Moha olvasónaplója

Philip K. Dick: Figyel az ég

2018. december 23. - Mohácsi Zoltán

pkd_figyel_az_eg.jpgTizenhét évig egy kis protestáns keresztény közösség tagja, helyi szinten vezetője voltam. Aktívan éltem meg a közösségi életet, Biblia-köröket tartottam, kéthavi folyóiratot szerkesztettem, és rész vettem egy helyi gyülekezet életében, ahol presbiterré is szenteltek. 

A kétezres évek végén, egy magánéleti cunami következtében az életem nagyrészével meghasonlottam. Nagyjából csak a két gyerekemmel és a könyvekkel nem. Mivel az őszinteségemet már nem tudtam teljes mértékben odatenni a tevékenységem mellé, felhagytam hát a gyülekezetesdivel. Életre kelt egy csomó kérdésem, amire nem leltem választ. Már évek óta nem jártam a közösségbe, amikor támadt egy gondolatotom, és összerántottam egy levelezőfórumot, ahová olyan embereket hívtam meg, akiknek kiváncsi voltam vagy adtam a véleményére. Nem vitatkozni, hanem érteni szerettem volna. Elsősorban a házasságról, a szexualitásról és a válásról beszélgettünk, vitáztunk (és nem vitatkoztunk). Valójában nem jutottunk koszenzusra. De a lényeg valahogy mégis eljutott hozzám. 

Az egyik levelezőtársunk olyan vehemensen ágált a válás ellen, hogy gyanús lett számomra a dolog. Privátban megkérdeztem tőle, hogy mióta vacak a házassága? Hápogott a válasz-emilben, hogy ne már, dehogy, honnan tudom, elég régen vacak az egész, ne is kérdezd, Moha! S ekkor, itt összeállt a kép: mindenki azt hiszi, abban hisz, amit a belső lehetőségei megengednek. És a belső lehetőségeivel biztosan nem fog szembe menni.

Levelezőtársam akkor még nem volt képes válni, ezért mindenre, amit hallott tőlünk, talált válasz-érvet, kifogást, ami a válás ellen szólt. Ráadásul keresztény érveket talált, hogy még véletlenül se merülhessen fel benne, hogy a saját vacak, halott kapcsolatát is fel kellene számolnia. Már ha nem akar korccsá válni lelkileg. S mert a Biblia válás-ellenes, ezért a kognitív disszonanciát (csak a válással szabadulhat meg a jelenlegi helyzetéből, de válni nem szabad) a hite tartalma remekül feloldotta számára. Csak éppen bár a kognitív diszonancia elvi szinten feloldódott benn, ő továbbra is iszonyatosan érezte magát a saját életében. De mert ennek a világnak a szabályait jól ismerte, ha nem is volt jó neki, ott ismert és megszokott volt minden. 
Pár évvel később elvált. 

pkd_rajzolt.jpgEkkoriban olvastam PKD remek, nekem leginkább tetsző könyvét, ezt a Figyel az ég címűt. A könyv története roppant egyszerű: egy üzemi baleset miatt a látogatók látogatást tesznek egymás agyában, s az egyik világ rettenetesebb mint a másik. Mindegyiknek meg vannak a maga szabályai, szörnyei, borzalmai. A szereplők így járkálnak sorra, mindegyikük agy-világába. Zseniális a gondolat!

Nem téves egyik világ sem, nem hibás semelyik. De nem is egészséges, nem is kiegyensúlyozott egyik sem. Mert egy egészséges, kiegyensúlyozott világhoz egészséges és kiegyensúlyozott gondolkodás szükséges. Mivel mindegyikünk egy-egy szubjektív világ, a szubjektivizmus kikerülhetetlenül valahogy, valahol, valamiképpen kisiklatja a dolgokat. Ezért keressük olyan veszettül az életünk értelmét. Vagy ezért vagyunk olyan csüggedtek, hogy nem találjuk. Mert keres a dogmatikus, a vasszigorú keresztény is, meg az ugyanilyen vasszigorú, pokrócdurva ateista is, aki az észre és a tudományra esküszik. Keres a jobbos, keres a balos és keres az apolitikus is. És valamit mindegyik talál: eszmét, hitet, alkoholt, művészetet, hedonizmust, valamit. És valamiképpen mindenki felépíti a saját kis világát, ahová aztán jól be is zárja önmagát, aztán odabentről hőbörög kifelé, ha mások nem a saját doboza szerinti torvények alapján igazgatnák, rendezik, élik az életüket. Figyelj csak meg egy kocsmai vitát: nem embrek, hanem világok csapnak össze!

S mert zárt, önjáró, önműködő világ mindannyiunké, ezért olyan mocsok nehéz megérteni a másik embert. Vagy értjük is, ezért olyan mocsok nehéz segíteni vagy szocializáltabb, ön- és emberszeretőbb életre késztetni a bárkit is. Viszont ezérrt olyan piszkosul egyszerű pusztítanunk is: nem kell mást tenni, mint kizárólag a magunk világának a szabályai szerint élnünk, cselekednünk, és egy pillanatig sem szabad feltételeznünk, hogy máshogyan is lehet, hogy máshogyan is működhet a világ, hogy egy aggyal odébb egészen mások a színek, az illatok, a szabályok. 

Van, akit meg kell próbálni kiemelni onnan, segíteni neki, hogy változtathasson, hogy elhagyhassa, átalakíthassa a saját világát. De ha nem lehet, ha nem hajlandó belátni, hogy gyilkos és öngyilkos világa van, hát akkor menekülni kell onnan; ha az ő ege figyel, akkor annak biztosan nem lesz jó vége. 

Elfogadom, hogy így van. De képtelen vagyok arról lemondani, hogy lehet valamiféle optimális objektív közös nevező, ahol nem bántjuk, nem akadályozzuk, nem szapuljuk, nem kritizáljuk, hanem segítjük, feljebb emeljük egymást, ahol jó dolog az adni tudás, a megelőlegezett bizalom, ahol nem a pillanatnyi lustaságunk, önzésünk, makacs berögzöltségeink szabják meg, hogy mi fog történni, hanem az, hogy a világ, amit közösen élünk, mindenkinek jobb és szebb legyen.

De fennkölt lett az értékelés vége, mint valami közhelyes amerikai film... Bár, végülis, tuladon- és voltaképpen... 

Agave Könyvek, Budapest, 2005, ISBN: 963711808X · Fordította: Pék Zoltán
5/5
(2018)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7114507166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.