Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Peter Brock: Nelli

Nem az élénk fantázia a baj, hanem amikor összekeveredik a valósággal

2021. január 09. - Mohácsi Zoltán

brock_nelli.jpg

Már nem merem visszanézni, hogy meglett férfi, ráadásul könyves blogger létemre hány Pöttyös Könyvet olvastam.

Azontúl, hogy Pöttyös Könyveket olvasok, mosok, teregetek, főzök, bevásárolok, vasalok, mosogatok, takarítok. Ezek felett bútort, bringát, vizet, villanyt szerelek (bár egy villamossági probléma úgy egy éve megszüntette a központi világítást a konyhánkban, és nem tudom megoldani).

Vagyis simán működöm a Szerelmetesfeleségtársam feleségének üzemmódjában is. Hangsúlyozottan anélkül, hogy bármiféle problémám lenne a nemi identitásommal és a teremtés adta nemi szerepeimmel. Ami férfi. Tény azonban, hogy például többet beszélek, mint Szerelmetesfeleségtársam. (Aki természetesen és magától értetődően mindenféle szempontból határozottan nőből van, a szó minden szempontból pozitív értelmében. 

És mondom, mégis itt vannak a Pöttyös Könyvek. (Újra és ismét:) Önismétlés következik. Kettős. Egyfelől talán azért kedvelem ezt a sorozatot, mert a köteteinek a döntő többsége képvisel egy jól behatárolható minőséget. Aztán azért, mert már kamaszkoromban felfedeztem, hogy pont teszek a külvilágra, ha valami érdekel, azt rejtegetés, dugdosás, csomagolás nélkül fogom elolvasni. Egy Pöttyös Könyvvel kezdődött ez a dafke-lázadás. Amiből aztán ki is derült, hogy nagyjából a kutyát nem érdekli, mit olvasok. De tényleg, még semmiért nem szólt be soha senki. Ja, de! A Hihetetlen Magazinért SzFT-am.

Aztán önismétlek azért is, mert már ki tudja, hányszor történt, ami megint megtörtént. Tegnap elmentem ezt-azt intézni, beszerezni. Gyalog. Aztán az időjárás megtréfált, elállt az eső. Az eredeti tervem az volt, hogy bringázom egyet, a kórházból kijőve a kardiológusom felhívta a figyelmemet arra, hogy a cukromnak és a négyötöd szívemnek is kell a mozgás. Visszabattyogtam hát a bringatárolóba, elkötöttem a cangámat, és letekertem a tökéletesen üres Róma partra. Ahol van egy könyvmegálló. S persze közben a Római térit sem tudtam kihagyni. Iszonyatos fegyelmezettséggel csak ezt a könyvet hoztam magammal a két könyvmegállóból. A szerző neve semmit nem mondott, a fülszöveg és főleg Lehoczki István rajzai annál többet. S csak úgy mellékesen olvasni kezdtem. Erre nem kiverte a kezemből Gion Nándor művei és műhelytitkait, meg a Prága legendáit, sőt még Lukjanyenko sci-fijét, a Konkurenseket is? De! 

 *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** 

A Moha-família keresi azt az Óbuda közelben lakó villanyászt, aki nem csilliárdokért helyre tudna tenni egy zárlat következtében megszűnt központi fényforrást!
A plafonig mindenhol van áram, kapcsoló, konnektorok, sütő, főzőlap, micro, mindenhol. Viszont dobozt, ahol felmenne a plafonra a vezeték, nem találok. Van egy doboz, de onnan meg felfelé nem megy. Igaz, az egyik falat nagyjából takarja a konyhaszekrény. 

 *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** 

  Szóval Lehoczki István.   Mármint a grafikus. Rengeteg könyvvé ő volt, én pedig mindig szerettem a rajzait. alapvetőn karikaturista volt (ami nem azt jelenti, hogy körbe-körbe ment a hegyen). Amit rajzolt, az mindig vidám. Lehoczkit nem lehet elképzelni nem nevetősen, ahogyan a rajzai mindig azok voltak. Ezzel együtt én csak egy vacak minőségű, vízjeles fotót találtam róla, amin olyan komor, mint Husztnak romvára. Nem is citálom. Szóval a rajzai: ha ő grafikált, az egyfajta garancia volt arra, hogy a könyv vidám, de minimum derűs. Ő adta a kezembe a könyvet. Pontosabban nem is: a kezembe a pöttyök adták, de ő tartotta benne. A borítókép. Mert érdekes módon a könyvben levő illusztrációk Lehoczkisak is, meg nem is. Nem meggyőzők. Ahogy átlapoztam a könyvet, de már olvasás közben, citromos fürdősóval dúsított  meleg kádvízben, forró kávéval a kád peremén, egy Space Debris nevű kraut rock együttes She's A Temple című albumának figyelemre méltó muzsikájával körítve (a lemez borítóján egy nagyon kellemes arányú, ruhátlan hölgy fekszik, ókori romok előtt), nem találtam benne olyan rajzot, amire azt mondtam volna, hogy, na, ez igen. Mindegyikben volt valami, ami elütött a szokásos lehoczki-stílustól. Meg a kompozíciók sem voltak valami nagy durranások. Meg úgy egyáltalán és különben is. De mire erre rájöttem, már a könyv harmadánál jártam. És különben is, ha a szöveg jó, ha érdekel is a külcsin, a belbecs a leglényeg. 

*

  A történet nem túl komplikált.   A fülszöveg nagyjából mindent elmond. Meg semmit sem. Mert nem igazán jól mond el mindent. Így fest: 

A nagy kérdés, amely ezen a vidám, fordulatos regényen végigkíséri az olvasót – vajon hazudós-e Nelli vagy sem? Mert ugye amíg az ember gyereknek számít, bizony könnyen jár az esze kereke. Ez történik Nellivel is, a kalandos és vidám fordulatok pedig a hazudás és lódítás körül támadnak. Nelli ugyanis olykor (nem mindig, csak gyakran) valóban nagyokat mond, de hát azt vagy elhiszik vagy nem, hanem amikor valóban képtelen kalandok esnek meg vele, akkor egyöntetű lesz a vélemény: Nelli hazudik. Ez olyan kemény ítélet, hogy Nelli nagy elkeseredésében már-már az egész világot ellenségének tekinti… mígnem újabb kalandok és újabb fordulatok közepette minden jóra fordul. Hogyan? Ez már maradjon ennek az érdekes regénynek a titka.

A könyvben nem egyszerűen Nelli hazugságai kerülnek a fókuszba, és nem a hazugságok miatt alakulnak ki konfliktusok, hanem a viselkedése miatt. Amiatt, hogy nem képes, nem akar szembenézni a a szavai, a tettei következményeivel. Akörül, hogy önfejű, öntörvényű, amit akar, csinálja, anélkül, hogy felmérné és számolna a következményekkel, Aztán, ha rosszul sülnek el a dolgok, visszahúzódik a csigaházába, hátha elül a vihar nélküle is. 

Igen, igazság, hogy Nelli fantáziája úgy hasít, mint a Millennium Falcon, amikor menekülőre fogja. Az is igazság, hogy Nelli a hasító fantáziája termékeit nem különíti el a valóságtól, ezért rendszeresen megvezeti a környezetében levőket. Akik ennek nem örvendeznek hozsannázva. De mondom, ez a kisebbik baj. 

Nelli az édesapjával él egy német (jelen esetben NDK, vagyis a kommunista rendszer összeomlása előtt a Szovjetunió politikai és gazdasági uralma alatt levő két német állam közül a pechesebbik) faluban az édesapjával. Ahonnan apu munkahelye miatt felköltöznek egy kisvárosba, egy panelházba. Ahol már nem kell lavórban fürdeni többet, hiszen ott a fürdőszoba. Új az iskola, új osztálytársak, tanerők, minden és mindenki új. Apunak meg nincsen túl sok energiája a kislányra. Vagy inkább csak elcsúsztak a prioritásai. Szereti a lányát, csak egyfelől fárasztja a csemete, meg másfelől is. Annak ugyanis be nem áll a szája, cserébe viszont alig igaz, amit mond. Túl sok indok nincsen a figyelemre. Mármint azon kívül, hogy az ő lánya. 

Szó, mi szó (dó, ré mi, fá) Nelli már a legelső napon kavar egy hatalmasat, és ez a kavarás máris és azonnal predesztinálja néhány kapcsolatát. Nem mesélem el a kavarását, aranyos, idegesítő, tréfás. S ezzel be is mutatkozik többeknek, akik később fontos részévé válnak az életének. 

A regényke arról szól, hogyan illeszkedik be egy tizenéves lányka az új környezetébe, hogyan teszi magában helyre önmagában jópofa, a gyakorlatban azonban nagy kavarodásokat is kiváltó rossz tulajdonságát, és hogyan fogadja be őt az új környezete, hogyan akadályozzák vagy segítik őt a változásban. Nem egy nagy durranás.

Viszont kedves és valóságos történet. S ez nem kevés. A szereplők alakja hihető, mindennapi és teljesen reális. Senki sincsen eltorzítva, eltúlozva, a cél érdekében manipulálva, senki sem fekete-fehér. Az apa figurája sikerült talán legjobban, lehet őt szeretni is, lehet utálni (gyerekrabszolga-tartás: tizenegy évesen bevásárol, főz a kislány, aztapaszta, micsoda sanyarú sors, gyermekbántalmazás, akasszuk fel!), miközben apu néha elmegy egy-egy sörre a munkatársakkal, és ott ragad. De egyértelműen szereti a lányát. 

Ami felnőtt fejjel, vénülő üstökkel, ráncosodó szemzuggal legmeglelőbb,  hogy a regénykében a coclista rendszer is kap egy kis kritikát. Na, ezt elmondom, részletesebben, érdekességképpen, mert a lényeget nem érinti! Nelli osztálya (ahogyan akkoriban sokan mint például az őket patronáló brigád is) pontozza a saját tevékenységét. Az osztály, mint úttörő raj. Minden pozitív célkitűzés pozitív pontot kap. Akkor is, ha aztán a gyakorlatban semmi sem lesz belőle. Így a „könyvelés” az öntömjén felé hajlik, miközben a gyakorlatban az égvilágon semmi sem történik, csupán az adminisztrációt kozmetikázzák. S így lesz szép és jó a rendszer. Miközben semmi, semerre, semmikor.

*

Persze, van tanulsága a regénykének. Több is. Figyeljünk egymásra, legyen tere a fantáziának, de tartsuk szem előtt, hogy a fantázia nem helyettesítheti a valóságot, egyedül senkinek sem jó, kellenek a társak, a barátok, a generációk is csak összekapaszkodva jutnak egyről a kettőre, blablabla... Ó, semmi gond ezekkel a dolgokkal, mondanivalóként sem. Igazak. Csak éppen célkitűzésként nem vezetnek sehová. Mindössze jó pontok az adminisztrációban. Még szerencse, hogy a Nelli, miközben ezekről is szól, nem akar szájbarágni, nem figyelmeztetőn felemelt mutatóujjal mesél, hanem csak mesél. A gyerekek és a felnőttek világáról, egy letűnt korszakról. Kedvesen, aranyosan. Nem mondhatom, hogy nem felejthetőn, de szórakoztatón és valóságosan. 

Móra, Budapest, 1984, 174 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631137201 · FordítottaKajtár Mária

7/10

2021 január, túl a vízkereszten, de még áll a falra tett karácsonyfánk

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2516376540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása