Moha olvasónaplója

Luigi Menghini: Láncreakció - A ​felhőbirodalom

Gelbelex 1–2.

2018. november 08. - Mohácsi Zoltán

Láncreakció kamaszkorom egyik kedvenc könyve volt. Többször olvastam. Viszont abba a különös helyzetbe kerültem, hogy magán a blikken kívül, hogy csuda jó volt, semmire, de semmire nem emlékszem belőle. Olyannyira nem, hogy amikor a múlt héten olvasott Ogg második bolygója című Lengyel Péter művet elolvastam, azonnal mentem a polchoz, hogy a Láncreakció folytatását, a Felhőbirodalmat leemeljem. Azonnal bele is merültem, és hamarosan túl is voltam rajta. Csak a végén kapcsoltam, hogy voltaképpen a könyv szerves folytatása kamaszkorom kedvencének, annak ismerete nélkül voltaképpen majdhogynem érthetetlen ez a második rész. Nem csoda, hogy majdnem abba is hagytam az olvasását, és még a kiolvasás előtt elkezdtem írni az értékelését. Viszont a könyv ily módon igen kíváncsivá tett az elfeledett első részre. Ami szerencsére szintén itt volt a polcon. Azonnal bele is fogtam. 

 

Luigi Menghini

Most nyilvánvalóan a szégyenletes nyelvtudatlanságom dugájába dőltem, mert magyarul semmit sem találtam a jelen könyv szerzőjéről. Bár az a helyzet, hogy mint tudjuk, a Gugli a barátunk, de még úgy se nagyon. Nagyjából annyit, amennyit különben is tudtunk róla: olasz és legalább hat könyve volt, és mindegyik sci-fi. De ezt is csak egy weboldalról tudtam kimazsolázni, ahol találtam egy fotót is a szerzőről. Előtte is keresgéltem róla valami megnyerő, elkapott pillanatot, de túl sok Luigi Menghini-t találtam, és bár kizártam párat, dubai-i étterem-tulaj, meg ilyesmi, bizonytalan voltam, hogyan nézhet ki. Aztán megtaláltam a fenti oldalt, és minden eldőlt. De pár pillanatig azért itt is tűnődtem az oldalhoz csatolt, hihetetlen minőségű igazolványkép miatt. Minden bizonnyal rohadt előítéletes vagyok, mert így fotó alapján nem gondolnám, hogy ez a fickó, ezzel a fizimiskával író lenne, sokkal inkább tételezném fel róla, hogy valami nagyon komoly pszichikai problémával rendelkezik, nem lenne kompatibilis egy találkozásra egy sötét sikátorban. Azt pláne nem gondolnám, hogy jó könyveket ír. Nézd csak, így fest az írókám! De úgy nézd, hogy egyszer rólad is előkerülhet Életed Legrosszabbul Sikerült Igazolványképe! 

menghini.jpgDe csak azért merek ilyen rosszmájú lenni, mert minimum Stephen Hawking óta tudjuk, hogy a külsőnek és az intelligenciának az égvilágon semmi köze egymáshoz. Meg minimum Hawking óta kell mindenkinek tudatosítania, hogy hozzá képest hiába is nyerne meg bármilyen szépségversenyt, egy IQ-teszt egyidejű kitöltésével közelebbről megismerkedhetne annak a bizonyos bányászbékának az alfelével. Másfelől azért veszem a bátorságot, mert tisztelem Menghini-t, mint sci-fi írót, és innentől tökéletesen indifferens, hogy hanyadik lenne egy szépségversenyen.

Internetes kutakodásomat követőn, amikor kinyitottam a Láncreakció-t, annak végére lapoztam, és nem csalódtam: Kuczka Péter írt egy utószót a könyvhöz. Amiben jobbára az olasz sci-fi irdalomról ír, s csak nagyon szűkszvúan Menghiniről. Bizonyára ő sem talált róla túl sokat az interneten. :-D Ami a lényeg: a Láncreakció az első könyve volt, minden előélet, novellákkal való kopogtatás, szerkesztőségi tapasztalatok, minden nélkül. A könyvet azonnal kiadta az egyébként klasszikus sci-fi-kkel foglalkozó kiadó. A könyv hamarosan megjelent, és mindent vitt Olaszországban. Ami nem egy Nobel-díj, írja Kuczka, de egy elsőkönyves szerzőnek mindent jelent. És írt még könyveket. És nagyjából ennyi van róla. 

 

Láncreakció

Ezt az első, magyarul megjelent regényét, a Láncreakció-t, ahogy írtam fentebb, a kedvenc olvasmányaim között tartom számon. Olyan kis elsőre sajátomnak éreztem és többször elolvastam. (A mindenit, erről sem írtam még értékelést!) Valahogy úgy lett kedvencem, mint Francis Carsac nem tudom hányszor olvasott regénye, A sehollakók, (amiről szintén nem írtam még értékelést), kamaszkorom egyik kedvenc könyve, amiről már kamaszkoromban sem értettem, miért vonult be a kedvencek közé, mert sem a stílus, sem a mondanivaló (ha van neki egyáltalán) nem üt, de mégis kedvenc sci-fi mesém lett. (S ahogy látom, a Molyos-olvasók közül sokan vannak ugyanígy ezzel a könyvvel.) Még két könyvet be kell húznom ebbe a sorba. Az egyik Scalzi, szerintem, klasszikusa, a Vének háborúja. A másik az általam pár napja befejezett magyar sci-fi, az Ogg második bolygója

Ha valaki olvasta ezeket a könyveket, gondolom egy pillanat alatt megtalálja, mi köti őket össze: igen, mindegyik akció sci-fi, mindegyik katonai sci-fi. S mint ilyenek, arra koncentrálnak, amik. És abban mindegyik nagyon jó. Vagyis nem a gondolatgazdag vagy a társadalmi, politikai sci-fik küzül valók. Szó nincs itt a Lem-féle dilemmákról, esélye sincsen a Sztrugackij-tesók politikai megközelítéseinek, nincs szó Asimov erkölcsi felvetéseiről sem. A harcról, a háborúról van szó. De arról jól, ügyesen, élvezetesen, kereken. 

Illetve... Nem kellett sokat kutakodnom a tudattalanomban, miért akartam annyi év után a Felhőbirodalmat levenni a polcról. Ahogy mondtam, a múlt hét végén fejeztem be Lengyel Péter sci-jét, az Ogg második bolygójá-t. Annak értékelésében leírtam, hogy olyan, mintha valami nagy, vaskos regény részletesebb szinopszisát olvastam volna, ami után nagy ingerenciám támadt elolvasni a teljes regényt is. Ha lenne. De, ugye, sajnos nincsen. 

Menghini is olyasféle, bár korántsem annyira kidolgozott birodalmat, saját kozmoszt teremt, mint amilyet Asimov, Banks vagy a Sztrugackij tesók teremtettek: a könyvek (mármint az a kettő, am magyarul is megjelent) ugyanabban a galaktikus térben játszódnak, de csak lazán függnek össze. De összefüggnek. Viszont amíg Sztrugackijk nem magyarázták túl (főleg mert maguk is csak útközben jöttek rá, hogy van egy komplett teremtményük a Delelő Univerzummal, ahogy Banks-et nem vádolhatjuk a részletek hiányával a Kultúrát illetőn, vagy ahogy Asimovot sem a globális látáséval Seldon galaktikus művét illetőn, úgy Menghinit igen, vádolhatjuk, hogy elkapkodta a dolgokat, hová a fenébe rohant, minek kapkodott? Ezért ő az előző három helyett sokkal jobban hasonlít Scalzira: nyomjuk le a bunyót, tesó, lézer, ilyenolyansugár, miegymás, aztán toljunk le pár korsóval, szarjunk a részletekre, ami a kidolgozottsághoz kellene, a francot sem érdekli, milyen volt mondjuk a függöny a palotában, ahol az a kis telepata izé-köcsög genyóskodott a második részben! Ugyebár. 

De, és ez a de nagyon fontos, Menghini, ebben az első részben azért, bármennyi is vékony a könyv, azért remekel a főhős és az általa is pusztított faj egyetlen, megmaradt egyedének kapcsolatával, és a annak változásaival, illetve a főhős és a szerelmének a kapcsolatával. Ebben sokkal árnyaltabb, mint Scalzi. Ebből a szempontból a könyve szerintem sokkal jobb, mint Scalzi főműve. Az megmarad az akció-rohanásnál. Ahová aztán Menghini történetének a második része is süllyed.

5/5

(2018)

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981, ISBN: 9632114477 · Fordította: Karsai Lucia

 

Felhőbirodalom

Menghini második regénye valahol ugyanaz a kategória, mint Lengyel Péter Ogg-ja. Külsőre olyan kis laposka, hogy szinte csont és bőr. Ahogy szerelmetesfeleségtársam szokja volt mondogatni, nem könyv, csak könyvjelző. Abból is csak cske: a könyvjelzőcske. Vagyis túlzott elvárásokat nem szabad támasztanunk a részletességgél és a kidolgozottsággal szemben. 

Úgy belecsap a lecsóba már a felütéssel, hogy még a szomszéd konyhaplafonja is zsíros-paprikás lett, aztán nem is pihen, amíg a százsokadik, de kétszázon innen oldalon le nem írja, hogy: vége. Vagyis le sem írja, csak elfogynak a lapok. A lecsó meg az utolsó oldal között szédülünk, a kaja nem üli meg a gyomrunkat, mert egyből lemozogjuk. A szereplők, ha nem is bírnak húdenagy-jelemmel, mert ennyi oldalon hogyan is, erre csak a legeslegnagyobbak képesek (nekem most valamiért Móricz és Maupassant jutott eszembe, nekik is az elbeszéléseik, holott itt egy regényről van szó. Ez biztos olyan tudatalatti izé, hogy a terjedelmét nézve ez sem sokkal több, mint egy kisregény vagy marha hosszú novella.) 

Azonban az az egyik legnagyobb probléma vele, és ez bizony a kiadó hibája, hogy sehol, semmiképpen nem kötötték össze a Láncreakciói-val. Se egy alcímben, se egy sorozatcímben, sem a fülszövegben, sem egy előszóban, sehol, semmiben. Ezen a ponton a könyv ilyenformán való kiadása hiba volt. Bizonyára sokaknak okozott így nagy csalódást, mert az előzmények ismerete nélkül a Felhőbirodalom egésze a levegőben lóg. A főszereplők is, a cselekmény is, a minden is. Amikor az ember olvassa, úgy érzi, nincs kidolgozott háttér, nincsenek kidolgozott jellemek, csak az eksön van, de így valahogy tök érdektelen, mi is történik kivel és miért. Aki rohadt állat, az nem tudjuk eléggé utálni, aki maga a Reménység, azt meg nem tudjuk eléggé kedvelni.

Természetesen mindjárt más a helyzet, ha a Láncreakció folytatásaként kezeljük, akkor magától értetődőn helyre kerülnek a dolgok, ami a cselekményt illeti.

De ennek ellenére nagyon furcsa, hogy a párbeszédek néha szívszorítón gagyik és élettelenek, a katarzisnak pedig esélye sincsen [[SPOILER: vö. például Rex halála. Másfél oldal egy olyan párviadalról, pontosabban annak hiányáról, amitől az ember fia valahogy sokkal többe vár, mégiscsak egy nagy hatalmú félembefélrobot fickóról van szó, aki elég magas polcon csüccsent, amíg át nem programozódott az anyaszámítógépe. Ez a jelenet is olyan semmilyen. Vér nélkül maradt a puca. Főhősünk megy egy kicsit, lopakodik előre, meg oldalvást, retteg, hogy a félgéplény letarolja, hogy jön a nagy összecsapás, amiben neki nincs is más tét, csak az életben maradás, és semmiféle érdeke rohadtul nem köti az egészhez, aztán egyszer csak ott van előtte hullán a félgéppasi, ja nem lesz összecsapás. És a kutya meg nem kérdezi, meg nem vizsgálja, hogyan győzött csata nélkül, bámulatos gyorsasággal a hős, és semmi azt a mindenit, fú, de kemény csávó, hanem lépünk is tovább rögvest, mintha csak a félig kihűlt tejbegrízt lapátoltuk volna be ebéd gyanánt, mert rohannunk kell.]] 
Elképzelhető, hogy mindez a fordítás hibája: a roppant élvezetes első kötetet Karsai Lucia, a másodikat Rákosi Szilvia fordította. 

Ezért végigfutunk a történeten, jó, egy kicsit bevonódunk, egy picit izgulunk, egy csöppet kíváncsiak keszünk, nem mondom, de annyira azért nem, és az hétszentség, hogy már a jövő héten bajban leszünk, ha megkérdezik, miről is szólt ez az egész. Bár a vége azért, lássuk be, megható és elgondolkodtató. 

Az Ogg bármennyire szinopszis-szerű, valahogy mélyebb. A sehollakók, hm, közelebb jön, megérint. A Vének háborúja, ugye, maga a műfaj klasszikusa. Vagyis a maga portáján az első rész nélkül csak olyan „futottak még” lenne a Felhőbirodalom. Akkor is, ha alapvetőn nem rossz könyv. Csak nem is igazán jó. Olvasható. Pont. Szemben az első résszel, ami sokkal árnyaltabb és érdekesebb. Még akkor is, ha a szerző azért ennek a könyvnek a végére is tartogatott egy érdekes fordulatot. De a könyvet igazából ez sem menti meg. Olyasféle folytatás lett az, mint Scalzi többi regénye, amely kapcsolódott az első kötethez, vagy mint a Mátrix című film első részének kapcsolódása a folytatásokhoz: elolvassa, megnézi az ember, de egyfelől az első rész revelációja teljesen elmúlik, másfelől semmi plussz-érték nem adódik az első élményhez, gondolatisághoz. 

 2,5/5

(2018)

Móra, Budapest, 1990, ISBN: 9631166198 · Fordította: Rákosi Szilvia

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7914342513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.