Mivel nem régen olvastam a Kevingyerek borzalmait, magától értetődő volt az összehasonlítás. Bradley is, Kevin is destruktív, a destruktivitására nincsen magyarázat, s a destruktivitás mindkettejüknél erőszakban mutatkozik meg, legyen az fizikai vagy verbális erőszak. Kevin mindkettőben jobb. Magyarázni egyiket sem lehet, illetve nincs a könyvekben magyarázat. Kevin írói szülőanyja rá is játszik erre a magyarázhatatlanságra.

Ami még azonos mindkét könyvben: a remény. Az, hogy van remény, soha nem szabad feladni. Mármint a destruktívok alá-, fölé-, mellé- és hozzátartozóinak. Mert a remény nélkül nincsen, nem lehet változás.

Ám amíg Kevin édesanyjánál számomra motiválatlan és érthetetlen, sőt, ostoba volt ez a remény, a gyűlölködő ragaszkodás, addig Bradley esetében minden más.

Már csak azért is, mert ez egy kamaszkönyv. Több is benne a pozitív tanítás az olvasó bradley-k számára. Nagyobb is (fejcsóválásra késztetőbb) a változás. Van rá motiváció. hogyne lenne, de valahogy túl gyors, túl pozitív, ami Bradley-ben történik. Messziről jött, közel jutott, de gyorstalpalón végezte a szocializációt, és fenntartással kezelendő sebességgel jutott el a szívig. 

Szerencsére Kevin nem így tette. Mármint a regény szerencséjére.

Ámde: Bradley esetében mégis valahogy megnyugtatóbb, ha nem is hihetőbb a happy end. Vagy csak azt mutatja meg, hogy vannak Bradley-k, akiknek sikerülhet, s vannak Kevinek, aki már túl messzire mentek.

Na, visza a földre! Bradley története olvasmányos, kedves történet. Szerelemetesfeleségtársamnak találtam, aztán majd' együltő helyemben kiolvastam. Kamaszregény. Ez hangsúlyozandó. De abból az újraolvasós, többször elővehető fajtából, amiben a mai tizenaligtúliak számára van tanulság.

Na jó, az ötven felé caplatóknak is. 
Nekem volt.

4,5/5

(2014)