Moha olvasónaplója

René Goscinny – Jean-Jacques Sempé: A kis Nicolas

Végigröhögött 5 in1 kötet

2020. február 09. - Mohácsi Zoltán

goscinny_sempe_a_kis_nicolas.jpgNicolas nagyon rövid történelme

Úgy gondolom, és nem nagyon szoktam tévedni (egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem)*, hogy kevesen vannak, akik ne ismernék vagy ne ismernének valamit a kis Nicolas viselt dolgaiból. Aztán el kell gondolkodnom, hogy frászt, egyre kevesebben olvasnak, a fiatalok, a gyerekek közül meg pláne, és egyre kevesebben vannak nálam öregebbek, akik emlékezhetnének ezekre a kötetekre (nem elírás a többes szám!). Mert be kell látnunk (máris sikerült!), hogy klasszikusokat tartunk a kezünkben (megint a fránya többes szám, mindjárt megmagyarázom). 

* Hahaha

Akkor magyarázom is azoknak, akik ne tudnák: ez a kötet egy gyűjteményes kötet, egy öt az egyben gyűjtemény. A kis Nicolas kalandjai eredetileg öt külön kötetben jelentek meg, nem csupán az eredeti, francia nyelvén, hanem magyarul is. Ezt az öt kötetet adta ki három ízben, összegyűjtve a Sík Kiadó ebben a vaskos, 676 oldalas, impozáns kötetben. Mondjuk nem könnyű olvasmány. Érted, 676 oldal, kemény táblás, súlya van, nem könnyű... Egyébként habkönnyű befogadni: amikor el kezded olvasni, vigyorogni fogsz, és úgy is maradsz a könyv végéig.

goscinny_sempe_a_kis_nicolas_szerzok.jpgSzóval az úgy volt, ahogy a grafikus Sempé az előszóban le is írja, hogy adva volt ő, és adva volt az akkor már nevet szerzett Goscinny. Az utóbbi úriember két olyan képregény írója, amit egészen biztosan szükségtelen bemutatni. Ő az atyja Asterix-nek és Lucky Luke-nak, a két hatalmas sikert és karriert befutott figurának. 

A kis Nicolas ötletével, pontosabban kettejük közös munkájának elképzelésével egy vidéki lap környékezte meg őket. Sempé-nek akkor már volt egy grafikája a kis Nicolas-ról. Amikor a vidéki lap felhívása érkezett, ők ketten már ismerték egymást. Nekiláttak a munkának, de az első kötet nem lett túl sikeres. (Az első kötet megjelenésére több dátumot is találtam: 1959, 1960.) Ahogy Sempé írja, gyakorlatilag egy könyvesboltos hölgy megrendeléseinek köszönhették, hogy a második kötet napvilágot láthatott. Aztán meg még három. Mindannyiunk nagy-nagy szerencséjére. 

A kép cseles, mert ilyen borítókkal soha nem jelentek meg a könyvek, ez a jelen, gyűjteményes kiadás hátsó borítóján szerepel, de ezek voltak a külön kötetekben megjelent Nicolas-kalandok (ha jól számoltam, nyolcvanhat):  goscinny_sempe_a_kis_nicolas_hatlap.jpg

Nicolas kalandjai még további két kötetben jelentek meg, amelyek a kiadó keresztségben ezt a címet nyerték el: A kis Nicolas kiadatlan kalandjai 1–2., amely kötetekben még összesen (ha ismét jól számoltam) 117 kis történet látott napvilágot.

Goscinny 1977-ben, szívinfarktusban elhunyt, Sempé ma is él, idén, 2020-ban nyolcvannyolc éves. 

goscinny_sempe_a_kis_nicolas_sempe.jpg

A kis Nicolas története

Nos, az igazából nincsen. Mármint olyan összefüggő, valahonnan valahová tartó, nagy eksztázist sejtető története nincsen. Voltaképpen minden fejezet egy-egy önálló, egymástól független sztorit tartalmaz. Még a köteteken belül sincsen összekötő szál, a nyaralásos kivételével. De ott is csupán a nyaralás ténye az, ami összeköti a történetkéket. A fejezeteket valójában a kis Nicolas köti össze, aki egyes szám első személyben mesél mindent. S mivel így van, a többi szereplő nagyjából állandó, ahogy egy gyerek szűk környezete is állandó szokott lenni. Itt ez Nicolas családja, az osztálytársai és a tanárai.

A kis Nicolas-nak és a haverjainak a kalandjai egy egészen más kultúrában zajlottak. Akkor nem volt még kötelező a polkorrekt, nem az a világ volt, amikor a gyerek és a szülő együtt tornyosultak a pedagógus fölé, ha a csimotával baj volt, vagy ha rossz jegyet kapott, nem a mindenféle egyéni jogok sokszor eszetlen érvényesüléséről szólt a gyerek- és a felnőtt világ kapcsolata, és abban a világban még volt szerepe és jelentősége a tiszteletnek is.

Ilyen szempontból a könyv egy mai fiatalnak hihetetlenül idegen lehet. Én a hatvanas évek végén születtem, nekem és az én generációmnak egyáltalán nem az. Sőt!

Viszont azért, mert a világ más volt, a gyerekek akkor is gyerekek voltak. Goscinny történetei egyáltalán nem nagy és főleg nem didaktikus, nevelésügyi történetek. Semmitmondó sztoricskák az iskolai mindennapokból, a nyaralásból, az otthon eseményeiből. A semmitmondás alatt azt értsd, amit az előbb mondtam: nincsenek nagy szívmegrázkódtatások, nincsenek nagy erkölcsi tanulságok, nincsenek felettük napokig való töprengések. A történetek, újra mondom, voltaképpen semmitmondók. Most mondd meg, mi van például abban, hogy a tanfelügyelő bejön az osztályba, és bár puccos rendnek kellene fogadnia őt, abban a pillanatban toppan elő, amikor a gyerekek éppen a leghátsó sorba akarnak vinni egy padot, mert az osztályelső, szemüveges Agnan kiborította rá a tintát. A tanfelügyelő persze egyből beletenyerel a pacába. Aztán a tintát letörli a zsebkendőjével a kezéről. Majd úgy hagyja el a termet, hogy mielőtt megtenné, az osztály viselkedésétől gyöngyöző homlokát megtörli a zsebkendőjével... Mielőtt elmegy, még gratulál az osztályfőnöknek, hogy milyen jól bírja ezt az osztály. Magától adódik Nicolas következtetése: 

Nagyon szeretjük a tanító néninket, de meg kell mondanom, hogy most az egyszer nagyon igazságtalan volt. Nekünk köszönhette, hogy gratuláltak neki, és mégis bezárást adott az egész osztálynak. (49.)

Ismét mondom, nem a történetek nagyok. Goscinny stílusa az, ami hatalmas. S mellette Sempé rajzai simán társszerzővé emelik az alkotójukat, mert aki csak egyszer is látta a rajzait, az kis Nicolas-t és a cimboráit másképpen el sem tudja képzelni. 

Na, jó, de! A franciák nem ismernek lehetetlen (ööö..., ez persze túlzás, nem sikerült mindegyik Asterix-film sem, és akkor még udvarias voltam), 2009-ben remek filmet készítettek A kis Nicolas-ból.

A film tökéletesen hozta a könyv hangulatát, karaktereit és poénjait. A címe: A kis Nicolas az iskolában.

Aztán 2014-ben megszületett a folytatása is, A kis Nicolas nyaral. Szerintem ez már nem sikerült annyira jól, talán azért, mert az alkotók részben elszakadtak az eredeti művek hangulatától. 

Milyenek a történetek? 

A fentiek miatt gyakorlatilag nem lehet külön-külön elemezgetni az ebben az ötazegyben-kötetben szereplő külön könyveket. Illetve lehet, de eltérés nem lenne az egyes kötetek értékelése között. Goscinny és Sempé hihetetlenül konzekvensek voltak. Az első kötetben kitalálták a figurákat, a metódust, a tónust, az alaphangot, a viszonyokat és aztán történetről történetre, könyvről könyvre azt alkalmazták. Mondván, hogy ami bevált, azon nem változtatnak. Nem is tettek ilyet. Vagyis voltaképpen ha egy történetet olvastál, olvastad mindet.

Ha mindenáron kell valami sorrendet felállítani a kötetek között, mármint amikor öten vannak, azt mondom, a leggyengébb a nyaralós. Abban olyan kis fárasztóvá válik, hogy a nyaraló gyerekek, akik egészen más társaság mint Nicolas osztálytársai, mégis teljesen ugyanúgy viselkednek, ahogy amazok. Az utolsó kötet pedig talán a legkomolyabb, ha egyáltalán lehet ilyet mondani: az abban levő történetek 

S mi mondható el róluk? Elsősorban az, hogy tréfásak. Viccesek. Mosolygósak. Nevetősek. Ahogy mondtam, Nicolas meséli el az eseményeket, E/1-ben, gyerekszemmel, a dolgok gyermeki értékelésével, alsó nézetből. Az események értékelése, magyarázata, ahogy arra fentebb is volt példa, egy gyerek szempontjából történik. Egy alsós gyerekéből. Az értékrend, az erkölcsi rend, a viszonyok bemutatása, minden de minden innen indul ki, és itt ér véget. Logikus és bájos. 

Amikor vannak kikacsintások a felnőtt világra, az külön kedves: voltaképpen az sem jobb, az sem komolyabb, az sem felelősségteljesebb. Az apukák versenyeznek Nicolas friss bringájával és ripityára törik. Annyira akarják irányítani a két iskola gyerekeinek spontán focimeccsét, hogy végül kitúrják a gyerekeket a pályáról és ők játsszák le a meccset. A vehemens Anyu, aki ki akarja dobni a Nicolas által hazacipelt, Rex-nek elnevezett kutyát, mert széttépte a díszpárnát és pusztította a begóniákat, ugyanúgy könnyezik, amikor megjön Rex gazdája és hazaviszi az ebet, mint Nicolas, mert Rex végül vele is barátságos volt. A felnőttek ugyanúgy fogadkoznak, ugyanúgy nem elvek alapján, hanem érzelmek alapján cselekszenek, esendők és mulatságosak Szerethetők. 

Ráadásul külön jó pont jár azért, amiről szándékai szerint Goscinny egészen biztosan nem tehetett, hogy rádöbbentett, mi ott a Raktár majd a Harrer Pál utcai suliban voltaképpen angyalok voltunk. Amikor a Harrer suli nagyon sok éves lett, az akkori igazgatónő, Balogh Éva, aki egykor bioszra meg föcire tanított, és a természetjáró szakkör vezetője volt, meghívott, mondjak az öreg diákok nevében egy beszédet. Szabadkoztam, hogy miért pont én, vannak, lettek, akik sokkal prominensebbek, ismertebbek, pláne fontosabbak nálam, ő valamiért mégis ragaszkodott hozzám. Mentem, mondtam. Mielőtt sorra kerültem volna, az áldott emlékű Balogh Vera néni (mi csak Ursulának hívtuk a háta mögött, mert volt valami hihetetlen hasonlóság közte és Bubó doktor asszisztensnője között) az ajtóban ezt mondta nekem: 
Ti voltatok a legjobb osztályok! Mármint az akkori két ötödik. Azóta sem volt olyan... Visszasírtalak sokszor benneteket!
Átöleltem és csak ennyit tudtam kinyögni: 
– Uramfia, Vera néni...! Elég hosszú lehetett az elmúlt huszonhat év! 
Mert azért, na! Szóval, izé... Azért volt olyan, hogy Lókával, alias Sunyóval, alias Kiss Endrével, egy délután alatt összetörtünk egy iskolahossznyi árokba elhelyezett cserepet (valószínűleg elektromos vezetéket akartak benne vezetni, és az lett volna a szigetelés), mert adta magát: mi voltunk a két Bruce Lee-k. S ez csak egy történet. A legjobbakról. 
De tény, ami tény: bár néha birkóztunk, volt hogy dühből, meg hónalj alá kaptuk a másik fejét, meg kétvállra küzdöttük, de komolyan soha nem ütöttük meg egymást. Ökölharc egyáltalán nem volt közöttünk. Jó, eltörtem például Gyuszika kezét, de az is csak azért volt, mert ő egy bringa csomagtartóján ült, én görkoriztam, ő tréfásan beszólt, én utánanyúltam, elértem, leesett, reccs. Eszemben sem volt bántani. De azt, hogy haragból, akár felindulásból üssünk, na, azt nem! Amikor a bika erejű, ámde jámbor Szoka kispályás foci közben úgy rúgott a focilabdával lágyékon, hogy csoda, van két egészséges gyerekem, az sem akarattal tette: Polyák Gabinak volt annyi esze, hogy ellépjen Szoka brutális erejű rúgása elől, én meg miatta nem láttam, hogy jön a labda. Rosszkor voltam, rossz helyen. De ebben sem volt szándékosság. Szóval olyan soha nem volt, hogy orrba vágtuk volna egymást. 
Míg Nicolas osztályában mindennaposak az összeugrások, a verekedések. Mondom én, a jelek szerinti egykori angyalbrigád tagja. Ez kicsit fura volt a könyvben. Viszont mulatságos. Mert azért itt sem vérre mennek a küzdelmek. De ebben jobbak voltunk. 

 

Az a jó, meg az a rossz ezekben a történetekben, hogy egyrészt nagyon sok van belőlük, másrészt az ember falja őket. Ezáltal persze, nagyjából semmi nem marad meg belőlük az olyan szita elmében mint az enyém. Csupán a fíling. A mosoly. S vajon mi kell ennél több? 

Mind egyetértettünk, és aztán Clotaire azt kérdezte:
– Na és hogy fogunk bosszút állni Agnanon?
– Mi lenne, ha megvárnánk iskola után, és adnánk a fejének? – mondta Eudes.
– Eh! Te is tudod, hogy szemüvege van, és ezért nem lehet adni a fejének – mondta Joachim.
– És ha soha többé nem szólnánk hozzá? – mondta Maixent.
– Ugyan már! Különben se nagyon szólunk hozzá, úgyhogy észre se venné.
– Talán szólhatnánk neki, hogy soha többé nem szólunk hozzá – mondta Clotaire.
(658.)

Vagy ez: 

[Geoffroy kitalálja, hogy beszéljenek titkos jelbeszéddel, hogy senki se értse, mit mondanak. Meg is mutatja, melyik arckifejezés milyen betűt jelent. Az első adandó alkalommal, az osztályfőnök óráján ki is próbálják, hogyan működik a dolog.]


Baromi hosszú volt a Geoffroy üzenete, és az volt a rossz hogy nem tudtuk lemásolni a szöveges példákat. De hiába, féltünk, hogy lemaradunk az üzenet betűiről, és akkor semmit se értünk az egészből, úgyhogy muszáj volt Geoffroy-t bámulnunk, aki hátul ül, a leghátsó padban. És aztán Geoffroy a fejét vakarva ít mutatott, aztán pedig nyelvet nyújtva tét, és aztán kimeresztette a szemét és abbahagyta, mi pedig visszafordultunk, és láttuk, hogy a tanító néní már nem ír, hanem nézi Geoffroy-t.
– Igen, Geoffroy – mondta a tanító néni –, én is úgy vagyok vele, mint a társaid: bámulom a majomkodásodat. De most már szeretném, ha abbahagynád. Úgyhogy menj ki a sarokba, tízpercben nem mehetsz ki az udvarra, és holnapra írd le százszor, hogy „Tanórán nem bohóckodom, elvonva osztály- társaim figyelmét és megakadályozva, hogy a tananyaggal foglalkozzanak".
A titkos üzenetből egy kukkot se értettünk. Úgyhogy tanítás után megvártuk Geoffroy-t a kapuban, és jött is, de baromi dühös volt.
– Mit üzentél az órán? – kérdeztem.
– Hagyjatok nekem békét! – kiabált Geoffroy. - És nincs többé titkos kód. És soha többé nem állok szóba veletek.
Csak másnap mondta meg, hogy mi volt a titkos üzenet. Ez volt:
– „Ne bámuljatok rám, ki fog szúrni a tanító néni.”
(538–539.)

KÖNYV MINT TÁRGY

Egy majdnem hétszáz oldalas könyvről beszélünk. Meg kellett csinálni, hogy ne hulljon atomjaira. Hétszáz oldal, az hétszáz oldal, bárhogyan is nézem, súlyos darab. A könyv kimondottan szép. Kemény fedeles, ahogyan az kell. Érdekes megoldással éltek, mert a gerince nincs teljesen egyben a fedlappal: a piros gerinc textil, a fedlap papír. Szép. Csak nem feltétlenül hasznos. Úgy fest, a gerincnek kevés a tartása ilyen súlyhoz. Nem gyepáltam, nem voltam kíméletlen a könyvvel, de egy olvasás után a gerinc stabilitása komolyan megroggyant. Mondom egy olvasás után. Tervezem a későbbi újraolvasást, és m van, ha még a család is kíváncsi lenne rá. Vagy ha ez lenne a csimota kedvenc könyve? Nézd csak, mi lett vele! A fotó nem adja teljesen vissza a szomorú végeredményt, de talán jól érzékelteti, mi is történt. 

goscinny_sempe_a_kis_nicolas_2.jpg

Aztán van még egy érdekessége az egyébként impozáns, szimpatikus kötetnek. Van benne könyvjelző. Ez nagyon jó! Azonban a könyvjelzőt a könyv elkészítése során úgy a gerinc harmadánál helyezték el. Ez az elhelyezés úgy a könyv olvasásának a feléig működik, azután a könyvjelző gyakorlatilag alul nem lóg ki a könyvből, illetve elég nehéz behelyezni is az olvasás jelölésére, ugyanis a gerinc vastagsága felemészti a könyvjelző hosszát. De ez legyen a legnagyobb probléma!

 

Sík, 2013, Budapest, 678 oldal · ISBN: 9789639270305 · Fordította: Bognár Róbert 
5/5
(2020 február)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4415428498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.