jelent, hogy idő. Szinklasztikus pedig annyit, hogy minden irányban ugyanarra hajlik, akárcsak a narancs héja. Az infundibulum meg az, amit már a régi rómaiak is, mint például Július Caesar vagy Néró, tölcsérnek neveztek. Ha nem tudod, mi az a tölcsér, kérd meg anyukát, mutasson egyet.
Ideáig minden simán világos, ugye?
Akkor lépjünk tovább!
Van egy másik, kőgazdag fazon. A neve Malachi Constant. A vagyona döntő részét örökölte az apujától, aki viszont mintegy szerencsejáték súgónak tekintett Bibliával tett szert a felettébb nagy-nagy vagyonra. Az üzlethez apu értett, Malachi meg még annyit sem, de a pénz csak gyűlt, csak gyűlt.
Egy napon a kronoszinklasztikus infundibulumot megjárt Rumfoord meghívja magához Constantot. A magához nem pontos kifejezés. Rumfoord már átlátszó, és túl van azon, hogy bármije legyen, mert nincsen szüksége rá. Semmire. De azért a kastély, ahová invitálja Malachit, egykor az övé volt. Most a feleségéé. Akit Beatrice-nek hívnak, és gyűlöli a férjét. A volt férjét. A néha-néha testet öltő, kronoszinklasztikus indundibulumot megjárt WInston Niles Rumfoord-ot.
Nem utolsó sorban azért, mert az megjövendölte neki, hogy előbb-utóbb a marsiak tenyésztési programja miatt gyereke lesz Malachi Constant-tól, akit Chrono-nak hívnak.
Remélem, még nem vesztél el! Lazítsunk négy vacak, csihipuhis képpel, amiknek csak távolról van köze a regényhez, pedig azt akartam, hogy közelről legyen!
Azt kellene ábrázolniuk, hogy a marsi hadsereg űrhajóit a földiek már az égben péppé rakétázzák, és amelyik véletlenül földet ér, abból vacak, száz, kétszáz éves fegyverekkel szállnak ki a támadók, a földiek ezen meg már kacagnak.
Ez volt a tervem. MI kartárs meg ennyit értett meg belőle.
Na, aztán az lesz, hogy a kronoszinklasztikus infundibulumot megjárt Rumfooldnak igaza lesz: Malachi és Beatrice a Marsra kerül, és gyerekük lesz egymástól. Igaz, van szépséghibája a dolognak: addigra egyik sem tudja magáról, hogy kicsoda.
Azért nem tudja egyikük sem önmagáról, hogy kicsoda, mert a Marson nincsen ember, aki önmaga lenne. Vannak, akiknek teljesen törlik az agyát, és egy beültetett antenna által kapnak parancsot arra, mit kell tenniük. S ha nem azt teszik, irgalmatlan fájdalom a részük. S vannak, akik ezeket az irányítottakat irányítják. De ők sem a maguk urai. Csak éppen nem tudják, kinek engedelmeskednek és milyen célból. Malachi neve a Marson: Unk.
Unknak van egy felettese Boaz. (Boaz a Bibliában a mindenét elveszíti Jób egyik hamis barátja volt.) Boaz Unk felettese. A kapcsolatuk tehát nem barátság, hanem elöljáró, közlegény viszony. Ők ketten a Marson űrhajóba szállnak, de nem a Földre érkeznek, hanem a Merkúr barlangrendszerébe. Ahonnan kijönni nem tudnak. Majd Unk megkapja a menekülésük IQ-tesztjének a megoldását, és kiemelkedik a mélységes labirintusból. Boaz a Merkúr zeneszerető, lapos lényeiben megleli az élete értelmét: nem tart Unk-Malachival.
A Marson mindenki katona. Nemre, fajra, életkorra való tekintet nélkül. A hadsereg legfőbb vezére egy Winston Niles Rumfoord nevű fickó, aki időről-időre megjelenik a csapatok előtt egy Kazak nevű kutyával. És az időről-időre megjelenő fickó úgy dönt, a marsi csapatok inváziót indítanak a Föld ellen. Félelmetes! Az invázió el is indul.
És csúfos kudarcot ér. A kudarc oka elsősorban a marsiak elégtelen létszáma, a támadás szervezetlensége, és a felszerelés minősége: Vannak csapattestek, akiknél egy-két, pár száz éves karabély van csak.
A marsi űrhajók döntő többségét már a levegőben megsemmisíti a földi légvédelem.
Winston Niles Rumfoold a marsi inváziót követően új vallást talál a földiek számára. Imádatuk tárgy a Merőben Közönyös Isten. A vallásnak egyháza is van. Az egyház neve: a Merőben Közönyös Isten Egyháza. Az egyház várja az Űrvándort, aki az űrből fog érkezni, és egészen pontosan illik majd rá a sárga öltöny, amelyet narancssárga kérdőjelek díszítenek. De úgy illik majd rá, minta ráöntötték volna.
Aztán le is száll Unk/Malachi az égből. A sárga öltöny úgy fest rajta, mintha ráöntötték volna. Rumfoold kavarásai következtében aztán Unk/Malachit űrhajóba ültetik és elküldik a Szaturnusz egyik holdjára, a Titánra. Vele tart Rumfoold egykori neje, a Marson Bee-nek hívtak. Meg Chrono, Unk/Malchi és Bee/Beatrice gyermeke.
A Titánon várja őket Salo, a Tralfamador küldötte, a kis robot, akit azért küldtek útra, hogy átszelve a galaxist, elvigye a bolygójuk üzentét más életformáknak. De Salo űrhajójában eltört egy kicsi, de annál lényegesebb alkatrész, ezért le kellett szállnia a Titánon. Üzenetet küldött haza, de mert a rendelkezésére technika bár fejlettebb mint a földi, az üzenet mégis csak a fénysebesség gyorsaságával képes haladni. így sok-sok millió földi éve várt a rendre beígért segítségre. A Tralfamador hol a Stonehenge-el, hol a kínai Nagy Fallal, hol a Kreml épületével üzente, hogy rendben, megy a cucc, már úton van, már veheti a pakkját az induláshoz...
Na, ez meg... Egyenruhás férfiak, nők, vegyes korúak és gyerekek állnak alakzatban, több százan, mind egy irányba néznek, ahol egy szintén egyenruhás férfit széttárt karokkal és lábakkal, X-alakban kötöztek ki és egy másik, szintén egyenruhás férfi fojtogatja.
Nyolc képből ez lett a legjobb! Most képzeld el! Ahoj!
Aztán kiderül, hogy a cucc, amit várt, egy ideje Chrono kabala-tárgya. Meg az is kiderül, hogy az emberiség története nem más, mint az események sorba rendezése, hogy a cucc mint Chrono kabalatárgya eljusson a megfelelő pillanatban a Titánra. Vagyis még az is a Tralfamador terve volt, hogy Winston Niles Rumfoord önként és dalolva belerepüljön a kronoszinklasztikus infundibulumba. Meg minden is.
A történet végére Beatrice (tudod, Winston Niles Rumfoord egykori neje, később Chrono anyja, akit Malachi csinált fel) természetes úton meghal, Chrono a Titán kék madaraihoz költözik, velük él, Salo megjavítja az űrhajóját és az mielőtt útra kel, felajánlja Malachinak, hogy visszaviszi a Földre. Meg is teszi, Malachi pedig még azon az éjjelen meg is fagy, mert a havazás miatt két órát késik a busz, aminek a megállójában Salo kitette őt, mielőtt útra kelt a galaxis másik végébe, hogy elvigye az üzenetet. Malachi a megálló padján fagy meg, gyönyörű álmokkal a halál előtt.
Összefoglalva
ennyi a történet. Nem egyszerű, de bonyolult, és ésszerűtlen. Poénos. Elgondolkodtató. Nem véletlen, hogy olvasás közben az eszünkbe juthat a Watchmen istenné átlényegült Jon Ostermanje, azaz Doktor Manhatten, a meztelen, kék pasi, aki pont ugyanúgy kissé mindenható, amiképpen Winston Niles Rumfoord.
Meg a valamelyest szenvtelen stílusát nézve csont nélkül eszünkbe juthat Philip K. Dick nagyjából bármelyik könyve. A humorából és a szertelenségéből pedig Douglas Adams tanult felettébb sokat.
Mi több, nagyon el sem kell vonatkoztatni és a lapokon szembe jön a Monty Python is.
Egyveleg ez a javából, és a végén Vonnegut sül ki belőle. Frappáns, mondhatom!
És most
megint egy vaskos SPOILER érkezik!!!
Ja, nagyon tréfás az üzenet,
ami miatt Salónak át kellett szelni a galaxist, és évmilliókat várt miatta. Figyeld csak!
A vén Salo felvette az üzenetet Rumfoord plasztikus székéről. Az üzenetet egy vékony alumíniumnégyzetre írták. Az üzenet egyetlen pont volt.
– Kíváncsi vagy, hogyan használtak fel engem, hogyan pocsékolódott el az életem? – kérdezte Salo. – Kíváncsi vagy, mi az az üzenet, amelyet közel félmillió földi esztendőn át hordoztam, az üzenet, amelyet még tizennyolcmillió évig kellene hordoznom?
Lábából kelyhet formált, azon nyújtotta előre az alumíniumnégyzetet.
– Egy pont – mondta Salo. Egy árva pont – mondta Salo. – Tralfamadori nyelven egy pont annyit jelent – mondta a vén Salo –, hogy: szevasztok!
Megjött!
Meglepő fordulat,
hogy a regény vége végső soron a szeretetről szól. Meg arról, hogy végső soron, mindent összeadva, mindent kivonva, vállat rántva az összes ateizmusra, könnyen lehet, hogy Malachi/Unkra mégis csak vigyázott valaki odafentről.
Naná, Mr. Vonnegut!
Post scriptum
A sziréneket ne is keresd. Benne vannak ugyan, de semmi szerepük nincsen, éppen csak díszletek.
Móra, Budapest, 1988, 276 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631163350 ·
Fordította: Borbás Mária, Kiss Zsuzsa
8/10
2024 karácsonya és újéve között. Olyan csuda jó itthon lenni, nem ugrálni és időre élni, hogy el nem mondhatom!
*
A Solaris együttes osztotta meg ezt a listát. Méltán. Az adott oldal felsorolja 2024 legjobb progrock lemezeit. Amik között a Solaris idei albuma az első. [Tisztelgő fejhajtás, heves bólogatás.]
Nézegettem a listát, s ha nézegettem, akkor hallgatni is kezdtem. Az eddigi, számomra legjobb muzsika az Emereald City Council nevű társaság Motion Carries című albuma lett.
