Pierrot-t mindig kedveltem. Tartása, kisugárzása van. Hiteles embernek tűnik, bármit jelent is az, hogy hiteles. Azonos önmagával, azzal, amit csinál. Ezért még a celebkedős zsürizésétől sem viszolyogtam. Erről a könyvben nincsen szó, ám nem szeméremből, hanem a kronológia miatt: később zsűrizett, mint ahogyan a könyvet kiadták. Ezen okból nincsen szó a számítógépes-játékról sem, amit alkotott, meg a könyveiről sem.

Pierrot zenéjét is kedveltem mindig. Illetve nem is annyira a zenét, sokkal inkább a szövegeit. A kettőt együtt, na! Nem mindennapi szövegek. Költészet is van bennük, meg valami gyöngédség, majdnem feminim árnyalatokkal. Mert az első hó, meg a bohóc könnyei, meg a gyerekek után vágyódó hintaló, meg a kőszoborral szeretkező zápor, meg a még sok minden, nem éppen macsós témák, lássuk be. De Pierrot ezeket is úgy tudta tálalni, hogy se gejl nem lett a művészete, se buzissá vált tőlük, mint előadó. S bevallom, férfi létem ellenére nem egy szövegétől valóban könnyekig hatódtam. 

Szóval kedvelem Pierrot, és még mindig előveszem a lemezeit. Mondjuk A játék-ot nem annyira. De a többit de.

A róla írt könyv felemás nekem. Voltaképpen benne van minden, amit a könyv kiadásáig érdemes és érdekes volt tudni Pierrot-ról. Benne van minden, és mégis, valahogy hiányérzetem van. Pedig vannak dalszövegek (még olvasva is nagyon jók), vannak kis jegyzetek a lemezein található dalokhoz, van kollégák véleménye az emberről, van karriertörténet is, persze. S valami mégis hiányzik ebből a kis könyvecskéből. A csettintés, a heves bólogatás, nem tudom…

S a hasonló könyveknél már megszokott refrénem, belekalkulálva, hogy ez nem monográfia, hanem interjúkötet, de mégis: az etalon továbbra is Vasváry-Tóth Tibor Yes-monográfiája marad. De a szövegek és a dalmagyarázatok miatt megtartom ezt a kis, a csillaghegyi könyvmegállóban talált kötetet.

3,5/5

(2014)