Moha olvasónaplója

Klaus Schlesinger: Régi filmek

Az élethez térre van szükség, ha ez a tér Alexanderplatz, akkor is

2019. december 26. - Mohácsi Zoltán

A San Marco utcai kultúrház előtt Könyvmegállóban találtam ezt a könyvecskét, ahogy a Margit kórházból tegnap hazafelé tartottunk; szerelmetesfeleségtársam (SzFT) nagynénjét látogattuk meg, vittünk neki csillagszórót, hadd legyen karácsonyi hangulata. Mostanában, hála Istennek, tömve vannak a könyves szekrények. 

Olyan könyvecske ez, amelyre SzFT azt szokta mondani, hogy nem is könyv, csupán könyvjelző. Arról szól, hogy Berlinben vagyunk a hetvenes években, s egy egygyerekes házaspáros nagyon szeretne lakást. Van hol lakniuk, de a lakás nem teljesen az övék, hanem egy úgynevezett társbérlet. A fiatalok kedvéért: a kerületi tanácsok nagyobb lakásokat úgy utaltak ki, hogy összeköltöztettek olyan személyeket, családokat, akiknek egyébként semmi közük nem volt egymáshoz. Ebben a könyvben a fiatal házaspáros egy idős nénivel kénytelen együtt élni. 

Erről a helyzetről rögtön két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy vajon ma nehezebb lakhatáshoz jutni, a tizenöt-húsz évnyi csillagászati törlesztőrészletek mellet, vagy akkoriban volt macerásabb? A kérdés azonnal vitt a nosztalgiához.

Apu és Anyu rögtön akkor beadták a lakáskérelmüket, amikor megszülettem. Bevállaltak még egy elvi gyereket, hogy joguk legyen a két szoba, összkomfortra. Hét évet kellett várniuk, és emlékeim szerint valami kétszázötvenezer forintot leperkálni, részletekben. A második gyerek nem jött össze, mert Anyu a szülésem után vérrákos, leukémiás lett. De a lakás már meg volt. (Mondjuk Anyu halála után, Apu harmadik újranősülésének következménye, Zsuzsa úgy semmizett ki az Apu és Anyu szerezte lakásból, mint a pinty: elhozhattam egy festékfoltos kombinált-fogót és Apu szakadt bőrkabátját. Ez volt az örökségem. 

Előtte a Mátyás tér mellett, a Szerdahelyi utca 8-ban laktunk. Utólag jöttem rá, milyen csuda érdekes volt ez a Szerdahelyi 8.. Mert ez nem egy ház volt, hanem egy udvar ahol az udvart szegélyezőre tűzfalakra kis építmények tapadtak. Gyakorlatilag külön házikója volt itt mindenkinek. Kulipintyója. Csináltam egy rajzot róla, hogyan is nézett ki a Szerdahelyi 8., ha valaki benyitott a nagy kapun. 

schlesinger_regi_filmekszerdahelyi_8.jpg

Azért, hogy segítsek képben lenni, mindjárt felteszek még egy képet, amely elsősorban a későbbi Winnetout, a Tenkes kapitányát, Old Shatterhand-et, a Minden lében két kanál Danny Wilde-ját és a négy páncélos, meg a kutya Janekját ábrázolja. Ám ebben az esetben nem ez a szuperember a lényeges, hanem a mögötte homályba vesző udvar, amely a fenti skiccet erősíti. A szuperember-csemetét az udvar kapuja felől fotózta, feltételezhetőn a nagypapája, mert ő volt ilyen kis kreatív. S lőn a fotó:

3_evesen.jpg

Namost, nem volt semmi Mohácsiék lakrésze sem. Egy szoba, egy konyha, egy kamra, meg egy amorf alakú, bár ablakos helyiség a szoba mellett, amely a szokásos négy fal helyen helyett öttel rendelkezett, viszont nem volt zárható ajtaja. Az én rácsos ágyam gyakorlatilag félig kilógott a szobából, és elzárta az utat a kamrába. Fürdőszobánk sokáig nem volt. Volt helyette egy szőlőlugasos terasz. A szőlő valami hihetetlenül finom, muskotályos  szőlő volt. Aztán áldozatul esett a fürdőszobának, amit a terasz helyére épített Mohácsi papa és Apu. Így mi lettünk azok az udvarban, Akiknek Fürdőszobájuk Van. 

Hat éves voltam, amikor elköltöztünk Óbudára. Anyu egy év múlva meghalt. Az óbudai lakás két szoba összkomfortos volt, gardrob-szobával, külön vécével, külön fürdővel. A konyha a két ház közötti szűk lichthof-ra nyílt. Ha a szemközti lakó is éppen a konyhában volt, simán átláttunk egymáshoz, és nappal is villanyt kellett kapcsolnunk. A szobám ablakából a Hármashatár-hegyre láttam egyenesen. Gyönyörű naplementék voltak, és pompásan lehetett papírrepülőzni is az ötödikről. Egy bazi nagy parkoló volt előttünk. De volt, hol laknunk. Kényelmesen. Csak már Anyu nélkül. 

A könyvecske nem a magyar, hanem a coclista-blokk általános lakáshelyzetéből indult ki. Főhőse Günter Kotte, egy óvodáskorú gyerek édesapja, a felesége férje. Munkássorból emelkedett ki, került az üzemből az irodába. A napjai telnek, múlnak, soha semmi különös. Keddenként a lakáshivatalban kilincsel vagy ő vagy a felesége, beosztás szerint, kicsi reménnyel, hiszen másfél szobájuk máris van, az egy fő/négyzetméter szerint pont annyi az életterük, amennyi lehet. Günter két dolgot szeret: a meccseket és a régi filmeket. Egyébként életközepi válságban van, unja a mindennapjait, az irodát, ahol dolgozik, a munkáját, ami mindig ugyanaz, és úgy általában mindent un.  

A társbérlő nénivel jól megvannak. Az hangosan veszi a levegőt, még a falon is áthallatszik, de egyébként sok vizet nem zavar.  Semmi különös nincsen a kapcsolatban. A néni egykor szerepelt egy némafilmben. A filmet együtt nézi meg a Kotte házaspárral, és csak a képre lépésekor kottyantja ki, hogy ni, ő az, aki ott táncol. 

Kis idő múlva Karla egész hétvégés céges bulira egy, a gyereket a szüleinél, Güntert meg egyedül hagyja. Aki lemegy sétálni a városba, iszik itt, iszik ott, s egyszerre megismerkedik néhány emberrel. Akik között megtalálja azt a nőt, akivel összenéztek a minap az Alexanderplatz-on, meg akit egy másik kocsma ablakán át látott, de ami a lényeg, akinek valami hihetetlenül megkapó arca van. Günter szereti a feleségét, eszébe sincsen megcsalni, de valami nyílik ki előtte... 

Na, ez egy érdekes dolog! Vélem, minden férfiember így van vele: amikor unalmassá válnak a dolgok, amikor sokká válnak a mindennapi szarságok, amikor a monotónia olyan, mintha az agyunkban kalapálnának egy csengő-bongó üllőt, akkor egy tiszta női arc, egy formás fenék, egy megfelelő csípő, egy méltó dekoltázs kompletten a szabadság ígérete. Különösen, ha otthon vannak bajok, még különösebben, ha hiányok vannak. 

Valószínűleg ember nincsen, aki ezt meg tudja magyarázni: ha egy nő nem adja meg a párjának a köteles jóakaratot, ahogy a Biblia fogalmazza, ha kiéhezteti, kontaktusdiétára, cirókaminuszra fogja a párját (van erre a tipikus női büntetésre egy közismert szó, így fest: punamegvonás), akkor a válaszreakciónak a verbális felmerülésére is felháborodva tiltakoznak: 
– Hogy képzeled? A te lelkiismereted!
Vagyis elgáncsolnak, de a férfi a hibás, ha morogni mer, és olyan sétatárs után vágyakozik, aki mellett nem kell félnie az eleséstől. Ha belegondolok, nem találkoztam még olyan férfival, aki mindent megkapva, hiányérzet nélkül lépett volna félre, csak a változatosság kedvéért. Viszont sok olyannal, aki megtapasztalta, hogy mi sem csökkenti jobban a női libidót, mint a házasság. 

De a mi Günterünk nem ezért néz a csinos arc alá is. Legalábbis szó nincsen róla, hogy ezért tenné. Karla nélküli lázadása, úgy fest, nem erről szól, hanem a mókuskerékből való kitörésről. Ezért mássza meg az Alexon a szökőkutat is. De amikor Karla hazatér, ezt teszi Günter is, és a sors egérutat mutat: a lakótárs néni kórházba kerül, és a Kotte házaspár kap egy könnyű reményt, hogy a néni halála esetén új lakást ugyan nem kapnak, de a hivatal nem költöztet a helyére senkit, övék lehet a teljes lakás. Hurrá!

Günter visszaáll a sorba, a lázadása a reménybe fullad bele. S valahogy úgy érezzük, jól van ez így. Mert minden megunható, minden nőt un már valaki, a változás csak ideig-óráig hoz megnyugvást, aztán az is megszokottá válik, bárhol, bármilyen körülmények között jelentkezik a megszokás és az unalom. 

– Amibe végképp nem tudok beletörődni – folytatja Kotte –, hogy az ember élete egy bizonyos meghatározott ponton megfeneklik. Hogy egyszerre nincsenek többé különösebb lehetőségeid. Hogy lényegében bármit kiszámíthatsz előre… S mi volna – tűnődik tovább Kotte –, ha az emberek hirtelen előre meglátnák, mi lesz vénségükre, amikor már mindennek a végéhez jutottak! Ha hirtelen mindenki világosan felfogná ezt, érted? Mit csinálnának akkor?
– Talán abbahagynának mindent – mondja Jakob a háta mögött.
– Az ember mégsem hagyhat abba mindent csak olyan egyszerűen – véli Kotte.
– Mért ne – mondja Jakob. – Voltaképpen ez az egyetlen, amit csakugyan megtehet.
(70–71.)

S nagyjából ez a könyvecske mondanivalója: vagy belenyugszunk a választott sorsunkba, és megtanuljuk értékelni, ami jutott, a nagy dolgok helyett faragjuk a saját sarokülőnket, mert az mégsem tömeggyártás, hanem valami eredeti, vagy értelmetlenül lázadunk az Alex szökőkútjára mászva a semmi felé. 

Nem túl vaskos, nem túl optimista opció. Schlesinger nem markol sokat, hogy keveset fogjon. Ezért keveset fog, nem is mond nagy dolgot. Így viszont nagyjából megmarad egy feledhető, délutáni olvasmánynak egy széles látókörű sorozatban. Szösszenet a szocialista mindennapokból, apró látleletecske a választott célokról. 

schlesinger_regi_filmek_alexanderplatz.jpg

Európa, Budapest, 1977, 126 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630712717 · Fordította: Sárközy Elga

2,5/5

(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9415366336

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pizo 2019.12.29. 11:15:58

"Az óbudai lakás két szoba összkomfortos volt, gardrob-szobával, külön vécével, külön fürdővel. A konyha a két ház közötti szűk lichthof-ra nyílt. Ha a szemközti lakó is éppen a konyhában volt, simán átláttunk egymáshoz, és nappal is villanyt kellett kapcsolnunk. A szobám ablakából a Hármashatár-hegyre láttam egyenesen. Gyönyörű naplementék voltak, és pompásan lehetett papírrepülőzni is az ötödikről. Egy bazi nagy parkoló volt előttünk. "

Harrer Pál u, a lakás a Szentendrei út felé nézett, feltehetőleg a 14-es vagy 16-os házszám.

Zoli

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2019.12.29. 23:15:59

@pizo:
A Harrer 22. volt. A 14-ből és a 16-ból szerintem csak a Miklós utcai házsor látszik. Mi jobban jártunk. :-)

pizo 2019.12.30. 01:02:16

@Mohácsi Zoltán: Ok:) Én a Miklós 15-ben nőttem fel, a parkolóra néző oldalon.

Zoli

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2019.12.30. 07:11:16

@pizo:
Ha a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélünk, akkor még integethettünk is egymásnak.

pizo 2019.12.30. 07:46:21

@Mohácsi Zoltán: 1971-ben születtem, 1973-tól, a ház felépülésétől éltem ott szüleimmel 1996-ig - akkor költöztem össze a barátnőmmel aki azóta a feleségem. Tehát igen:)

Zoli