Moha olvasónaplója

Hegyi Ede: A senki

Szórakoztató világfájdalom, avagy ki a lúzerebb lúzer?

2020. február 21. - Mohácsi Zoltán

Az úgy kezdődött, hogy Kása úr, az elsőkönyves szerző megkeresett, írnék-e a vadonatúj sci-fijéről egy blogbejegyzést? Ha igen, a kiadó küldi a könyvet. Igent mondtam, küldte. Én meg a kiadónak a linket, mintegy köszönetképpen. Pár nap múlva jött egy levél tőlük, hogy ha lenne kedvem írni az újdonságaikról, akkor itt egy lista, válasszak. Éltem a lehetőséggel, s bár valóban csak egy szerzőt és könyvcímet tartalmazó lista volt, a könyvek tartalmáról semmi, ha kicsit hasra ütéssel is, de választottam. Ez a könyv is a választmányom volt. 

hegyi_a_senki.jpgTényleg nem tudtam semmit sem Hegyi Edéről, sem a könyvéről. A fülszöveget sem ismertem. Ha ismerem, még inkább érdekelni kezdett volna. Hát hogyne! „Mi történik, ha felismerjük, hogy semmi közünk nincs ahhoz az élethez, amit élünk? A történet főhőse egy fiatal, húszas éveiben járó fiú, aki folyamatosan elégedetlen azzal, amit éppen csinál. Sodródik a munkahelyek között, és ez a sodródás sokszor kilátástalanul magába szippantja.” Aztán hozzáteszi azt is, hogy néhol mulatságos, néhol filozofikus, meg ironikus is. Mi kell még? Persze, kelhet sok minden, de alapfelszerelésnek, indulócsomagnak ez nem is rossz!
[elismerő füttyentés]

Aztán az is érdekes, amit a nagy nehezen, mintegy véletlenül megtalált, ötletes, bár puritánul egyszerű, saját honlapján írt a szerző. Idézem, mert figyelemfelkeltő (tovább is van, de valamit hagyok ott is olvasni):

Kézikönyv önbecsapáshoz, öngyűlölethez és önismerethez. Rosszul megválasztott megküzdési stratégiákhoz, választékos káromkodásokhoz, nemet mondáshoz. És igent mondáshoz is.

Túlélőfelszerelés az állásinterjúkhoz. Az első munkanapokhoz. A mindig bekövetkező, gyűlöletes hétfő reggel nyolc órákhoz. A teljes fizikai és szellemi kimerültséghez. Az alkalmatlan főnökökhöz. A rossz szájszagú kollégákhoz. A másnapos munkavégzéshez.

Ez a könyv bosszú minden egyes percért, amit értelmetlen megbeszéléseken ülve töltöttél. Minden percért, amit elraboltak az életedből, amikor túlóráztál a semmiért. Minden álmatlan éjszakádért, amit stresszben és szorongva töltöttél. Minden indokolatlan lebaszásért, amit valaha kaptál az főnöködtől. Minden munkaidő után kapott céges telefonhívásért. Minden hétvégi munkavégzésért. Minden hónapért, amit úgy töltöttél, hogy hiába kerestél pénzt, hiába dolgoztad ki a beled, mégis napról-napra éltél. Minden nevetséges, néhány százalékos fizetésemelésért, amivel kiszúrták a szemed.

És bosszú magadért is, amiért mindig csak tűrted.

És most mondok valami feldolgozhatatlant. Valami olyat, ami nem fog rám jó fényt vetni, de ha már ilyen őszinte hangulatba' keveredtünk, hát legyünk őszinték! Kapaszkodj meg! A könyv azért is keltette fel az érdeklődésemet, mert a szerzője Ede! Mondom EDE! Én nem tudom, hogy ez valóban eredeti név-e, nem csupán felvett, művészi, de akarom hinni, hogy eredeti. Én a Minarik óta, előtt, alatt, fölött nem találkoztam még Edével, de ugye, a Minarik sem volt élő, csupán halhatatlanná vált. Ez a teljesítmény, barátom! Mert ugye William Wallace azt mondta, hogy: „Mindenki meghal, de nem mindenki él.” Minarik Ede pedig soha nem létezett, mégis úgy nem volt soha, hogy halhatatlanná lett! „Ó, jaj, miért is nem lettem Áronná Edévé!” 

Namost azt képzeld el, hogy egy kerti partin vagy, úgy két-három pálinka, ugyanennyi sör után, és valaki előáll azzal, hogy versenyre ki kell mondani: 
– Szénsavas plüss-rénszarvas!
Nem kunszt, ennyi ital után is viszonylag simán megy mindenkinek. Ám valaki megfejeli a kihívást:
– Akkor ezt: te Ede, te de bederozaztodat... bedezezeroz.. na, már.. bedezodoroztad  magadat! 
Apám, még józanul sem, hát még hátrányos nyelvhelyzetben! Fél óráig sírva nevetés, meg még utána is, azóta is, ha csak eszünkbe jut. 
Mondom, te Ede..! Hegyi úr már a keresztnevéért megérdemli az olvasást. Meg még egy kis infót róla: 

Hegyi Ede 1988-ban született. Budapesti. Írással azóta foglalkozik, amióta megismerte az ahhoz szükséges karakterkészletet. Általános iskolában már verseket írt, később novellákat, blogot és dalszövegeket is – elsősorban saját maga szórakoztatására. Első regényét két hónap alatt fejezte be.

hegyi_a_senki_he.jpg

Az oldalon levő életrajz folytatása gyakorlatilag megegyezik a könyv mondanivalójával. Vagyis ebben az értelemben tipikus első könyvről beszélünk: a szerző mint leginkább ismert témát, megírta önmagát. Nem baj az, ha nem baj az. Nem baj az!

munkaalapok

A könyv főszereplője voltaképpen azon nyűglődik, amin bőven van mit nyűglődni bármelyikünknek: hogy a francba lehetne olyan munkája, ami érdekli is, le is köti, dől a lé is, nem kell mindennap piszkosul fárasztó munkatársakkal egy helyen, kockába zárva fizikailag is, lelkileg is marha sok időt eltölteni. 

Na, erről eszembe jutott, hogy vasárnap este óta meg sem néztem sem a totó-, sem a lottó-szelvényemet, és hétfő óta dolgozni járok. Pedig lehet, hogy már nem kéne...
Megnéztem: még kell... De azért megtettem pár szelvényt megint. Már csak a gyerekeim öröksége végett is. 

hegyi_a_senki_fb.jpgGondolkodik is piszkosul, hogy a hajdermenkűbe' bírtak régen az emberek egy helyen annyi ideig dolgozni, illetve egy szakmát űzni egy életen át? Mindennap ugyanott, ugyanakkor, ugyanazt... Há' de hogy' a viharba' bírták, sőt akarták? A kell-ek elég ösztönző erővel bírtak számukra? Pusztán csak a kell-ek? 

A főhősnek ugyanis ez a baja: hiába eredményes a maga munkájában, hiába keres meglehetősen jól, hiába is kapva kapnak érte a munkaerő piacon, undorodik a cégeknél levő mentalitástól, hányni tudna a főnökök tehetségtelenségétől, a HR-es baromságok képmutatásaitól, a rövid távon eredményeket hozó, de az egyénnek volta- és tulajdonképpen semmit sem jelentő sikerektől, a végtelen mókuskeréktől, és főleg attól, hogy egy idő után maga is elhiszi, hogy erre rendeltetett, és fél, hogy végleg bedarálja a gépezet. 

A könyv jól odamondogat, odamutogat modern világunk vállalati mentalitásának, a munkaerő-szerzési műveleteknek, a vállalati struktúráknak, és -szervezésnek. A céltalan célok kitűzött iránti kötelező műlelkesedésnek.

Erről meg nekem nem tud nem eszembe jutni, egy eset. A Budapest Bankban dolgoztam, amikor a GE a teljes infrastruktúrájával egyetemben megvette a bankot, illetve a bankcsoportot. (Nem tartozik szorosan ide, de külön vicces, hogy a magyar állam garanciát vállalt, a bankcsoport tagjaira: nem fognak csődbe menni. A Polgári Bank egy éven belül mégis megtette, mire az állam kártérítette a GE-t. A BB összes mindene így már csak aprópénzébe került a világ egyik legnagyobb vállalatának. Majd eladták a Tőzsdepalota épületét: így viszont gyakorlatilag meg sem mozdultak, máris bevétel volt számukra kiadás helyett a teljes BB. Ügyes, mondhatjuk elismerő bólintással.) A bankban irtózatos kupleráj volt a külföldi bankok fizikai részvényei körül: gyakorlatilag senki nem tudta, melyik banknak melyik magyar cég részvényéből mennyi van a tulajdonában, s hogy azok a részvények valóban a rendelkezésükre állnának-e, ha arra kerülne a sor. A részvényeket egy alagsori helyiségben tartották, gyakorlatilag vasvillával behányva. Volt, hogy felsöpörtem, és kisöpörtem a Salgó-polc alól egy ötmlliós Richter-papírt...

No, jött a GE, a már előtte folyamatban levő rendcsinálást megsürgették. Kaptunk a nyakunkba egy főiskoláról éppen kipenderült amerikai pénzügyes kiscsajt, Miss Joclyn Davies-t, aki hajlandó volt leereszkedni hozzánk, prosztó, csóringer, ostoba és lusta magyarokhoz. Miss Davies azonnal kitalálta, hogy a március 15-i hosszú hétvégén mi, a Pénzforgalmi Főosztály összes dolgozója bejövünk, és az alatt a négy nap alatt rendbe tesszük az egész kuplerájt. Mondtuk, hogy nem annyira jó ötlet, a Főosztály dolgozói közül hatan vagyunk, akik értünk valamit az egészhez, a többi tizennégy ember még részvényt sem látott, egészen más a feladatuk. Meg különben is, inkább lennénk a családdal. 
– Az a baj veletek, magyarokkal, hogy túlságosan családcentrikusak vagytok! – nyilatkoztatta ki Miss Davies. S mi megálltuk, hogy ne küldjük el a jó édes, bús édesanyja büdös nemiszervbe... 

Be kellett mennünk dolgozni a hosszú hétvégén. A Hercegprímás utcai épület aulájában rendezték be a munkaállomásokat, ahol a részvények nyilvántartásba vétele folyt. Miss Davies kitalálta a frankót: a harmadikról leengedett egy hatalmas papírtekercset, amire a tervei szerint egy hőmérőt rajzolt.

A hőmérőt a következőképpen képzeld el: csak az üvegcső látszott, amiben a higany fut, az alján a kis gömbbel. Igen, a gyakorlatban úgy nézett ki, mint egy gigantikus, erektáló pénisz. Miss Davies célja az volt vele, hogy folyamatosan színezi majd a hőmérőt, annak megfelelően, hány százalékával készültünk el a munkának: ez milyen lelkesítő lesz már, látni, ahogy a herétől, oppárdon, az alsó gömbtől telik megfelé a hőmérő!

Dőltünk a röhögéstől. Miss Davies nem értette, miért. Összenéztünk: 
– Tán még szűz... – jegyezte meg egy nyugdíj előtt álló, hihetetlenül flegmatikus kolléganőnk, Edit. – Nem látott még ilyet élőben.
– És a jó munka eredményeként a végén tele lesz a tökünk... – jegyezte meg a szóviccekre igen fogékony Lontai Laci kollégám. 

Nem történt ilyen. A negyedik napon Miss Joclyn Davies belátta, hogy a tüneményes proketje abszolút kudarcot vallott: még a herék sem teltek meg a színezésével. Viszont annak a hétvégének a munkáját úgy másfél év volt rendbe tenni, nekünk hatunknak, akik valamit értettünk hozzá. Miss Davies-t mégis vállon veregették a projekt-menedzserkedéséért. Mi pedig rájöttünk, hogy a modern vállalat-irányítás a képmutatásban, a kípszmájlingban, a képmutatásban, az áltervek álmutatóiban olyan nagyon nem is tér el az éppen elmúlt coclista rendszer módszereitől. Igen hamar hányingerünk lett tőle. 

A főszereplő nem álnaiv. Tudja, hogy szükség van a pénzre, a pénzhez munkára van szükség, a munka pedig azzal jár, amivel. Csak végtelenül frusztrálja, hogy ez így van. Mondjuk azért van ellentmondás a gondolatrendszerében: szapulja ugyan a mókuskerék-lovagokat, hogy mit meg nem tesznek egy kocsiért, egy lakásért, ami évtizedek múlva lesz az övék, miközben albérletben lakik, és imád könnyen élni. Ugyan ki ne akarna... nem ezzel van a baj. 

De közben van benne kellő morál, van benne erkölcsi érzék, utál főnök lenni, csak a sok pénzhez elkerülhetetlen, hogy legalább csopvez legyen. S bér nem utálja igazán az embereket, nem is szereti őket, mégis ha kapcsolatba kerül velük az etikai érzéke nem int búcsút a lelkének. Vannak barátai, szeret jóban lenni a kollégákkal, bár nem tartja ezt mindenáron elérendő célnak, ráérez a közösség ízére is, de nem erőlteti, ha nem jön össze. 

A könyvben senkinek nincsen neve. Mondom senkinek. Se az E/1-es főhősnek, se a főnököknek, se a munkatársaknak, sem a sziluett jelleggel megjelenő barátoknak, sem a büfés lánynak, az egyetlennek, aki közelebbi emberi kapcsolatba kerül a főszereplővel. A főszereplőnek sincsen (ő innentől E/1 lesz). A vállaltoknak sincsen. Egy számítógépes szoftvernek van. De a városnak, az utcáknak sincsen, az üdülőhelyeknek sincsen. Tévedek: Prágának van neve. 

Nagyjából ez a kiindulási alap: egy bölcsész végzettségű fiatalember utál a megszokott rendszerben dolgozni, ébresztőórára kelni, x-től y-ig bent lenni a dolgozdában, értelmetlen munkát végezni, értelmetlen munkakörnyezetben. Aztán unos-untalan mégis idejut, de pechére, ahogyan mondtam, rendre meglehetősen jó fizetésekért, középvezetői munkakörökben. Utálja mégis az egészet. 

Megértem teljesen. Egy másodpercig sem tudom megérteni. Világéletemben vacak munkáim voltak, vacak pénzekért. Nem vagyok szanaszéjjel képezve. Gazdaságilag lúzer vagyok teljesen.
Mégis volt pár munkakör, amit szerettem, és mindben találtam olyat, ami később, így-úgy hasznosíthatóvá lett. (Nem, a Magyar Postát úgy hagytam ott egy hónap után, hogy majdnem rájuk borítottam az asztalt: napi tizenkét órát dolgoztam, és a próbaidő lejárta előtt egy nappal szóltak, hogy ja, a próbaidőben nem jár a túlóra, köszönik szépen az időmet (értsd, 19x4 óra)... Másnap már nem mentem be dolgozni. 

felépítmény

Szóval a fentiekre építkezünk. Ez sülhet el nagyon így is, nagyon úgy is. Akár van értelmezhető, leszűrhető tanulság, mondanivaló, akár nincsen. Mert az a kérdés, erre a kétségtelenül érdekes, aktuális témára mit tud felépíteni hogyan a szerző? 

Nem mismásolok: Hegyi Ede kiválóan ír. Úgy, hogy jó olvasni. Ugyan túlzásnak érzem a fülszöveg jelzőit a filozófiáról, meg a mulatságosságról, de az kétségtelen, hogy a szöveg nagyon érdekes. Pergő, zökkenőmentes, minden ízében mai, de nem akar mindenáron mai szlengben díszelegni, jópofizni és lila széplelkűsködni sem. 

Többször mondtam már: akkor tudom, hogy tetszik egy könyv, ha mindenhol, mindig olvasni szeretném. Hegyi Ede könyvét tegnap kaptam meg a kiadótól, és tessék, mára már az értékelését írom. Gondolom, ez mond valamit...

A cselekmény ideje nem teljesen meghatározott. Mivel a főszereplő több munkahelyet fogyaszt, és az elsőről tudjuk, hogy években számolható az ott töltött idő, a teljes cselekményt felölelő idő mindenképpen sok év. Az időbeli ugrások ügyesek, nem erőltetettek, hihetők. Hegyi Ede, mondom, élvezetesen ír, kimondottan jó olvasni őt. A cselekmény érdekes, leköt. Jó vele együtt utálni a képmutatást és a lélekölő struktúrákat. 

felépítményi hiányok

A fentiekkel együtt, de mindenképpen azokat hangsúlyozva a regény, önéletírás (?) hagyott bennem hiányérzetet. Elsősorban két okból. 

AZ ELSŐ
A cselekmény több év eseményéről számol be. Van ugyan rá utalás, sőt egy helyen konkrétan ki is mondja a szöveg, hogy a munka végett a főszereplőnek nem is volt magánélete, de nekem mégis nagyon hiányzik a privát szférájának a sehollevősége. Megemlítve vannak ugyan a barátok, de sehol egy beszélgetés velük, sehol egy együtt tépelődés, sehol semmi. Mindössze súroljuk a tényt, hogy vannak barátok. De igazából nincsen jelentőségük, E/1 mindössze néha a részegségig iszogat velük, de egy konkrét párbeszéd el nem hangzik, és pláne nincsen közös múltjuk, még plánébban közös jelenük az iszogatáson kívül. . 

A még érthetetlenebb, hogy nincsenek nők E/1 életében. (Micsoda hímsoviniszta vagyok: nincsenek párkapcsolatok, na, így PC!) Nincsen még egészségügyi szex sem. Nem azért, mert mindenáron valami jó kis zaftos szexjelenetre vágytam volna, de azért igen, mert nehezen hihető, hogy egy egészséges férfiember sehol ne nézzen körül, semmit ne vegyen észre, sehol ne fizessen be egy kóbor numerára, hogy éveken keresztül teljesen kizáródjék a másik nem a látóköréből és az őt érő ingerek közül.  Az utolsó, nyaralós epizód pedig megerősíti, hogy igen, persze, egészséges, heteroszexuális E/1-ről van szó, aki ugyan még ekkor, még itt sem dönti meg az évek alatt első, közelébe kerülő nőstényt (dicséretes), de legalább feláll neki. Viszont nem hihető, hogy eddig nem jutott eszébe a női nem. Illetve tévedek, két nemzetközi workshopon ránézett egy svéd leányzóra, de akkor sem történt semmi. Szerintem elképzelhetetlen, hogy egy biológiailag hibátlan kan egy évek soráról írt beszámolóban ennyire ne hiányolja napi betevőt. 

Aztán E/1-nek szülei sem nagyon vannak. Megemlíttetnek ugyan, de jelen egy pillanatra sincsenek. 

Vagyis E/1-nek évekig nincsenek magánkapcsolatai, csak munkahelyiek. Ami lehetséges ugyan, de ha ez tudatos koncepció volt, akkor nehezen hihető, hogy ez ne okozna számára szenvedést, rettentő hiányérzetet

A MÁSODIK
Az alapprobléma feloldását kicsit teátrálisnak éreztem. Nem írom le, nem spoilerezek. Számomra úgy tűnt, a szerző lelkében elementáris vágy élt, hogy úgy lehessen, úgy legyen, ahogy leírta. Miközben ez Magyarországon nem nagyon fog működni. 

Többször leírtam már a sztorit, de most aztán végképp ide illik. Egy réges-régi alkalmon, annyira régin, hogy drága Pipi barátunk még élt, velünk volt, Toma megkérdezte, hogy írok-e még? Mondtam, igen. Mire kérdezte, hogy miket. Mondtam, hogy meséket, mitológiai parafrázisokat, van egy-két drámám, '56-ről, Alma Mahler-ről. 
– Szóval szar néven írsz szarokat – összegezte Toma. – Mohácsi Zoltán. Ez már mi? Semmitmondó. Legalább zsidó név lenne! Vagy cigány. De így kit érdekel. Legyél Mocsok Zalán! És írj valami olyat, amiben fröcsög valami emberi testnedv: vér vagy nemi váladék. De bőségesen. Tudod mekkora sikered lenne? Mesék, mitológia, Mahler, '56... Szerinted ki a f@szomat érdekelnek ezek manapság? Mocsok Zalán, gyilkosság, puna, és olyan keresett leszel, hogy győzd hová tenni a pénzedet, kis barátom!
Akarom hinni, hogy nincs igaza Tomának. 

De nem hiszem. Azért nem, mert egy blogbejegyzésem átlagosan 7–1500 kattyintást ér el. Erre mi történt? A múltkor feltettem egy bejegyzést A gömbölyű szép! című könyvről. Amiben voltak meztelen nők. A bejegyzés nézettsége 150.000-es lett. Nem hiszem, hogy ez az írásom annyival jobbra, érdekesebbre sikeredett volna mint bármelyik másik. A szép nők ennyivel sikeresebbek mint a francos könyvekről firkáló bloggerek írásai... Iszonytatóan lehangoló. Viszont ékesen alátámasztja Toma javaslatának igazát. 

De nem is ezzel van a bajom. Sokkal inkább azzal, amit fentebb már pedzegettem. Persze, ideális lenne, ha mindenki olyan munkát végezhetne, amihez belső kompetenciája van, amihez meg vannak a készségei, a kedve, és még fizetnének is neki ezért. Ha lehet, nem keveset, hanem nagyon sokat, és lehetőleg meg se kelljen szakadnia benne. Erre mondják, hogy bili, kéz, ébredés...

Lehet, hogy én vagyok túlságosan alkalmazkodó és megalkuvó, meg ötlettelen, de igen, nekem úgy tűnik, vannak kényszerű kompromisszumok. Amikor vagy-vagy van. Vagy ez vagy az, mindkettő nem jöhet össze. Kívánom E/1-nek, hogy ne legyen igazam. Meg magamnak is. De egyszerűen elképzelhetetlen, hogy legyen az életnek olyan szegmense, ahol ne kelljen kompromisszumokat kötni, ne kelljen az ilyen-olyan rendszerekkel, képviselőikkel kűzdögetni, 

Ebben az értelemben valahogy az egész, roppant élvezetes regény mondanivalója gellert kap, füst lesz a szélben: olyan mintha arról írnék kétszer száz oldalt, hogy mennyire elszabott ez a létezés, hogy csak két lábbal caplatok a földön, miközben ha kikapcsolnám a gravitációt... Ismétlem, nem a rendszerszintű okozatokkal való küzdelem a bajom, valószínűleg ember nincsen, aki azokkal ne birkózna néha, hanem az idealista, naiv befejezés ront egy kicsit az élvezeti értéken. 

lúzerek mindenütt

Torrente. Nézd meg bármelyik részét! Borzalmas. Visszataszító. Hányinger. Szétröhögöd a fejedet. 
– Morzsám – mondta szerelmetesfeleségtársam a nem tudom hanyadik rész után –, kétségtelen, mindenki lúzer, csak mindenki máshol, máshogyan! Nincsen kétség!

Vittem tovább a hírt. 
– Pipikém, mindannyian lúzerek vagyunk!
Pipi nagyot húzott a söréből és leszögezte: 
– A kurv@ anyád a lúzer! B@zmeg, te annak érzed magadat, Moki? 
Éppen akkoriban küzdöttünk, hogy az önkormányzat ne vágjon ki minket a bérelt lakásunkból, gyerekestül, mindenestül. 
– Viccelsz? 
– Jó'van, te valóban az vagy! – értett egyet velem Pipike.
– Ez a hányadik söröd ma, alkoholista? 
– Kapd be, jó? 
Pipi azóta meghalt. Lúzer volt. Mi meg még mindig önkormányzati lakásban élünk, és örülünk, hogy megkegyelmeztek, s egyáltalán van hol laknunk. Ötvenhárom éves vagyok. Alkalmazott. Magas a cukrom és a vérnyomásom. Egy kisbusz kormányát tekergetem nap mint nap, az írásaimat nem sikerült kiadatnom, pedig jók. Szerintem. Meg Szerelmetesfeleségtársam szerint. (Aki nem is olvasta mindet.) Helyette blogot írok. 
Van kérdés? 

Nem is tudom, ez a lúzer-dolog miért jutott eszembe A senki-t olvasva. De tudom: a címe miatt. Mert E/1 senkinek érzi magát. Ami azért átgondolandó. 

Velem is már többször megtörtént, hogy arra gondoltam, ha nem itt lennék, nem ekkor, nem vele vagy vele, nem azt csinálnám, amit csinálok, ha színpadra kerülnének a darabjaim, ha kijönnének az írásaim, ha így..., ha úgy... Aztán rendre arra gondoltam: Hemingway öngyilkos lett, Jim Morrison belehalt a drogjába, Robin Williams önkezével vetett véget az életének. Csak kapásból. De a sor végtelen. Pedig ha csak a közelében lehetnék annak, ahol, ők voltak, mennyire tudnám értékelni amit elértem. Vagy mégsem? Menyire volt lúzer Hemingway, Morrison, Williams? Mennyire nem volt az? Szentségtörő gondolat? 

Ámde mennyire volt lúzer hozzájuk képest Nagyim, az ő hat elemijével, abádszalóki parasztlányként, úgy, hogy élete végéig egy hibátlan mondatot nem tudott leírni, de élt kilencven évet, túlélte a lánya, a férje, a veje halálát, az unokája válását, újraházasodását, szerzett egy lakást, szerzett egy házat, és élvezte, hogy él, hogy van bora, hogy megfőzte a pacalpörköltjét, a kacsatepertőjét, az almás süteményét, s hogy milyen jól sikerült vásárolni a vecsési CBA-ban, és hogy milyen finom az alma, ami arról a csúf kis fáról hullott le, amit még Anti bácsi ültetett, a férfi, akihez azért ment hozzá, hogy nekem örökségem legyen majd, de aki mellett tisztességgel ott volt tizennégy évig. S hogy voltaképpen az érettségije óta ő egyengette anyagilag az ő lúzer unokája életét, s bármilyen döntése is volt, még ha nem értett vele egyet, akkor is mellé állt, ha tenni kellett valamit, amit ő meg tudott tenni. Szóval lúzer volt ez a névtelen, néha makacs, néha értetlen, de nagy szívű asszony? Drága Nagyim! Mondd, ha mered! 
Én merem: lúzer volt. Mert mindenki lúzer!

Csak jól kell megválasztani a viszonyítási pontokat. Nincs olyan ember, aki mindent jól tud, aki mindenben kiváló. Aki ne bukna, ne bukhatna bele valamibe. Aki ne vállalhatná túl magát. Aki mindig mindent megtenne, amit meg tud tenni. Aki tökéletesen neveli a gyerekeit. Aki megfelelően neveli a szüleit. Akinek mindaz a rendelkezésére áll, amit szeretne. Akit mindig azok vesznek körül, akiket szeretné, hogy körülvegyék. Aki ott lakik, ahol megálmodta. Aki azt csinálja, ami az álma. Akinek soha ne lenne a töke a saját álmai megvalósításával. Akinek soha ne lennének konfliktusai. Aki mindig kezelni tudná a konfliktusait. Aki teljesen egészséges lenne. Aki körül mindazok teljesen egészségesek lennének, akiket szeret. Akit szeretnek mindazok, akiket szeretné, hogy szeressék. Akit mindenki, akit szeret, úgy szereti, ahogy ő szeretné, hogy szeresse. 

Folytassam? Ne akard! Talán már érted. Az egészet arra akarom kifuttatni, hogy olyan körülmények, amikkel teljesen elégedettek vagyunk minden porcikánkban, minden pillanatban. úgysem lesz soha. Vajon mit érzett Márquez a Száz év magány megjelenése és azután, hogy rádöbbent, ezt a minőséget, ha a fene fenét eszik is, a büdös életben nem tudja megugrani

Vagyis bárkik vagyunk, bármit csinálunk, bármennyire jók vagyunk, egyfelől emberek vesznek körül, vannak kényszerítő körülményeink, vannak szabályok, törvények, és ha tetszik, ha nem, este lemegy a Nap, reggel pedig felkel. És minden, de minden munka válhat teherré, unalmassá, minden siker kiüresedhet. 

Mondom, teljesen empatikus vagyok E/1-el, miközben egy fikarcnyit sem értem őt. Mikor lennél valaki E/1? És mitől? És honnan tudnád, hogy attól és akkor az vagy? 

utálom az életvezetési tanácsokat

mégis adok egyet. Á, nem adok! Csak leírom a véleményemet. Van a Bibliában egy szöveg. Felháborító, túltolt, elképzelhetetlen a megvalósítása. Így fest:

...mindenért hálát adjatok...
(1Thesz 5:18)

Vagyis mindenért. Vagyis bármiért hálásak lehetünk, amink van, amit átélünk. Máshol azt is mondja a Biblia, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javára van. Gondolom, az első reflex, hogy meg a kis ezemazomat, azt! Az anyám halála? Az öcsém betegsége? Az apám pszichiátriai kezelése? A teljes családom elpusztulása balesetben? Az országom háborús helyzete? Az, hogy az utcán élek? Az, hogy fél tüdővel létezem? Hogy agyvérzés miatt  fel sem tudok kelni a tolószékből? Hogy a jó Isten tegye ide-oda a tanácsait, meg az ő papjai, meg az egyházai! 

Persze, hogy naná! Ámde az is tény, hogy miközben jogosan van tele az összes praktikus lelki csuprunk az élet tejjel-mézzel folyó véres, szaros ajándékaival, a csalódásainkkal, a meddő küzdelmeinkkel, a reménytelenséggel, a kilátástalansággal, a másik oldalról is mindig van mit nézni. Nem prédikálok. Eszemben sincs. Jelenleg nekem is van legalább két olyan területe a létezésemnek, amit teljesen reménytelennek látok, semmit nem tudok benne értékelni, és semmi reményem a változásra, kétségbeesett, kiábrándult vagyok miatta, utálom az egészet. De reggel, ahogy mentem dolgozni, jó zenét hallgattam, jó könyvet olvastam, hálás voltam, hogy a tegnap esti zuhatag hasmenésem után a mai reggel békén hagyott, hogy kevés fuvarom volt ma, három óra felé már itthon voltam. Meleg van a lakásban. És így tovább... Miközben az a két probléma sehogyan sem látszik oldódni. Sőt! 

Valahogy így álltam mindig a munkáimhoz is. Amikor kétkezi munkát végeztem, akkor annak örültem, hogy a napi sok mása megmozgatása végett volt elég fizikai mozgásom, ami végett dudorodtak az izmaim. Ami végett tetszettem az asszonyomnak. Ami jót tett az intimszféránkak. Minden mindennel összefügg... 

Ezzel együtt megértem azt is simán, ha valakinek tele van a faxa a munkájával. Hagytam ott munkahelyet, mert úgy gondolták, marionettként rángatható vagyok, ad hoc jelleggel akár napi nyolc óra pluszt is a nyakamba tehetnek, mert az a kötelességem. Meg azért is, mert olyan lehetetlenné vált az időbeosztásom, hogy dolgoztam reggel, otthon voltam négy-öt órát, hogy estére visszamenjek dolgozni. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor vállalhatatlanná válik egy munka, egy munkahely, egy kapcsolat, bármi. De nem hiszek abban, hogy az idealizmus legyőzi a rációt. 

összegzés

Komolyan mondom, vegyétek Hegyi Ede könyvét, keressétek a könyvtárban, zaklassátok a párotokat, a szüleiteket, hogy szerezze be! Jó olvasni, amit ír. S olyan érzésem van, hogy ez csak jobb lesz, ha ír még tovább! 

a könyv mint tárgy

A könyv mint tárgy tetszetős, jól tördelt, masszív, kellemes belső tükörrel, jó borítóval, szép sorozat dizájnnal, jól olvasható belső tükörrel. Tényleg jó kézben tartani. 

A szerkesztessél volt csupán annyi gondom, hogy bár régen volt, de én még úgy tanultam a mondat elemzésnél, hogy a tárgy jele a „t”. Alany, állítmány, tárgy. Hegyi Ede szövege a ma mindenhol alkalmazott tárgyragot használja: nincs rag. Kinyitom az autóm, megeszem a kenyerem, feldobom a talpam, ne üsd a fejem. Fenntartva a mea culpa lehetőségét én ezt egyszerűen nem tudom megszokni, bár már rajtakaptam magam(!), amikor beszédben én is átmentem ebbe a jómagam által pongyolának tartott ragozásba. 

Napkút, Budapest, 2019, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638638
4/5
(2020, február)

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!
napkut.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2515482306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.