Többször, úgy nagyjából az összes Gion-értékelésemnél leírtam: Gion Nándor írásainak olvasmányélményét Szerelmetesfeleségtáramnak köszönhetem.
A Virágos katonát ő találta, olvasta kettőnk közül elsőként, és csuda lelkes lett tőle, miatta, általa.
Mondjuk érdekes, hogy több Giont azóta sem olvasott. Még a tetralógia folytatásait sem. Én meg mindent is. És sehogyan sem tudom rávenni, hogy megtegye! Ezt add össze!
Aminek egy részét az életművét megjelentető Napkút Kiadóval való, egykor gyümölcsöző kapcsolatomnak köszönhetem.
Ugyan ezt a kötetet nem közvetlenül SzFT-től kaptam, de mert Giont miatta és általa ismertem meg, odasorolom az ő könyvtárának titulált sorozatba. Annak, hogy az összes többivel nem tettem meg, kizárólag kronológiai oka van: a sorozat első kötetét nem régen aktiváltam. Vagyis amikor a többi Giont olvastam, még terv sem volt, hogy ilyet valamikor kitalálok. De mert hálás vagyok SzFT-nek Gion miatt, legyen ez a hálám jele!
Nem mondom, hogy kivétel nélkül tetszik minden, amit Gion írt. A mindenben benne van az is, hogy az életmű-sorozatnak csak első négy része maradéktalanul szépirodalom, a többi meg minden más is.
Ami viszont szépirodalom, annak élvezetében viszont maradéktalanul ott van a csettintés. Hogy Gion az Gion, összetéveszthetetlen, egyedi, emberi, és felettébb élvezhető. A Latroknak is játszott első három része pedig önmagában való csoda, kétségtelenül a mindenkori legkedvencebbjeiim között van a helye.
*
Júliusban, a nyaralásunkra készülve az volt a legkomolyabb feladat, hogy összekészítsem az olvasnivalóimat. Tébláboltam rendesen a könyvespolcok előtt, között. Aztán szembeötlött a legszembeötlőbb: az előszobából a nappalinak használt szobába nézve azonnal két dolog vonja magára a tekintete: az egyik Lili unokám három, nagyméretű festménye a falon. Amiket azonnal, vita nélkül a falra szerkesztettünk Szerelmetesfeleségtársammal, amikor tavalyelőtt (2023) karácsonyán megkaptuk.(Lili most, 2025 nyarán három és fél éves.)
A másik szembetűnő dolog: a könyvespolcok, a temérdek könyvvel. Lakásszerte van még belőlük három. A képen látható jobboldalin, szemmagasságban ott a Gion-életmű. Az IKEÁ-s állólámpa búrája mögötti/alatti polco, azok a fehér gerincűek azok. Amiből, ugye, csak ezt, az össznovellásat nem olvastam még. Heuréka!
Eltettem még a nyaralásra ezt meg azt, de ahogy Asimov Űrvadász-sorozatával végeztem, azonnal belefogtam Gionba. (Meg egy másik, réges-régi tartozásomhoz, de azt az e-könyv olvasón: Lénárd Sándor Völgy a világ végén című gyűjteményéhez.) S aztán a nyaraláson a Gion elbeszélések háromnegyedéig jutottam el, utána félretette, és csak most vettem újra elő. Jó munkához idő kell.)
Gion felfrissítette, amit Updike Nyúlcipő-ből fedeztem fel: amikor Nyúl egy idegen fürdőszobában a szekrényt kinyitva a gyógyszereket nézegeti, és konstatálja, milyen nyavalyái vannak a háziaknak: az élet apró részletei többet elárulnak néha az egészről, mint az egész komplex szemlélése. Giontól tanultam meg azt is, hogy az életünk tele van kész novellákkal. Csak éppen nem tudjuk, mikor kezdődnek, mikor érnek véget, és nincs, aki kiszerkessze a lényegtelen momentumokat. Ezzel a leglényeget tulajdonképpen meg is fogalmaztam Gion novelláiról. De vannak még lényeges szempontok.
Ahogy Márquez számára Macondo és Faulkner számára Yoknapatawpha, úgy Gion számára a vajdasági Szenttamás a világ leképzése. A Latroknak is játszott első három kötete (nekem a negyedik mind témájában, mind a stílusával nagyon kilóg az egészből) is itt játszódik. Meg még ezer más története is.
Egy alkalommal, amikor a szenttamási Gion Nándor Emlékház novellapályázatára küldött, szerintem nem is annyira sikerült novellám bekerült a győztes novellákat tartalmazó kötetbe, a szervezők meghívtak a díjátadó ünnepségre, majdnem eljutottam Gion szülőhelyére. Csak kevésszabadsági és anyagi okokból nem jutottam el oda.
Az elbeszélések jó részét azonban Gion már itt, Magyarországon írta.
*
– Figyelj csak, van egy szavazás: tértől és időtől függetlenül ki az a szerző, akivel szívesen leülnél beszélgetni?
Szerelmetesfeleségtársam azonnal rávágta:
– Szabó Magda! – majd csöppet tűnődve hozzátette: – Illetve... nem is tudom... olyan idegesítő hangja volt... meg azt sem tudom, miről beszélgetnék vele. De legalább neked egyértelmű!
– Egyértelmű?
– Hát Gion! Nem?
Most én tűnődtem el. Majd rábólintottam.
– Igen, Philip K. Dick kiesett, nagy eséllyel arcból arcba tök idegesítő lehetett. Felmerült Wass Albert is, de aztán mégsem... Vonnegut jött és maradt. De igen, valóban, Gion, igen, igen!
Igen!
Mondom ezt úgy, hogy igen, Gion életében, a kapcsolataiban, a személyiségében voltak olyan momentumok, mozzanatok, amik némi megtorpanásra késztetnek. Például a szabadkőművessége, meg bizonyos, hm, alvilági kapcsolatai... Az utóbbiakra adnak némi magyarázatot az elbeszélések: nem azért voltak meg ezek a kapcsolatok, mert Gion alvilági figura volt, hanem mert így hozta a történelem.
Talán az ismeretlenül is kialakult személyes szimpátiám oka, hogy vélek valami hasonlóságot látni közte és a nyolc éve, tragikusan fiatalon elhunyt, russzin költő, zenész, szerkesztő, kisebbségi politikus barátom, Hattinger-Klebaskó Gábor között.
Gábor is szerette, falta az életet, a költészetet, a zenét (Tunyogi Rock Band, ugye, nem beszélve a saját zenekaráról az AGR+-ról!), a természetet, a napfényt, Istent, a barátait. És nagyon büszke volt a ruszinságára. Nagyon jókat nevettünk együtt. Egy keresztény gyülekezetben találkoztunk és az első pillanattól fogva működött közöttünk a szimpátia kémiája. Pedig nem volt könnyű ember. Túl fiatalon ment el. Nem találkoztunk annyit, amennyit lehetett és kellett volna.
Gábor első verseskötetét Kormos Sándor méltatta. (Sanyi „jeles kétnyelvű költő, műfordító, pedagógus, szerkesztő és zenész, a kortárs magyarországi szlovák irodalom meghatározó alakja volt”, ahogyan Pilisszántó Község Facebook-profilja írja, s akivel nem mellesleg együtt szerkesztettük a Szövétnek nevű, kéthavi folyóiratot.) Sajnos 2020 óta Sanyi sem él már.
Mindhármuk köteti a polcomon vannak. Gábortól és Sanyitól személyesen kaptam őket. Azóta szaporodtak az íróktól, grafikusoktól személyesen kapott könyveim. Benyák Zoltán és Cserkuti Dávid könyveire vagyok a legbüszkébb.
*
Gion írásaiban semmi misztikus nincsen. Kivéve, amikor misztikus. De azt meg olyan finoman adagolja, hogy nem is vesszük észre. Nem él vele sűrűn. Mégis, még a leghétköznapibb történéseiben is van valami finoman... hm, hogyan is mondjam, hogy túl ne dimenzionáld, nem túlvilági, az csámborgó lelkeket idéz, hanem, hm, valami felvilági.
Miközben az alakjai jobbára nagyon is evilágiak, itteni gondokkal, érzésekkel, indulatokkal, fájdalmakkal, görcsökkel, indulatokkal, érzelmekkel, vágyakkal és ideákkal.
*
A vadkacsák talán észre sem vették. Az egyik legszebb története: néhány kisfiú rendszeresen meglesi a méhész lányát, a gyönyörű Szent Erzsébetet, ahogy mindennap meztelenül fürdik a tóban. Semmi sincsen ebben a Zsuzsannát megleső vének kéjsóvárságából. A meglesés egészen másról szól a fiúk számára.
Szent Erzsébet szemmel láthatón földöntúli békességgel élvezi a vizet és a meztelen testét szárigató napsugarakat. Nincsen rajta más, csak egy, a napfényben meg-megcsillanó kis arany nyaklánc. Egy kereszt lóg rajta..
A képek az MI segítségével készültek, hol ezzel, hol azzal. Az a baj, hogy pont ebben a képben nem is vagyok bizonyos, hogy azzal készült-e egyáltalán, vagy csak úgy találtam a neten. De a többit garantáltan én csináltam. Illetve én kértem az MI-t hogy csinálja. Néha katasztrofális hülyeségeket művelt. nézd meg mondjuk a villamosos képeket: faltól-falig ülés van mindegyiken. Rája adásul azt kértem, hogy a fiatal nő hajoljon be a két férfi közé, és kínálja meg őket egy papírba csomagolt, de kibontott felvágottal...
Egyébként ezek a jobban sikerült képek. Nem csupán a felvágottasra, illetve a felvágott hiányára gondolok, hanem simán mindegyikre.
:-))))))
Egy nap azonban az idill megtörik. Úgy kezdődik, hogy a meglesők egyike, a soha semmit végleg el nem készítő feltaláló, a Berger fia elmondja, hogy a felnőtt Rozmaring Bandi szerint Szent Erzsébet teljesen elkurvult. Szent Erzsébet már a vízben úszik, amikor a feltaláló Berge fia ezt elmondja.
A többiek úgy néznek rá mint aki vérlázító hitgyalázást követett el. A Berger-gyerek azonban azt mondja, hogy Szent Erzsébetet a villanyszerelővel látták bemenni Váryék házába. Váryné kiadta pároknak az egyik szobájukat. Azért, hogy legyen helyük és alkalmuk egymás testére.
A fiúk számára egy pillanatra megfakul ugyan a glória Szent Erzsébet felett, de ténylegesen kurvává csak akkor lesz a számukra, amikor az általuk emelt kis növénysátorban, ahová szemlélődni és gyönyörködni bújtak el, megtalálják Szent Erzsébet leszakadt nyakláncát.
Olyan gyönyörű, tiszta, fájdalmas megmutatása annak, milyen az, amikor egy gyerek rádöbben a felnőttvilág mindennapos dolgaira, hogy a lélegzetem elállt tőle. Szinte hallottam az illúziók földre hullásának idegszaggató, rozsdás csörömpölését. Az a gyors váltás, ahogy a fiúk egyöntetűen szidni kezdik az egykori szentjüket, mindennél jobban rávilágít arra, hogy a felnőttség egyik legbiztosabb jele az illúziók elvesztése miatti fájdalom és az azt közvetlenül követő harag.
Nem tudom megállni, hogy ne idézzem.
A vékony ördögcérnák a földre hajoltak, valaki sáros lábbal rájuk taposott, és a sátorban a puha, zöld levelek is sárosak voltak. Kétségbeesetten álltak a sátor előtt, gyanakodva néztek egymásra, aztán megint a besározott, zöld leveleket nézték, egyszer csak lehajolt a félhülye Sebestyén gyerek, és a levelek közül egy vékony aranyláncot emelt fel. Előrenyújtotta a kezét, az aranylánc a tenyerében volt, a három kisfiú pedig összedugta a fejét az aranylánc fölött. Végül is Bergernek, a feltalálónak a fia mondta ki:
– Szent Erzsébet nyaklánca.
Továbbra is mozdulatlanul álltak, fejüket összedugva a félhülye Sebestyén gyerek tenyere fölött. Nem merték felemelni a fejüket, és nem mertek egymásra nézni.
– A büdös kurvája... – mondta egyszer csak az idősebbik Kiss Kurányi gyerek. Most már Bergernek, a feltalálónak a fia is tűzbe jött.
– Itt hentergett valakivel a sátrunkban. Nem elég neki a Váryék szobája, idejön, és bemocskolja a sátrunkat. Biztos a villanyszerelőjével bújt ide, nehogy megázzanak.
– A büdös kurvája! – mondta az idősebbik Kiss Kurányi gyerek. A fiatalabbik Kiss Kurányi gyerek sírva fakadt.
– Ne bőgj – mondta a bátyja. – Ne bőgj egy büdös kurva miatt!
Kikapta az aranyláncot a félhülye Sebestyén gyerek kezéből, és a folyóba hajította. Aztán megragadta az egyik sátorkarót, és kirántotta a földből. Bergernek, a feltalálónak a fia a másik karót tépte ki a földből. A sátor teteje előrebukott, és rázuhant a puha, zöld levelekre. Kitördelték a többi karót is, belerúgtak a gallyakba és a levelekbe, és ők is keresztülgázoltak a földre hajlított ördögcérnacserjéken. A fiatalabbik Kiss Kurányi gyerek még akkor is az orrát törölgette és sírt.
Valószínűleg neked is eszedbe jutott az a felettébb szalonképtelen, nőgyűlölő vicc, hogy persze, alapvetően minden nő kurva, de vannak büdös kurvák, akik mindenkivel, meg a rohadt büdös kurvák, akik mindenkivel, csak velem nem... Vagyis nincs férfi, aki ne úgy lenne ezzel a kérdéssel, hogy egy nő akkor nagyon jó, ha a privát szférában kurva. Nem a kurvákra van szükségünk, hanem a párkapcsolatban a kurvák mentalitására. Tudod, másik vicc, ami nem is vicc: Milyen az ideális nő? A konyhában séf, az ágyban kurva.
De teljesen egyértelmű, hogy Gion elbeszélésben, abban meg a kamasz fiúk gondolkodásában egyáltalán nem erről van szó.
Mennyit változott a világ! Egy alkalommal elmeséltem már a sztorit.
Amikor kamaszfiúk voltunk a szex és a szerelem valahogy elválasztódott a gondolkodásunkban. Persze, hogy eszünkbe jutott a lányokkal kapcsolatban is, akikbe aktuálisan szerelmesek voltunk, hogy mi lenne, ha egy könnyű rásegítene (a válasz: a hurrikán se tépne le róla), de a domináns nem ez volt, hanem a szerelem lelki szépsége. Másik oldalról ott volt a történet lucskos része, a kártya- és falinaptárak modelljei, a SZÚR Magazin és a Tollasbál újságok évi egyszeri megjelenései, meg az akkor Óbudán lakó Bíró Ica nyálcsorgást kiváltó vonulásai a Miklós utcában. A női test földöntúli gyönyöröket ígérő gömbölyei, nedves titkai és paradicsomi illata...
De a szerelmeinkhez alapvetően nem így közelítettünk. Persze, nem is zárdai szüzekként gondoltunk rájuk, de a szerelmi kapcsolatokban volt valami elemi tisztaság. Akkor is, ha szó bennt akadt, amikor tornaórán Kati végigfutott előttünk a dobbantóig, és nem tudtunk akkorát nyelni, a heréinktől a torkunkig érő bizsergő elképedést lenyeljük ahogy a minden egyes lépésére azok a gyönyörűen gömbölyödő, erőteljes mellei legyőzték a tornadressz szorítását... De lucsok nem volt még ekkor sem. Csak Kati mozgásban levő testének vitathatatlanul női látványa tudatosította, hogy a mindennapos tiszteleten és visszafogott vonzódásom túl lehetne itt egész más is...
*
Egy időben a lányom, a sajátom, nagyon szerette a cicanacikat. Én meg nem. Mármint őrajta. De mert többnyire iparkodtam nem diktatórikus apa lenni, nem letiltottam róla, hanem érvelni próbáltam.
– Lány vagy, formás lány, szép a feneked. A kamasz srácoknak meg máson sem jár az agya, csak a lányok és nők testén. Valóban azt akarod, hogy ebben a szőrszál-számláló nadrágban ne Szamit (mert Szaóca a becsületes beceneve) lássák benned, hanem csupán egy mászkáló punát?
Mondtam, mondtam, de csak gyomorból falra került borsó volt, amivel próbálkoztam.
Aztán egy nap Szami hazajött, és a sírás határán levő felháborodottsággal mesélte, hogy mi történt. Hát az történt, hogy a szőrszálszámláló cicanacijában és a derékig érő pólójában egyenes lábakkal ráhajolt egy asztalra. Ja, naná, persze ettől úgy domborodott mindene, hogy nem csoda, hogy az egyik kisskac megállt mögötte, megfogta a csípőjét és brutálisan keresetlen egyszerűséggel kijelentette (bocsénat, de hogy értsd, szó szerint idézem):
– Szami, de seggbe basználak!
Szami akkor egy életre leszokott a cicanaciról testláttatásáról. Ha fel is vette, hosszú inget, pólót vett rá, a domborait takarandó.
A kamaszsrác egy odavágott vágymondata sokkal többet jelentett neki, mint az én folyamatos, logikus prédikálásom.
Na, erre mondtam, hogy ilyesmi vágyakról szó se nincsen a tóparti fiúkban Szent Erzsébetet illetőn. És nem azért, mintha mindnyájan élhetetlen, életidegen lelki korcsok lennének.
A fiúk tehát nem lucskos képzetekkel bámulták Szent Erzsébet mezítelen testét és arcát, hanem szentségimádandó ikonként. Az, hogy az ikon éppen az ő sátrukban mutatta meg, hogy emberi érzései, vágyai, ösztönei vannak nem féltékenységet, hanem a hitük elvesztését szülte meg. Innen jött a haragjuk. Nem az volt tragédia, hogy Szent Erzsébet mással, hanem az, hogy egyáltalán...
Gyönyörű! Mármint tényleg gyönyörű!
Eszembe jutott erről egy fantasztikus dal.
Gion ilyen, Gion írásai ilyenek. Most nagyon fellengzős leszek: a humánum, az emberszeretet átsüt minden során. Miközben nem idealizál. Sem el nem kerüli, sem nem szépíti, hogy az életben van mocsok, van gyűlölet, irigység, előítélet, testi, lelki nyomor, korlátoltság, hogy van erőszak, van vér és van ebből fakadó mocskos, brutális halál. Eszébe sem jut ilyet tenni. Csak minden esetben meglátja ezek mögött az embert is. Az események, történések mindkét végén.
Nem ehhez a könyvhöz kapcsolódik, csak Gionhoz. A Latroknak is játszott harmadik kötete kemény regény. A második világháború után a Vajdaságban szörnyű, kegyetlen népirtás zajlott. Az áldozatai különös kegyetlenséggel, válogatás nélkül megkínzott, kivégzett, lefejezett, kettéfűrészelt, karóba húzott, agyonvert magyarok voltak. Nők, gyerekek, férfiak, válogatás nélkül. A becslések szerint úgy negyvenezren (!) haltak meg és kerültek jobbára tömegsírokba.
Erről beszélni sokáig tiltott dolog volt itt is, ott is, Magyarországon is, Jugoszláviában is.. Magyar oldalról a rendszerváltás előtt egyedül a Hideg napok című könyv és film érintette a témát. Szerb oldalról meg senki és semmi sem.
Gion regénye is megrendítően szól erről a borzalomról. Nem a részletekbe menő leírásokkal operál, ezt akkoriban nem is tehette, de ott van a regényben minden, amit akkoriban el lehetett mondani. De a megdöbbentő az, hogy egyvalami nincsen ebben a regényben sem, pedig teljes joggal lehetne: gyűlölet. Ez Gion.
*
Ez is Gion. Mert nem egyszer szinte szenvtelen realitással írja le az „Isten ver bottal” állapotot is. A jogosnak tartott szenvedést is, amikor valaki gonosszal történik rossz: az gyakorlatilag isteni jóvátétel. S ha a nem gonosz segítette hozzá a gonoszt ahhoz, hogy rossz legyen neki, az nem gonoszság, hanem furfang, vagy jóvátétel.
Mondok erre példát: a Március című darabban egy asztalos egyedül él egy házban, ahol dolgoznia kell egy egész télen át. Bútorokat csinál a házigazdának, aki feltöltötte a számára a kamrát, a hűtőt, használhatja az egész házat,, a remek, Németországból hozott szerszámokat. Bár tény, túl sok minden nincsen a házban, a tulajdonos mág nem lakta be. Például szék sincsen. Mármint amíg az asztalosunk nem csinál párat.
A fürdőben hatalmas kád terpeszkedik. A házigazda elmondta, hogy a helyiekkel szemben ő nem negyven, hanem nyolcvan méterre fúratott le vízért. Remek ásványvíz jön fel, bár kicsit vasas ízű, és tavasztól valami gáz is jön vele, akkor folyamatosan szellőztetni kell, és nyílt tüzet nem szabad gyújtani, mert akkor robban.
Aztán a tél derekán egy fiatal nő fondorlata által három férfi költözik be a házba. Így már öten élnek ott. A készletek azonban nem öt emberre szabottak.
Közeledik a tavasz. Mondanom sem kell, ugye? Igen, a fürdőszoba, a hatalmas kád, amibe négyen is beleférnek, a zárt ablak, ajtó, a gáz, és az asztalostól rabolt szivarok, amiket a házigazda készített be az asztalosnak a hosszú téli estékre.
Az embernek egy pillanatig sincsen olyan érzése, hogy ne lenne jogos a következmény, sőt, az asztalos hallgatása a gázokról. Különösen, hogy éppen előtte megfenyegették őt, és két, életfa faragásás székét szét is törték és a kandalló tüzére nem hajították. Na, szerinted jogos vagy nem jogos az asztalos hallgatása a gázokról? Írd meg kommentben és ne felejt s el lájkolni! :-D
Enyhíti a Gion szerint tökéletesen jogos bosszú súlyát, hogy nem hal meg senki, sőt, inkább egy kicsit börleszkbe fordul a történet: a házfoglaló négyek tetőtől-talpig kormosan, ámde de csak a koromba öltözve jönnek ki a fürdőből, némán összeszedik a dolgaikat és eltakarodnak.
Ismét elképedve nézegetem az MI logikáját. Megkértem, hogy csináljon egy képet. A következő meghatározást adtam neki: „Vidéki ház belső tere, nagy nappali, boltíves plafon, a nappaliban csak egy hosszú asztal van, négy, faragott székkel, a nappaliból nyílik egy nagy fürdőszoba, amiben éppen most robbant fel valami, viszonylag kis robbanás volt, az épület egyben maradt, csak a nappali és a fürdőszoba közötti ajtó szakadt ki, kilátszanak a csupasz téglák, füst gomolyog a fürdőből, a fürdő ajtajában négy meztelen ember tolakszik kifelé, három férfi és egy fiatal nő, semmi sincsen rajtuk (nem kell látszania a szemérmüknek), de a lábuktól a fejük búbjáig kormosak, a nappaliban egy negyven év körüli, munkásruhába öltözött férfi nézi őket közömbösen, a kezében kézi gyalu, éppen dolgozott valami faanyagon.”
Négy képet csinált. Amiből hármat ő maga cenzúrázott ki, „Maybe not safe!”-felirattal. Vagyis csinált négy képet, majd hármat meg sem mutatott, mert, mert gondolom, sérti a közösségi irányelveket vagy a közszemérmet.
*
Mit lehet összefoglalóul írni egy 722 oldalas, ráadásul novellás kötetről? Már ami nem sekélyes, nem túl általános, nem önlengős és főleg nem közhelyes? Hogyan lehet elkerülni a pátoszteli mellébeszéléseket és a súlytalan, általánosító semmitmondásokat? S hogyan is lehetne átadni egy írói stílusát, mondanivalójának a megérthető, felfogható teljességét?
Meg sem kísérlem: mire a végére érnék, az hosszabb lenne mint Gion összegyűjtött novelláinak a könyve. S annak meg mi értelme lenne? Nekem egyszerűbb, neked szórakoztatóbb ha az eredeti művet olvasod. Már csak azért is, mert eszembe jutottak az elemzésekről a borkóstolók elképesztő megfogalmazásai, amiken mindig röhögnöm kell, arról, miképpen ölelkezik tökéletes harmóniába az adott borban a keleti tajgák zsurlófüveinek szélfútta magánya a mediterrán naplementék tengervégtelen halszagú energiájával. Ugyebár...
De van még mit mondanom.
*
Az egyik az, ami például az Ezen az oldalon kötetből nyilvánvaló. (Az összegyűjtött novellákat az eredeti kötetbe-sorolás szerint gyűjti csokorba ez a héccások oldal.
Gion elbeszélései úgy elbeszélések, hogy van bennük egymással összefüggő koherencia. Ezt az összetartó erőt a közös helyszín és az azonos szereplők adják. Az Ezen az oldalon vagy a Történetek egy régi forgópisztolyról ciklus elbeszélésekből áll, a szereplők és az események elbeszélésről elbeszélésre vissza-visszatérnek. Gion ezt a módszert egyes regénynek nevezett művében is alkalmazta. Csak azokat regénynek nevezzük.
*
Ha már itt tartok: az elbeszélések és a regények összevetésével kitűnik, hogy minden és rengeteg erénye mellett Gion regényben volt erősebb. Ez nyilvánvaló a Molyra feltett olvasói értékelésekből is. Végigfutottam novelláskötetenként a felhasználók értékeléseit. Alig volt mit olvasnom. Van olyan könyve, több is, ahol egyetlen hozzáfűzött bejegyzés sincsen. Ennél, az összegyűjtött kötetnél van a legtöbb: három! Vagyis jóformán semennyi. Tény azonban, hogy ez a három ugyancsak elismerőn ír az olvasmányélményről, felettébb dicsérőn ír Gion írásművészetéről.
Az egyikük azt írta nekem, hogy minden egyes novella egy egyedi kincs, amit ebben a kötetben olvasott. S én itt megtorpantam. Azért, mert ezt semmiképpen nem mondanám. Azért nem, mert volt jó pár, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Részleteiben teljes mértékben Gion volt mindegyik, de amikor véget ért, csak lestem. Hogy jó, de akkor most merre hány éves a kapitány, úgy egyáltalán...? S hogy miért is az olvasott pár oldal?
Ez valahogy megmutatkozott abban is, hogy nem haladtam túl gyorsan az olvasással. Az első harminc százalék sitty-sutt, pitty-putty magam mögött volt. A következő tízhez napok kellettek. Aztán elmúlt a nyár, el az ősz is, a tél derekán járunk, most, hogy újra elővettem, de még így sem a maga jogán került újra homloktérbe, hanem egy bizonyos élethelyzet miatt.
Nem lényeges, de a tények miatt: szabin vagyok, Szerelmetesfeleségtársam még, ha itthon is, de dolgozik. Ő fáradtabb mint én vagyok. A hálószobánkban levő ágy szivacsától már nagyon fáj a derekunk, ezért esténként a nappaliban, a régi ágyunkon ágyazunk meg. SzFT szinte azonnal le is fekszik, én meg le szoktam menni el-elszívni a szokásos szivaromat. S hogy az alvás előtti olvasásomhoz ne kelljen lámpát kapcsolnom, SzFT álma miatt csak az e.könyv olvasót nyitom ki.
Mondjuk jót tett az olvasmányélménynek a pihentetés. Olyan lett a helyzet, mint a kelttészta készítése: kell az a kelesztési idő, hogy minőségi legyen a végeredmény.
Aztán mégis eltelt egy év mire ténylegesen befejeztem egy újabb gyulai nyaraláson. Most is kint ülök a kertben, este tizenegy van, némán duruzsolnak a csillagok, iszogatom az utolsó sörömet, szívom a szivarkáimat egy jó kis maradék sült hagymás-májas vacsi után.
*
Az utolsó etapban vagyok, ami a Mit jelent a tök alsó? címet viseli. Ezeket a novellákat Gion már Magyarországon írta. Ide kellett menekülnie az alant levő országokban zajló, embertelen polgárháború miatt.
Próbáltom megkeresni a konkrét szöveget, de nem találtam, hiába van meg e-book formában is a kötet, a keresés valamiért nem működik. Egy helyen Gion leírja, hogy amikor polgárháború borzalmait részletesen, reálisan leírta, a szemére vetették, hogy miért kell feltupíroznia vérfröcsögéssel a valóságot. Amikor szépítette, enyhítette, ami valójában megtörtént, megdicsérték, hogy na, ez már hihető, ez valóban megtörténhetett...
A Tök alsó történetei nem gyengédek. Vér is folyik bennük, még felrobbantott autó is van, aminek a vezetője a járdán ég szénné. Ártatlan áldozat, nem őt akarták felrobbantani, csak elvitte egy próbakörre az új autót. Ez a kötet címadó novellájának a hidegrázós befejezése. A slusszpoén az, hogy még ebből a horror-rettenetből is jó sül ki. Mert az élet ilyen. Ha így nézzük. Az autó felrobbanása következtében előkerül az eltűnt műfogsor, a robbanás hozza elő. Erre mondja az egyik szereplő, hogy a járdán szénné égő áldozat elküldte az égből.
S bár a novellák önállóan is élvezhetők, mégis koherensek. állandó és vissza-visszatérő szereplőkkel. Az állandó szereplő maga a Budapesten élő író. A visszatérő szereplők Ágnes, az író atomfizikus barátnője, Dominika az egyetemista kurva, aki az író alatti üres üzlethelyiségben él, Leonyid az ukrán bérgyilkos, Palotás Ferenc, a rendőrtiszt vagy Zavarkó András az idegesítően unalmas, lúzer mindent-vállalkozó. Mindegyikük önálló. hús-vér személyiség, a novellák meg érezhetőn megtörtént esetek, események, mégis irodalmi egésszé állnak össze. A kötet legélőbb része ez a szakasz, különösen élveztem. Valószínűleg azért, mert hiába novellák, egyben már regényt adnak.
Mondom, Gion ilyen. Úgy realista, hogy közben teljesen irreálissá lesz minden, mégis a valóságot látjuk. Szóbűvész a jófajtából. Úgy tiltakozik az erőszak ellen, hogy közben teljesen természetes, hogy vannak helyzetek, amikor nincsen más megoldás. Mégis teljesen erőszakellenes.
GION-ÉRTÉKELÉSEIM A BLOGON
Latroknak is játszótt (Életmű 1.)
Börtönről álmodom mostanában (Életmű 2.)
Az angyali vigasság (Életmű 3.)
Véres patkányirtás idomított görényekkel (Életmű 5.)
Krisztus katonái a Görbe utcából (Életmű 6.)
Keresünk egy jobb hajót (Életmű / 7.)
Könyv könyv mellett – Műv(ész[et])ek vonzásában – Az író új (ál)arcai (Életmű 8.)
Minden leírt betű hitvallás – Az író mint közéleti ember (Életmű 9.)
Noran Libro, Budapest, 2011, 722 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639996366
8/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2024 nyara és tele, majd 2025 júliusa. Nem tól-ig, hanem megszakításokkal. Ez eleddig a legszűkebb költségvetésű nyaralásunk. Jócskán azért, mert szeretem a munkahelyemet, csak azt nem, amennyit ott keresek. Hallgatok is érte rendesen és jogosan.
Néztem a professon.hu-n mennyit keresnek mások átlagban egy hasonló állásban. Hát úgy nagyjából egyötöddel-egyharmaddal többet mint én. Egy hét telt el, de ahogy nézem a számláim fogyását, lesz itt baj, pedig nem mentünk étterembe, nem autókáztunk, nem múzeum-látogattunk, csak kifizettük a szállást, bevásároltunk, és kétszer beültünk visszafogottan sörözni a legolcsóbb gyulai sörözőbe (Hídfő; ha itt jársz keresd meg őket, érdemes, csuda hangulatos hely az Élővíz-csatorna partján a fő tér közvetlen közelében!) Olyannyira szűk a költségvetésünk, hogy kölcsön is kellett kérnünk egy utolsó pillanatban beesett vízvezeték javítás miatt.
*
Tegnap azért nem mozdultunk ki, mert árnyékban volt negyven fok, a napon ötvenöt. A házigazdánk osztotta meg a Facebook-on a hőmérőt, azért vagyok ilyen pontos. Ma meg azért voltunk a házhoz kötve, mert majdnem egész nap esett az eső. Mondjuk vihar már tegnap este is volt. Szerelmetesfeleségtársam mutatta, hogy Vecsésen kemény jégzuháré volt. Megriadtunk, rá is terítettünk egy helyi pokrócot Füstire, a kis Yarisunkra, hogy ne fázzon, és ha jég lesz, ne üsse meg annyira. Nem volt jég. A pokrócot rajta hagytuk. Hiba volt. Éjszaka Füsti kiabálással jelezte, hogy valami mozgás van a neki belül. A pokróc jól megszíta magát vízzel, és a gravitációnak engedelmeskedve, az ajtóval becsukott pokrócról az akkor is zuhogó esőben csöpögött befelé a víz. Én fel sem ébredtem Füsti kiabálásra, SzFT úgy ébresztett, hogy mentsük meg az autónkat. Megmentettük, de mindvégig nem ébredtem fel teljesen.
S mert még reggel is több etapban zuhogott, hát nem mozdultunk. Ültünk, olvastunk, írtunk, tanultunk, ettünk, aludtunk. Most pedig elmegyünk sétálni és nem éppen égető kíváncsiságból megnézzük, mit tud manapság koncerten Szikora Robi és az R-GO a Gyulai Végvári Napok záróeseményén. Elsétálunk a koncertre, a Vár itt van tőlünk kábé tíz perc sétára. :-)
