Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Michael Green – Mike Johnson – Andres Guinaldo: Blade Runner 2019 (1.)

Az a kérdés, hogy bőrlehúzás vagy hangulathozó sztoribővítés?

2022. augusztus 13. - Mohácsi Zoltán

blade_runner_2019.jpg

Blade Runner. Szárnyas fejvadász. Akinek nincsen szárnya, és nagyjából soha nem repül... (Már '82-ben, Ridley Scott klasszikus filmjét a moziban nézve sem értettem a címet.)

A regény eredetijének a címe sokkal találóbb: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Persze, a könyv megjelent Szárnyas fejvadász címmel is, de azt a címet természetesen a film hozta. A regény szerzője, ahogy tudjuk, Philip K. Dick. Az ő történetének nyomokban van csak köze a filmklasszikushoz. (Ahogy általában az ő műveiből készített adaptációk esetében az lenni szokott. Meglepő kivétel a Különvélemény és a Kamera által homályosan feldolgozása.)

Egyéb más Szárnyas fejvadásznak persze csak annyi köze van PKD-hez, hogy kivétel nélkül mindegyikben ez van: egy futurisztikus városban valaki replikánsokat üldöz.

A replikáns humanoid robot. Annyira humanoid, hogy teljesen emberszerű. Külön teszt kell ahhoz, hogy felismerhető legyen a nem-ember volta.  

Tűvé tettem ezt a Blade Runner 2019-et: nagyon helyesen tisztelettel megemlítik mind PKD, mind Ridley Scott nevét. 

Nem mondtam: egy képregényről beszélgetünk. Amit, természetesen megint random találtam a könyvtárban. Hála néked, Guttenberg! Mivel a tudatlanságomnál csak a tájékozatlanságom nagyobb, semmit sem tudtam, de még csak nem is hallottam róla. 

A történet írói: Michael Green (Logan, Alie Covenant, Szárnyas fejvadász 2049, Gyilkosság az Orient Expresszen) és Mike Johnson (Superman, Batman, Supergirl, Earth). Aki rajzolta: Andres Guinaldo

Rick Deckardot (tudod, a fejvadász, akit az első filmben Harrison Ford személyesített meg) ne is keressük! A képregény szerzői nagyot csavarintottak a sztorin, a szárnyas fejvadászság szakma lett ebben a világban. A céljuk ugyanaz: begyűjteni, levadászni az „élni akaró” replikánsokat. 

S akkor máris itt a nagy kérdés: mi az ember, hogyan definiálható? S micsoda az élet? Alapvető kérdés. De jobbára csak válaszlehetőségek léteznek mintsem valódi válaszok. Persze, hogy az irodalom és kísérletezett feleletet adni. Talán a két leghíresebb kísérlet Mary Shelley Frankestein-je és Vercors Tropi komédiája. Nekem az utóbbi jobban tetszett.

A kérdésre egyik sem ad végső választ. Csak próbálkozik. 

Ugyan mit akarunk, ha még magunkat sem vagyunk képesek megfelelő módon definiálni? 

Mit akarunk? Élni! Ahogy Szárnyas-könyvekben, filmekben a majdnem-ember replikánsok. S ha az élet kerül sorra, ki nem tesz magasról a definíciókra? 

Egyébként ez a Blade Runner 2019 is ugyanezzel foglalkozik: mi van, ha egy gép emberibb, mint a genetikailag emberből levő ember? Avagy kérdés: végső soron mit is jelent az emberség? A gondolatokat? A munkát? Az érzelmeket? A kreativitást? 

S kevésbé emberi-e, ami ember által ugyan, de önállóságra programozott? Ízlelgesd csak a szavakat: mesterséges intelligencia. Nem csupán háztartási robot. Intelligencia. Intelligencia-e az, ami kizárólag kötött pályán való mozgásra képes? S ezzel a kérdéssel önmagam farkába harap a kígyó. Mert ember-e az, aki biológiai anyától született ugyan, de képtelen nem kötött pályán gondolkodni, létezni? Illetve, ha egy programozott tárgy a program által képessé válik erre, akkor még mindig csupán gépről van szó? 

A KÖTET

mérete teljesen eltalált. Kisebb mint A4, ezáltal könnyedén kézben tartható. Mondjuk tény, hogy kettőben. Legalábbis az én nem lapát kezeimmel. Kemény fedlapos, ezáltal nem nyeklik-nyaklik. A szöveg olvasható, egyértelmű. 

A borítóképet annyira nem találom jellemzőnek a kötet egészére, de van hangulata az kétségtelen. Egyébként a kötetvégi borító galériában is csupán egy olyan képet leltem, amire azt mondtam volna, hogy, na, ez az! Kétségtelen, hogy a galéria annyira nem is kényezteti a számosságával az olvasót (nézegetőt). 

blade_runner_2019_1_01.jpg

A címben szereplő 2019-es évvel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ha eredetileg valamikor az ősidőkben, a kilencszázas évek nyolcvanas-kilencvenes éveiben látott volna napvilágot a képregény (vö.1984), akkor oké. De így... fel nem foghatom. 

AMI TÖRTÉNIK

Jelen esetben a szakmabelit, a szárnyas fejvadászt úgy hívják, hogy Ashna Ashina. És egy, fiatal, maximum harmincas éveinek elején járó, keleties beütésű csajszi. A keletiességnek köszönhetőn törékeny típus. Mármint ránézésre. Mert bár sérülékeny, ám semmilyen szempontból nem gyenge alkat. 

A sérülékenység Scott Deckard-jának is fontos alkotóeleme volt. (Hopp, ez a szó a replikánsok világában félreérthető. Nem úgy értem ám!) Ashna, ahogyan Deckard sem bír emberfeletti intelligenciával vagy testi erővel. Teljesen átlagosak. Deckard még átlagosabb mint Ashna. Mert ő legalább a legjobb nyomozó. Deckard kisszerűbb, mindennapibb. Jobban illik a neonreklámok, a sötétség, a mocskos utcák, kínai ételárusok, a sűrűn csepegő eső, az égen száguldozó légikocsik és -taxik világába. 

blade_runner_2019_1_18.jpg

Nem mintha Ashna kilógna. Csak a neme és főleg az életkora egy kicsit. Miközben semmi bajom nincsen a figurával, a neki kreált tapasztalat, tudás és múlt a korához képest túlzásnak tűnik. Az egész figura olyan, hogy némileg könnyebb egy okohamai panel esőáztatta ablakán kibámuló, depis mangaolvasónak gondolnom, nem pedig balról szerv alkatrészekkel üzérkedő, dörzsölt és rutinos nyomingernek. De túlzok, mert ez az egész hasonlítósdi csak most jutott eszembe, amikor ezt a bejegyzést írom. 

Ashnának van megbízója. Egy fekete bőrű hölgyemény. Aki egy nap új megbízást ad neki: eltűnt egy műkaja-gyártó ipari nagyon-überpasi kislánya, meg a felesége. Ashna feladata megkeresni, az überpasi kimondottan a legjobb nyomozót akarta. Ashna nyomozni kezd, s persze megdöbbentő dolgokat tud meg. Ahogy kell, egyre mélyebben kavarodik a fekáliába, egyre megdöbbentőbb dolgokra jön rá, és minél többre jön rá, annál inkább félre akarják állítani. Mert a dolgok nem annyira lineárisak, ahogy azt a kiindulási alap egyértelműségéből gondolnánk. 

blade_runner_2019_1_13.jpg

Mélázok, de ennél többet elmondani a sztoriról udvariatlanság lenne. Legyen elég annyi, hogy vannak replikánsok a sztoriban. Nem mellékszerepben. De nem ám! 

A történet gördülékeny, érthető, egyértelmű. Nincsenek benne olyan őrült csavarok, amelyek érthetetlenné tennék, nincsen túlkomplikálva. Nem is egysíkú és kiszámítható. Csak valamelyest, de nem zavarón. Egy Blade Runner-től valami hasonlót várunk. Ja, s ha már szárnyas: Ashna gurulva szeret közlekedni, ha megteheti. 

Valaki meg tudja mondani, miért lettel a blade (vékony, hegyes eszközre utal. Alapvetőn penge a jelentése, de szóösszetételben lehet propeller, de akár fűszál is.) és a runner (futó) szavakból magyarul szárnyas fejvadász? Bár ahogyan belegondolok, a Blade Runner-t sem értem...

 Ashna persze végül rátalál a kislányra és az anyjára (?). De itt csak megszakad a történet, nem ér véget. Három részes. (Sajna. Mire hozzájutok a folytatásokhoz, el fogom felejteni az elejét, az tuti!)

blade_runner_2019_1_11.jpg

A KÉPI MEGFORMÁLÁS

ugyancsak korrekt. Ahogy fentebb már láthattál ízelítőt. A borító alapján nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog. Semmi forradalmi, semmi letaglózó, semmi különösebb újdonság, de vérprofi, plasztikus és nagyon szép. A figurák megformálása konzekvens. A mozgások természetesek, a nézőpontok filmszerűek. Nincs itt semmi baj. 

blade_runner_2019_1_17.jpg

A hangulat adja magát: simán hozza a Scott-film hangulatát. Jobbára sötétben és zárt térben zajlik a cselekmény, esik az eső, reflektorok világítanak a szemünkbe, neonreklámok mutatják az utat, szemüveglencsék villannak az esti fényekben... Ilyesmi. Remekül funkciónál a koncepció. Éppen ezért meglepő, hogy az első kötet végkifejletében egy szigeten találjuk magunkat, pálmafákkal, nappali fénnyel. De még ez sem zökkent ki a kötet egészének a hangulatából. Különös tekintettel arra, hogy hamarosan besötétedik a szigeten is. Mondhatom sokáig a magamét, de egy kép sokkal többet mond minden szónál. 

blade_runner_2019_1_12.jpg

Én meg hoztam sokat, nézd csak alant! 

ÚGY VÉGSŐ SORON AZT MONDOM,

a történet és a képi megformálás kihozta a Szárnyas fejvadász-brandből, amit kihozhatott. Kicsit más, miközben tökugyanaz. De ugyanazságában is tökéletesen élvezhető, bőven nézegethető. Nagyon érdekel a folytatás, de az a helyzet, két hete olvastam, s csak most jutottam el, hogy írjak is róla. S nem csupán a képek fotózása miatt kellett elővennem a könyvtári-polcról, hanem a felelevenítés miatt is. Nem döntöttem még el, ez engem jellemez vagy a képregényt? Úgy sejtem, senki sem ártatlan. 

Magnum Opus, Budapest, 2021, 104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150131924

7,5/10

2022 augusztusának a közepe. Túl vagyunk a radiátor-cserén. Szerelmetesfeleségtársam vezényelte le és koordinálta az egészet. 
– Olyan mintha téged nem is érdekelne, Morzsám! Én hívogatok mindenkit, én intézek mindent. 
Nem vitatkoztam vele. Lehet, hogy igaza van, de a magam részéről némileg feleslegesnek tartottam az egészet. 
– Jobb most lecserélni a radiátorokat, mint megvárni, amíg kilukad. S idén még visszakapjuk a ráköltött összeg felét. 
Ebben is igaza van. Imádom, amikor úgy érvel, hogy nem tudok vele vitatkozni. 
S még a szereléseknél is ő volt/lesz itthon, bár kétségtelen, hogy virtuális asszisztens lévén neki könnyebb megoldania. De ezért legalább a rendrakásból, takarításból iparkodtam kivenni a részemet. 

Akivel nem vagyok haragban, csak valami baja van velem, és ezáltal nem találkozom azzal sem, aki szintén nagyon fontos nekem, semmi előrelépés nincsen. Úgy fest, ha én nem keresem, ő nem fog... Én meg félek keresni őt/őket, mert elegem van a kreált konfliktusokból, amelyekben, bár nem csináltam semmit, de sunnyoghatok a küszöb alatt. 

Egyébként is olyan elkeserítő, amikor fejlődést várok (ez most egy másik valaki), s viszonylag hosszabb idő után konstatálom, hogy ugyan, továbbra is leszar mindenkit, csak a saját, pillanatnyi érdeke létezik, ezáltal tökéletesen antiszociális, egoista: végezze a neki kiadott munkát, akinek két anyja van, szolganépség, azért vannak, ő különben is olyan lusta ma (Ma? Hahaha!) És a szolganép végzi a munkáját... Sikítva rohannék neki. Ha tudnék sikítani, és ha lenne bármi értelme a nekirohanásnak. Ez már így marad: a vérig szívatva leszek, leszünk, amíg a kapcsolat kényszerűen tart. És másnap mit hallok tőle melldöngetve: hát persze, hogy ő nem olyan, hogy ne figyelne a másikra és ne lenne számára fontos a másik személye! Nem tudtam röhögjek, dühöngjek vagy sírjak. 

Szóval olyan kis tehetetlennek és fáradtnak érzem magamat. Ráadásul nem csak a fentiekben. Még Szerelmetesfeleségtársammal, akit, talán már észrevetted, nagyon-nagyon szeretek is vannak tökéletesen reménytelen játszmáink. Most mondd! S már az is kétségbeejtőn fáraszt a reménytelenségével. 

De reggel van, ülök Csemete ágyán, aki éppen a pasijával és annak családjával Görögországozik. Egy Birth nevű pszichedelikus progrock-banda nyomatja a fülembe a Born című lemezét. Előtte egy Kirrs Pink nevű együttes nyomatta. Nem tudom, melyik az egyik, melyik a másik, de egyik jobb, mint amaz. Mondtam már, hogy szeretem ezeket a reggeleket? Ugyan éjjel egykor feküdtünk, Ofi barátom ma indul vissza Svájcba, és még boroztunk, pálinkáztunk egyet, mielőtt hónapokig nem látjuk egymást. De ötkor kipattant a szemem, mert várt rám a reggeli írogatás, zenehallgatás. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3417904009

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása