Moha olvasónaplója

Duncan MacMillan: Dolgok, amikért érdemes élni

Határterület 1. – Gyula, Várszínház, Bereczki Zoltán vendégelőadása

2020. július 24. - Mohácsi Zoltán

macmillan_dolgok_amikert_erdemes_elni_plakat.jpgmacmillan_dolgok_amikert_erdemes_elni_plakat2.jpg

Új sorozatot indítok a blogomon. Mert, ugye, alapvetőn ez egy olvasónaplós blog. Amiről most és eztán ebben a sorozatban írok, az nem szorosan véve olvasmányélmény, csak közvetve. 

Ám a két napja, 2020 július 22-én színházban voltunk. Gyulán nyaralunk. Szerelmetesfeleségtársam mint családi programszervező már hónapokkal ezelőtt megvette a jegyünket a Gyulai Várszínház előadására, a Játékszín egyszemélyes vendégelőadására, a Bereczki Zoltán által előadott darabra, Duncan MacMillan Dolgok, amikért érdemes élni című darabjára. 

A darab után, már a kerti asztalunknál ültünk, söröztünk az esti lámpafényben, és az előadásról beszélgettünk még vagy egy órán keresztül. Másnap reggel rágugliztam az előadásra. Nem vagyok nagy májer a keresésben: alig pár kritikát találtam a darabról. 

Akkor játszottam el a gondolattal, hogy írnom kellene róla. A kiutamat a hogy kerül a csizma az asztalra a dráma műfaj definíciójában találtam meg: a dráma színpadi előadásra szánt irodalmi mű. Érted, irodalmi. Ráadásul az egyórás beszélgetésünk voltaképpen nem is annyira az előadásról, mintsem magáról a darabról szólt. 

Ez a beszélgetés szülte meg ezt a blogon belüli alsorozatot olyan témákról, amik szorosan véve nem az irodalomhoz tartoznak, de valami módon a határterületei. 

A szerző és a darab jellege

Duncan MacMillan-ről szűkszavúan ír a Wikipédia: 1980-ban született író és szerző. A jelen darabja világsiker, A magyarországi bemutatója 2017-ben volt a Centrál Színházban, Pokorni Lia főszereplésével. A darabot idén a Játékszínben mutatták be, immár Bereczki Zoltán előadásában. 

Az előadás koncepciója nem mindennapi. Monodráma ugyan, de nem egyszereplős. Ez a fából vaskarika úgy jön össze, hogy a nevenincsen főszereplő alapvetőn egyedül van a színpadon. De csak alapvetőn, mert van, amikor egy-egy, összesen öt segédszereplőt a közönség soraiból hív fel a színpadra.  

A bemutató előtt Pokorni Lia egy interjúban világossá tette, hogy szó sem lehet beépített emberekről. Nem is volt, ez a színpadra lépők viselkedéséből egyértelműen lejött. Oly annyira, hogy a főszereplő egykori professzorát alakító úriember nem is tudta felolvasni a kezébe nyomott könyv fülszövegét, mert nem volt nála az olvasó szemüvege. Nem mellékesen: az abszolút amatőr „színésztársak” viszonylag jól oldották meg a feladatukat, külön dícsret a főszereplő barátnőjét alakító hölgynek, aki például rögtön kapcsolt, hogy amikor egy zsebből kirántott gyűrűt kellett elkapnia, ami úgy szállt fel az égbe, „mintha lassított felvétel lett volna”. 

Előre mondom, ha valaki megnézné a darabot, nem kell félnie: a főszereplő pontosan instruál, rögtönöznie szinte semmit nem kell, bár belefér, de egyáltalán nem elvárás. 

Vagyis az előadás egy teljesen interaktív előadás. Egy végtelenül profin elképzelt és megvalósított előadás. Le a kalappal Bereczki Zoltán előtt (Pokorni Liával nem láttam, de ugyanezt olvastam róla is.) Bereczki jókedve, természetessége, közvetlensége és nyilvánvaló rutinja remekül oldotta a közönséget és a szereplőtársakat. Nem lehet mindennapi feladat így végigvinni az egész darabot. 

macmillan_dolgok_amikert_erdemes_elni_pl.jpg

Pokorni Lia nyilatkozta, hogy a nehézség nem is akkor van, amikor a felhívott szereplők megilletődökkel, sokkal inkább akkor, ha oldottak és konstruktívak, hiszen a pakliban benne van, hogy a fővonaltól eltérítik a darabot, és akkor vissza kell kormányozni a cselekmény vezetését az eredeti irányba. S közben a színészi improvizáció közben tudnia kell, hogy éppen hol tartott, mi is következik. Vagyis igen nagy esélye van a színésznek is kiesni a szerepéből.

Illetve az előadás kezdete előtt a székei felé igyekvő közönség tagjai között jó néhány kis sárga cetlit oszt ki. A cetliken egy-egy mondat van, amit a tulajdonosának az előadás jól meghatározott helyén fel kell olvasnia. Jó hangosan, hogy mindenki hallja.

Valamint volt egy rész, amikor a közönség egésze szereplővé válik. De erről nem szólók bővebben, legyen kellemes meglepetés mindenkinek. Félni és tartani ettől sem kell. 

A darab eredetije amerikai, de jócskán magyarították. A rengeteg zenei idézet majdnem egytől egyig magyar előadóktól származik. Ahogy olvastam róla ezt azt, kiderült, hogy a repertoár korántsem ugyanaz, más dalok voltak a Pokorni-féle előadáson és mások itt, Gyulán, a Bereczki-félén. Szól itt Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, az Edda, az LGT, Katona Klári, az R-GO. Minden a 80-as évekből, hiszen akkoriban játszódik a cselekmény. A Pokorni-változatban olvastam még Cseh Tamásról és Máté Péterről is. 

Még egy gondolat Bereczkiről. A magam részéről nem emlékszem, hogy láttam volna már őt bármiben is. Remek színész. Olyan remek, hogy még a dramaturgiai szempontból előkészítetlen hangulatváltozásokat (erről majd később hosszabban) is remekül vette, simán képes volt a komoly érzelmi eltérítésékre, ugyanilyen simán elhitette, hogy kisfiút látunk (ha szakállal is), hogy egy kamasz gondolatait halljuk, vagy hogy egy fiatal felnőtt első komoly udvarlásának kedves bénázásain mosolygunk, ahogy azt is, hogy egy felnőtt házasságába, majd annak elgyöngülésébe,kifáradásába pillantunk bele. Úgy vélem, túl azokon a jellemzőkön, amiket már írtam, és túl az improvizációs készségen, Bereczki hiteles. Nagyon. 

macmillan_dolgok_amikert_erdemes_elni_bz.jpg

Nem akartam beleírni, mert kibeszélésnek éreztem volna, de az értékelés elkészülte után tizenhétéves, lízingelt lányom megkérdezte, hogy őt is beleírtam az értékelésbe. Mondtam neki, hogy a fentiek miatt nem. 
– Ó, nem zavarna, egyáltalán!
Hát akkor, Bereczki dicséretéül következzem egy eredetileg öncenzúrált kis történet.

Vége volt az előadásnak, az autónk felé sétáltunk. A darabról beszélgettünk. Megjegyeztem, hogy mennyire ügyes volt a magyar zenék, utalások átírása a történetben, például, hogy az egyik örömforrás ez volt. Szomszédok, Nem a mellettünk lévő ajtók, hanem a Vágási Feri.”

Lízingelt lányom szeme elkerekedett. 
– Mi van? Hogy?
Nem értettem elsőre a kérdését. Aztán kezdett derengeni. 
– Hát az amerikai eredetiben nyilván nem Katona Klárit, R-Go-t meg LGT-t hallgatott a közönség. Meg nem ismerik Vágási Ferit.
– Amerikai? 
– A darab szerzője, MacMillan amcsi.
Pillanatnyi néma csönd, majd lízingelt csemetém kirobbant.
– Ez komoly? Én azt hittem, Bereczki a saját történetét mesélte el! ... Hogy lehet valamit ennyire átéléssel elmondani, ha nem is vele történt meg? 

Bereczki úr, rendben van, hogy a csemete nem annyira tájékozott, és bájosan naiv, ez tagadhatatlan, de most mondja, kell ennél nagyobb dicséret?

A történet

igen egyszerű. Adva van egy kamaszfiú, úgy fest, egyedüli gyerek, akinek az édesanyja öngyilkos lesz. Bár sikertelenül, de ez komoly elakadást okoz a kisfiúban. Akkor kezd el írni egy listát az édesanyjának, hogy miért érdemes élni. (A nézőknek az előadás kezdete előtt kis cetliken egy-egy ilyen érvet kell a nézőknek adott helyen, felolvasnia.) Az első érv fagyi. Aztán még egy kettő: a sárga szín, magas szárú Adidas cipő (vagy Puma!), a Balatonba pisilni. És hasonlók. Az édesanya egyáltalán nem foglalkozik a kisfiú listájával. Telnek az évek, a lista egyre bővül, természetesen egyre komolyabb dolgokkal. Olyannyira, hogy elér az egymilliomodik érvhez is, amiért érdemes élni. Igaz, az egyetemi évek alatt kollektív közkincsé válik, a diáktársak is aktív szerzőkké válnak. 

A listát a fiú/kamaszsrác/fiatalember/férfi többször felajánlja az anyukának. Sikertelenül. Az édesanya még egy sikertelen kísérlet után végül sikeres öngyilkosságot követ el. A darab ott fejeződik be, hogy a férfi egyedül maradt, a felesége sincsen már, de lát fényt az alagút végén, feltesz egy sercegő lemezt, megszólal az LGT-szám, Ha eljönnek az angyalok. (A Pokorni változatban Máté Péter Most élsz című dala.)

Szóval a történet nem egy nagy wasistdas. Mondhatnók: semmiség. Egy ember küzd azért, hogy az édesanyja példája nehogy ragadós legyen a számára, hogy önmagának bebizonyítsa, érdemes élni, rengeteg minden van, ami szép, kellemes, finom, élvezetes, és, és... Ritka optimista, giccsmentes, egyszerű, e nagyszerű mondanivaló (Pál apostol is azt mondja, „mindenkor örüljetek” [1Thesz 5:16]), és ugyanilyen az átadása is. Idáig nincsen baj. Sőt, ísőt! A mondanivalóval és az előadással az égvilágon semmi baj nincsen. Sőt, sőt, sőt!

Az alapanyag

Ám már az előadáson feltűnt valami. Több valami. (Nem mellékesen a többvalamiből Szerelmetesfeleégtársamnak is néhány dolog.)

Az első, ami beugrott, VAJON MENNYIRE ÉLNE A DARAB, HA NEM LENNE INTERAKTÍV? 
Ez a kérdés abból indult ki, hogy mennyire jó, hogy interaktív? A kis sárga cetlik felolvasásával semmi bajom nem volt. A színpadra felvitt nézőkkel, bár jópofa és kedves, már egy kicsit igen. Mivel a színésznek mindenképpen instruálnia kell a nézőt, mit csináljon, mit tegyen, mert honnan is tudhatná, a történet ezeken a pontokon kicsit megakad. A színésznek ki kell lépnie a szerepéből, színésszé kell válnia, hogy a partnere is azzá válhasson, hogy folytatódhasson a cselekmény. Arról nem is beszélve, hogy Bereczki volt annyira udvarias, hogy finoman etikettet is oktatott: ha valaki befejezte a színpadi jelenését, illik neki megköszönni a hozzájárulást: taps. Vagyis a felvitt pótszínészek színpadra lépésekor és a színpad elhagyásakor is kilépünk a történetből. 

Ez idáig nem a feltett kérdésemről szól. Sokkal inkább arról, hogy a felvitt emberekkel való játék beindítja bennünk a kedvességet és az empátiát, megköszönjük nekik, hogy megoldották helyettünk, azt amit  minden esélyünk meg volt rá, hogy nekünk kellett volna megoldani, és hogy voltaképpen milyen kis ügyesek voltak (vagy nem annyira, de ott voltak), és mekkora udvariatlanság lenne nem megköszönni, milyen kis antiszoc bunkóság lenne nem elismerni a teljesítményüket. Vagyis úgy érzem, hogy ebben a felhívósdiban van egy jókora adag pszichológia, ami akarva, nem akarva, de akaratlanul is a darab és az előadás mellé állítja a nézőt. A kérdésem viszont arról szól, ha nem így történne, ha nem lenne interaktív, csak képzeletbeli alakok lennének ott Bereczki (régebben Pokorni) mellett, vagy éppen élő szereplők, az hogyan befolyásolná a darab átélését? 

Nem tudom eldönteni. Illetve néhány későbbi gondolat végett hajlok rá, hogy nagyjából de. 

A másik, ami már az előadás alatt beugrott: A DRAMATURGIAI HIBÁK(?), CSÚSZTATÁSOK(?) 
Az eddigi két főszereplő, illetve Bereczki mint a darab társproducere éppen a dramaturgia kiválóságát emelik ki egy interjúban. Ők színházi emberek, én csak egy néző vagyok. Lehet, valószínű, ők látják jobban. 

De nézőként azt éreztem, a szerző (hangsúlyozottan a szerző; bár az eredeti darab nincsen a kezemben) nagyon tudatosan játszik az érzéseimmel. Mintegy manipulál. Tudod, amikor a filmekben megható, érzelmes jelenet van, tuti, hogy esik az eső és valami egyszerű kis zongoradarab szól. A színészi megoldásai a gyors hangulatváltásoknak nagyon jók voltak. Csak a magam részéről nem tudtam mindig követni, hogy úgy is érezzek. Sem amikor a nagy röhögésből kellett egyszerre sírni, sem amikor fordítva. Mert a darab mindkettőt megköveteli. 

Illetve már az előadás közben akadt bajom a cselekmény dramaturgiájával is. Ahogy írtam, a darab optimista, és mindent összevetve jókedvű darab. Talán ezért is volt olyan érzésem, hogy a főhős negatív megélése, a jó örömet okozó dolgokba való kétségbeesett kapaszkodásának igazán mély oka nem jött át igazán. A rengeteg ütős helyzetkomikum ezt eléggé elmosta. Elfogadom, hogy egy sikertelen szülői öngyilkossági kísérlet komoly elakadást okozhat a gyermekben. Azt, hogy kettő egy kamaszt teljesen felboríthat, pláne. Hogy ebben kétségünk se legyen, megtudjuk, hogy az öngyilkosokhoz közel álló emberek törvényszerűen önmagukat kezdik vádolni. S hogy rettegnek attól, mi lesz, ha adott esetben ragadóssá válik a szülői „problémamegoldás”? Mondom, elfogadom. Csakhogy a darabból ez a dilemma, ez a zsigerből induló félelem, ez az önvád egy fikarcnyit sem jön, csupán elmondja a főszereplő, hogy így van, ez van. De akit a színpadon látunk az a szerepe szerint egy alapvetőn jókedvű, teljesen mindennapi ember, aki csetlik-botlik, zenét hallgat, szerelmes, feleséghez megy, a szokásos kételyekkel, félelmekkel, boldogsággal, nagy érzelmekkel. Ezekben a történésekben, döntésekben a legkisebb szerepet sem játszik az édesanya élete, példája. 

macmillan_dolgok_amikert_erdemes_elni_bz2.jpg

Ebből fakad a cselekmény egyensúlyának, ívének és harmóniájának a hiánya is. Mondjak példát? Mondok. Az elejétől, részleteiben végigkövetjük, hogyan lesz szerelmes a fiatal felnőtt, hogyan cserkészi be a kiválasztottat, hogyan alakul, épül fel a kapcsolatuk, hogyan házasodnak össze. Majd a tényleg nagyon ügyesen, okosan, nevetősen, közönségbevonósan megoldott frigy után jön egy kábé ötperces monológ arról, hogyan ment tönkre a házasságuk. S csak éppen a hogyan nincs ábrázolva csupán elmondja nekünk a férfi. Nagy vonalakban. Hogy egyre emberkerülőbb lett, egyre üresebb lett a kapcsolatuk, hogy mind nagyobb teret nyert a megszokás, és a többi, ahogyan az lenni szokott. De a drámát csak érzékeljük, nem éljük át. (Tudod, az érzelmi libikóka.)

Egészen képtelen jelenet volt, és csak az előbbiek tudatosítása miatt tűnt fel a következő is. A férjét elhagyó asszony egy hanglemez borítójában hagy üzenetet a férfinak, mert tudja, azt a lemezt akkor teszi fel férjuram, ha őrá gondol. A férj hét év után veszi elő a lemezt, akkor olvassa el az üzenetet. Összeomlik, sírni kezd, mert mindvégig szerette az asszonyt. Hökk a köbön. Gondolj csak bele! Ha szerette az asszonyt, hogy-hogy nem került elő hét évig a lemez? Ha szerette az asszonyt, vajon meg sem próbálta a házasságát megjavítani? A feleség sem? Nem kommunikáltak? S amikor az asszony elhagyta, a férfi, ha ennyire szerette (Bereczki csodásan alakítja a tényekkel, a feleség töretlen szerelmével összetörten szembenéző férfit) hét évig nem kereste meg? Hét évig nem próbálkozott az újrakezdés lehetőségével? 

Tűnődtünk Szerelmetesfelségtársammal azon is, hogy az édesanya példája, halála (tudod, ami a dolgok listáját szülte) mennyire nagyon nem volt jelen a házasság ábrázolásában. S hogy mennyire árnyalta volna, mennyire ráerősített volna a fickó félelmére, a frusztrációjára, ha lett volna gyereke. Hiszen a felelősség, a példa esetleges továbbadása hatványozta, indokolhatta volna a bezárkózását. Sőt, még inkább elvihette volna az eseményeket a kapcsolat felbomlásáig. De ebben, a színpadra kerülő megfogalmazásban az egész súlytalanná és oktalanná vált. 

A darab befejezésén csak lestem. Nem véget ért,csupán egyszer csak befejeződött. Ahogy mondtam, azzal, hogy a férfi feltesz egy lemezt, és hallgatni kezdi. Olyan kis mivan-hökkenet alakult ki bennem. Ennyi? S most akkor mi van? Rendben, nem igényeltem volna valami konkrét, szájbarágott, didaktikus lezárást, csak valamilyet igen. S még azt sem tudom mondani, hogy így nem lett didaktikus a mondanivaló: annyi szép, jó, kellemes, stb. dolog van, amit élvezni lehet az életben, hát tedd ezt. Pont. 

Összegezve a dramaturgiát: nekem nagyon hiányzott a drámai vonal hangsúlyosabbá tétele, hogy a mondanivaló erősebb legyen, s ne csupán valami önépítő, öngyógyító, önfejlesztő new age-s útmutatással hagyjam el a nézőteret. Érted, ugye, mire gondolok. 

Összegzés

Nagyon tömören azt mondhatom: az előadás, az ötletek megvalósítása, a színészi játék csillagos ötös, maga a darab pedig egy kihagyott lehetőség, ami kicsit átfazonírozva nagyon nagyot tudott volna ütni. Így csak egy roppant szórakoztató, nevetős, teljesen formabontó, élvezetes, ötletes, kicsit közhelyes, bár tökéletesen igaz mondanivalóval bíró előadás lett belőle. 

U. I.

– Egyáltalán nem volt rossz ez a Bereczki – mondta Szerelmetesfeleségtársam, az autónk felé ballagtunkban –, de képzeld el ugyanezt Rudolf Péterrel!
Elképzeltem, bár egy kicsit gonosz gondolatnak véltem. S valóban, még a hangsúlyát is hallottam, a mimikáját is láttam magam előtt. 

 

Gyulai Várszínház, a Játékszín vendégelőadása, 2020. július 22. 

7/10 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3216048056

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.